Novemberben a magyar filmtörténet egyik klasszikusát, A Meseautót mutatta be a Veres 1 Színház. Ennek apropóján az idén tízéves társulat egyik vezetője, Zorgel Enikő mesélt mindarról, ami a kulisszák mögött marad. A soha véget nem érő színházi évadról, vezetői nehézségekről, a lehetséges jövőről és az időtlen értékekről.

Éppen csak véget ért a Mézesvölgyi Nyár fesztivál, máris a próbateremben dolgozott a társulat. Böhm György rendezésében debütált A Meseautó. A nézők az autóval megajándékozott Vera édesanyjának, Etelnek a szerepében láthatják a színpadon. Egy bemutató mindig óriási stresszel jár. Megszületett már az öröm?

Nagyon közel áll a szerep a szívemhez – hiszen épp a gyerekeimmel egyidős lány anyukáját játszhatom –, és Kabos miatt a film is a kedvenceim egyike. Nagyon jó és összetartó a csapat, és ez hihetetlenül sokat számít. A Meseautó igen nagy produkció, és nem egyszerű színre vinni egy nem igazán ehhez passzoló játszóhelyen, nem túlzottan optimális körülmények között. Minden eddiginél nagyobb kihívást jelentett a bemutató. Ez a nehezített terep ugyanis elképesztő logisztikát és koncentrációt igényel. Temérdek átdíszítés, díszlet- és bútormozgás van benne, megannyi dolog, amiből a néző semmit nem lát – és persze ne is lásson –, ám most különösen kemény munka volt a „láthatatlanság” mögött! Mindent felold természetesen a közönség szeretete, és bár közhelyesen hangzik ez, de komolyan gondolom, hogy így van. Sok minden kavarog most bennem, mert még friss a bemutató élménye, miközben mindezt megélni nincs sok idő. Nálunk valóban egyetlen percre sincs leállás. A Meseautó például elindul a vidéki nagyvárosokba, és Budapestre is. Minden új helyszín egyben újratervezést is jelent. 

A Meseautó tud ma is aktuális lenni?

A nosztalgiának van ereje. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek szeretik felidézni a régi idők hangulatát, a fiatalabbaknak megmutatni saját múltjukat. Húsz éves lehettem, amikor a 30-as években forgatott eredeti filmet megnéztem. Bő hatvan évvel a sikere után. És imádtam. De a Neoton-slágerek is negyven éve születtek, és ugyanúgy van rájuk igény, amit mutat a köréjük írt Szép Nyári Nap musical sikere is. Meggyőződésem, hogy a Downton Abbey című sorozat egyik népszerűségének titka is az, hogy tökéletesen idéz meg egy régi korszakot, és ez vonzó az emberek számára. Ahogyan népszerű Agatha Christie is, és a krimi műfaja is folyamatos reneszánszát éli. Van igény arra, hogy visszamenjünk kicsit egy másik időbe, egy másik miliőbe. Nem szükséges mindig mindent átdolgozni a jelenre, maira – az eredeti is lehet jó, és van varázsa. 

Férjével, Venyige Sándorral közösen vezetik a Veres 1 Színházat. Az előadások többsége vidéken, az ország legkülönbözőbb pontjain látható. Ez az életforma azért nem lehet könnyű. 

A tájelőadásokat szeptember közepén kezdjük, közben próbálunk, és az évad közepén már szervezzük a Mézesvölgyi Nyár fesztivált is. Május végén érnek véget a benti előadások, aztán kezdődnek a szabadtériek. Lazább hetekből legfeljebb egy-egy akad a nyár elején és a végén, de leállás nincs. Ennek az egésznek az utazás az egyik legnehezebb része, hiszen több időt töltünk autóban és buszban, mint magukkal az előadásokkal. 

Mit érez a legnagyobb feladatnaka színház vezetésében?

Olykor úgy tűnik, hogy kevés a nap 24 órája, igazán lehetne 30 órás. Az egyeztetés a munkám neuralgikus pontja, hiszen nálunk nincs állandó társulat, mindenki szabadúszó, és sok helyen dolgozik egyszerre. Ez hatalmas felelősség, és hibázni nem lehet. Emellett az adminisztráció is rengeteg időt vesz igénybe. Mivel saját létesítményünk sincs (a helyi előadásoknak a Váci Mihály Művelődési Központ ad helyet), a jelmezek mosása, vasalása, raktározása mind a mi feladatunk. Ha hajnali kettőkor érünk haza egy turnéról, és még aznap délután indulunk egy másik városba, ugyanazzal az előadással, akkor is tisztának kell lennie az összes jelmeznek. Ez mind része a színház logisztikájának, és nyugodt is akkor vagyok, ha én magam intézem. Velejárója mindez annak, amit vállaltunk, egyben sajátossága a működési formának is. 

Családi vállalkozás még a Veres 1 Színház? Mennyire nehéz megőrizni a baráti viszonyokat a színház növekedése mellett? 

