Alessandro Serra rendező, szerző, díszlettervező, fénytechnikus 1999-ben alapította meg a TeatroPersona társulatát, amellyel saját előadásait kezdte színpadra vinni Olaszországban, majd idővel Európa-szerte és azon is túl, így Ázsiában, Dél-Amerikában, Oroszországban, az Egyesült Királyságban.

A Nemzeti Színház Szcenárium című lapjának összeállításból képet kapunk Serra rendhagyó pályafutásáról, sokoldalú szakmai felkészültségéről. Megismerhetjük a Macbettu létrejöttét inspiráló élményeit, mely 2017-ben Olaszországban az év legjobb előadása lett, és a 2022-ben rendezett MITEM-en a magyar közönség előtt is nagy sikerrel mutatkozott be.

Serra megosztja gondolatait a szardíniai karneváli hagyományokról, a gregorián dallamokról, Simone Weil naplójáról, a dráma szöveg mögötti képi világáról, és mindenek előtt a felmenőitől örökölt szárd nyelvről, amelyen Shakespeare Machbetje úgy szólal meg ebben a rendezésben, mint az európai színház legősibb rétegeiből táplálkozó misztériumjáték. A 2023-as Színházi Olimpia keretében megvalósuló MITEM-en újabb Shakespeare-rendezését, A vihart is láthatjuk, mely a 2022 tavaszán bemutatott előadás alább közölt ismertetője alapján ugyancsak különleges élménynek ígérkezik.

A színház hatalma

A nézőtér elsötétül. Vihar morajlása hallatszik. Majd szétnyílik a függöny, amely mögött az égszínkék tengert megjelenítő vásznak fodrozódása látható, míg az égen már gyülekeznek a viharfelhők. Alessandro Serra A vihar című előadásban (aki a rendezésen túl a fordítás, a díszlet, a fények, a hangok és a jelmezek létrehozója is) a nézői tekintet zseniális újraértelmezésével indít, amikor a közönséget a tenger peremére helyezi, hogy Ariel (Chiara Michelini) perspektívájából, a hajón végbemenő zűrzavar részeseként kövesse az eseményeket, kiszolgáltatva a hullámoknak, ami a feldühödött elemekkel küzdő emberek hangja által válik érzékelhetővé. Majd elsötétül a színpad, megnyílik  egy második függöny, és a világos deszkákból álló színpadon, amely egyszerre egy sziget és a prezentáció helyszíne, megjelenik Prospero (Marco Sgrosso), aki arra kéri lányát, Mirandát (Maria Irene Minelli), hogy gondolja át a múltat, és mindazon eseményeket, amelyek a szigetre vezették őket: „Mit látsz még, mi mást az idő sötét szakadéka mélyén?”. A lánynak nincsenek emlékei, gyermek volt még, így az apának kell felidéznie a tizenkét évvel ezelőtt történteket, megneveznie a szereplőket, akik bántották őt, majd megidéznie őket a ritkuló ködben; különösen bátyját, Antoniót (Valerio Pietrovita), aki összeesküvést szőtt, hogy visszaszerezze a Milánó hercege címet, és aki együtt utazik Alonsóval (Massimiliano Donato), Nápoly királyával, illetve testvérével, Sebastiannal (Paolo Madonna), akik mindketten a trónbitorló cinkosai, valamint a bölcs Gonzalóval (Bruno Stori), aki segített Prosperónak megszökni. Ők a vihart túlélő hajótöröttek, akik hamarosan színre lépnek, hogy csatlakozzon hozzájuk Ferdinando (Fabio Baron), Alonso fia, akit Ariel úgy választott el a csoport többi tagjától, hogy a „szigetnek egy távoli zugába” zárta; a rabszolga Caliban (Jared McNeill), a boszorkány Sycorax fia, aki birtokba akarja venni a szigetet, és ezért szövetkezik a két részegessel, Stefanóval (Vincenzo Del Prete) és Trinculóval (Massimiliano Poli), hogy együtt érjenek célt.

Ez egy „mise en abyme”, vagyis színház a színházban, sokszoros hatásfokkal: nézőként szemtanúi vagyunk a szigeten zajló eseményeknek, ahol Prospero játékmester irányításával nyílik és zárul a függöny, miközben megköszöni hűséges szolgájának, Arielnek, amiért olyan ragyogóan szerepel; ám mivel a szellemekre még szüksége lesz „egy másik előadásban” is, Prospero végül lemond hatalmáról. Ezzel zárul a Miranda és Ferdinánd számára rendezett előadás, amelyet a közönség megtapsol.

Ahogyan ez Alessandro Serra előadásaiban lenni szokott, itt is jelen van a többi művészet: a festészet, a mozi, mint a jelenetváltások eszköze, a bábszínház, a zene… Színtiszta varázslat, amely haszontalan sallangok nélkül bűvöl el, mivelhogy mi emberek „olyan szövetből készültünk, mint az álmok: kis életünket a mély alvás köríti.” Akár egy szál deszka is átváltozhat a szerelmesek hintájává, egy lakoma asztalává vagy egy fává, amelyre fel lehet mászni; az ágvesszők átalakulhatnak koszorúvá, amellyel megkoronázhatnak egy rabszolgát, a sziget valamikori urát, vagy maszkokká a szellemek arcán, máskor pedig egy hársfaligetet jeleníthetnek meg…