Családi vállalkozásként indult, valóban, de túlnőttünk ezen. 2014-ben kezdtük a Ne most, drágám! című darabbal, egy baráti közösségként. Azóta viszont bővült a repertoár és a csapat, és egyre több előadást csinálunk, így nem tudott megmaradni az „ölmeleg” hangulat. Sok kollégával még mindig baráti a viszony, de már nem mindenkihez van időm közel kerülni. A feladatok száma és a felelősség is megnőtt. Mi vagyunk a motor, de már „embereink” vannak, méghozzá sokan. A kőszínházi léthez képest még mindig nem a klasszikus munkáltató-munkavállalói viszony a jellemző, de a növekedés átformálta az emberi kapcsolatokat, ahogyan a saját igényeink is megváltoztak és más lett a prioritás. 

Mi volt az elképzelésük, amikor elindították a vállalkozást?

Nagyon markáns képünk nem volt. Azt tudtuk, hogy szeretnénk előadásokat létrehozni, és olyan helyet keresünk, ahol erre van fogadókészség. Jókor és jó helyre jöttünk Veresegyházra. Pásztor Béla polgármester révén olyan lehetőséget kaptunk, ami keveseknek adatik meg, és olyan támogatást, ami nélkül ez a kezdeményezés nem tudott volna oda jutni, ahol ma tartunk. Hihetetlen különbség a mához képest a kezdeti jegybevétel, de akkor sem omlott össze a színház, akkor is tudtunk fejlődni, csak kevesebb pénzből. Kisebbek voltunk, és egy kisebb stábbal is el tudtuk végezni a feladatokat. Ma több a jegybevétel, de a növekedés ezzel arányosan vonatkozik mindenre – például a pénzügyi adminisztrációra, a műszaki dolgozók létszámára is.

A Veres 1 Színház idén októberben ünnepelte tizedik születésnapját. A statisztika azt mutatja, hogy a társulat ennyi idő alatt 150 különböző helyszínen játszott 1300-nál több előadást, több mint 600 ezer nézőnek. Óriási számok ezek, különösen egy független társulat életében.

Mérföldkő, amihez értünk, és elgondolkodtatott, hogy vajon mikor telt el ez a tíz év. Nem számítottunk arra, hogy idáig jutunk. Különös érzés a kezdetekre visszagondolni. Ma azt látom, hogy csak az elmúlt évadban 132 ezer jegyet adtunk el. Nem veszítettünk bérletes nézőket, túléltük a pandémiát, és még nőtt is az előadások száma. Elégedettek és büszkék is lehetünk, csakhogy hátradőlni nem szabad. Utazó színházként a legnehezebb feladat a saját darabválasztás, hiszen az ország minden pontján meg kell tudnod felelni a nézőknek, gazdasági szempontból nagy nézőszámú előadásra van szükséged, miközben minőséget kell képviselnie minden elemében. A 2024/25-ös évad két premierje, A Meseautó és Az Ackroyd-gyilkosság már „összeállt”. Ezzel lehullott a nyomás, hogy meglegyenek a saját bemutatóink, de nekünk már jó ideje a következő évadon kell gondolkozni, na meg szervezni a nyári fesztivál programját, és lassacskán meg is hirdetni.

Színházvezetőként mi a legfontosabb tanulság, amit levont egy évtizednyi működésből?

Nem szabad elfelejteni, honnan indultál, mert akkor tudod értékelni mindazt, ami most van. Ez visszatartó erő, hogy ne szállj el, és ne akard demonstrálni, hogy te vagy a főnök. Fontos megmaradni kollégának, miközben (néha kényelmetlen) döntéseket is meg kell tudni hozni. Nagyon nem jó az, ha valakinek a fölérendeltség kielégülést jelent, és ilyet sajnos sokat látunk. Talán a legnehezebb: megtapasztalni, megtanulni, hogy hol vannak a határok, és azokon belül maradni. 

Mik a tervei, a személyes vágyai a következő tíz évre? 

Nagyon vágyom egy saját bázisra Veresegyházon, ahol méltó körülmények között dolgozhatunk. Ez lehetőséget adna arra, hogy sokkal többet játszhassunk helyben, ami nagyon jó lenne a színészeknek is. Ez persze nagy álom, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy elérjük. Szeretném, ha a kép, ami kialakult rólunk, nem csorbulna, és meg tudnánk őrizni az elért minőséget. Már az is nagy eredmény, ha szinten tudjuk tartani, amit elértünk. A növekedés nem mindig látványos, de igyekszünk időről időre mindig kicsivel többet adni a közönségnek – legyen az egy új színész beállása vagy egy különlegesebb darabválasztás. Ki tudná ma modellezni, mi lesz akár csak két, nem hogy tíz év múlva? Nem ilyen időket élünk. Nehéz annál többet tenni, mint hogy követed az eseményeket, figyeled a nézői szokásokat, alkalmazkodsz a percenként változó világhoz, és közben halkan kívánsz magadnak még tíz ilyen szép évet.