„A színház tudja, hogyan nyissa ki mindannyiunk belső kamrájának ajtaját, ahol az élet több, mint csak élet” – fogalmazott Alessandro Serra egy Anna Bandettini által készített interjúban. Ez a mű a színház erejéről szól és a hatalomról mint olyanról. Serra többször is kijelentette – például az Antonio Moresco színházi magazin tv-műsorában –, hogy a Macbettu után a III. Richárd és a Lear király színrevitelével egy hatalomról szóló trilógia megalkotása volt a szándéka.  És elmondta, hogy amikor A vihar alkotófolyamatába belekezdett, a darab erőteljes politikuma nyűgözte le: „Prospero szigete a világ, egy aprócska voltában is végtelen tér, amelyet a még mindig holttestekkel teli Földközi-tenger vesz körül, és amelyet mindenki meg akar hódítani, hogy birtokolja és elpusztítsa. A hatalombitorlók száma növekszik…”

 Shakespeare időtlenségére bizonyíték, ha egyáltalán szüksége lenne rá, Calibán mondása a gyarmatosítók által rákényszerített nyelvről: „Te tanítottál nyelvre. Annyi a haszna, hogy tudok átkozódni”; Prospero vélekedése Calibanról, a faji kérdésről: „Undok szolga, akiben a jóságnak nyoma sincs”; a mások feletti hatalomról, amikor Prospero a szellemeknek parancsol.  Megjelennek az intrikák a magas rangokért való csatározásban: Antonio Milánó hercegévé válva arra akarja rávenni Sebastianót, hogy ugyanígy járjon el nápolyi testvérével szemben, vagy Caliban, aki meggyőzi Stefanót és Trinculót, hogy Prospero ellen szervezkedjenek…

Mi minden kell ahhoz, hogy egy rendező jól tudjon instrukciót adni?

– Négy éve, hogy ismertté válttál a Macbettu előadással, most 45 éves vagy. Így utólag elégedett vagy ezzel a viszonylag lassú kibontakozással a karrieredben, vagy inkább jobban szerettél volna már korán sikeressé válni? 

– A Macbettu rendezése előtti évben még azt mondtam magamról, hogy az olasz színház egy beteljesületlen ígérete vagyok. Most már inkább egy öreg tékozlónak (l’ancien prodigue) tartom magam. (Nevet) Ez az életkor-kérdés mindig nagyon érdekes volt a számomra, mert én valójában sosem gondoltam fiatalon, hogy színházzal fogok foglalkozni, mindig is a filmezés érdekelt jobban, így a referenciáim is mások voltak. Huszonkét évesen Jean Vigo példája lebegett a szemem előtt, aki mikor huszonkilenc évesen meghalt, addigra már létrehozta három fő művét, vagy Orson Welles-é, aki huszonnégy évesen forgatta a filmtörténet egyik legfontosabb alkotását. Tehát huszonhárom éves koromig egész jól elvoltam, majd huszonnégy éves koromtól már kezdett zavarni, hogy nem igazán történik semmi. Az idő haladt, én dolgoztam tovább, majd egy ponton, amikor áttértem a színházra, észrevettem, hogy az általam egyik legtöbbre tartott alkotó, akit folyamatosan követtem az írásain és előadásain keresztül, az Kantor volt, aki hetvenévesen vált ismertté a világban. (Nevetnek) Így aztán megbékéltem az életkor nyomásának ezzel az állandó rémálmával.

– Ha most azok után, hogy híressé váltál, visszatekintesz, akkor előnyét látod ennek a lassú fejlődésnek?

– Azt hiszem, igen. Például a „szerzőség” kérdése (amiről korábban szó volt itt egy másik beszélgetés során), az olyasvalami, ami engem is kimondottan érint. Mikor színházzal kezdtem foglalkozni, azon belül egyszerre működtem szinte minden szakmában, aminek főként anyagi okai voltak. Nem akartam csupán egy-egy részterületével foglalkozni, mint hangosító vagy világosító, mert a belső vízióimat szerettem volna a lehető legteljesebben felszínre hozni. Így aztán, mielőtt egy előadást színre vittem volna, meg kellett építenem a díszletet, meg kellett írnom a szöveget, be kellett állítanom a fényeket… A rendezés csak ezek után következett, mint egy ajándék, szinte váratlan ráadásként. Ma is hasonlóan történik ez: a rendezés a munkáim egészének talán a legkevésbé érdekes szegmense.

A dramaturgia nálam nemcsak a szöveggel való munkát jelenti, hiszen miközben a szövegeket előre átírom vagy lefordítom, már foglalkozom a fénnyel, a színtérrel, a tárgyak világával is – ezek nálam mind a dramaturgia szerves részét képezik. Tehát ez a színpadon történő „írás” nagyban köszönhető azoknak az egyébként fáradtságos éveimnek, amikor technikusként dolgoztam, hiszen végül is ebből éltem abban az időszakban, de persze a technikusi munka szépsége is vonzott. (Nevetnek) A technikusok ma már gyakran a hátuk közepére kívánnak, hiszen úgy instruálom őket, hogy korábban én is végeztem ezt a munkát. Ahogy Mejerhold fogalmaz: „ahhoz, hogy egy szabónak jól tudj instrukciót adni, neked is tudnod kell varrni, különben az instrukciód üres képzelgés marad.”

Összeállította és fordította: Pintér-Németh Géza

Mikor lesz látható A vihar a MITEM-en?:

2023. április 29. 19:00 Jegyvásárlás

 2023. április 30. 19:00 Jegyvásárlás