Az Arvisurában töltött hőskorra élete talán legboldogabb időszakaként emlékszik vissza Scherer Péter, aki az elmúlt évtizedben újra a Szkéné Színház meghatározó alkotói közé tartozik, mint a Nézőművészeti Kft. egyik vezetője. Jászay Tamás kérdezte a Szkéné 50 sorozat keretében.

– Azon szkénések közé tartozol, akik műegyetemistából váltak színésszé. Hallgatóként láttad itt az első előadást. Emlékszel, mi volt az?

– Hogyne emlékeznék: a Tanulmány Színház, a későbbi Arvisura előadása volt, az Arisztophanész madarai. Annyira megtetszett, amit csináltak, hogy aztán tizenkét évig maradtam is velük. Ebből közel tíz évet ösztöndíjasként töltöttem, fizetett függetlenként a diplomaszerzés után. Arisztophanész komédiáját, a Madarakat Katona Imre dolgozta át, és nagyszerű színészek játszottak benne: Kelemen Józsi, Szegény Jancsi, Hajdu Ági, Terhes Sanyi és mások, akik közül többen alapító tagok voltak. Az eredeti sztoriban két ember ellátogat a madarak társadalmába, mert politikamentes, társadalmi hierarchiáktól mentes életet akar élni. Ám amikor odaérnek, azonnal reprodukálják azt a világot, ahonnan ők jöttek, így a madarak sorsa az elnyomás lesz. A Tanulmány Színházat vezető Somogyi István mindezt bohócjátékként rendezte meg, és ez óriási hatással volt rám. Katona átirata szólásokból, közmondásokból épült. Annyira rajongtam ezért az előadásért, hogy az embernek a madarak közötti székfoglalóját, ami egy vicces közhelygyűjtemény volt, a mai napig tudom fejből. Nem sokkal később szintén ettől a csapattól láttam Dürrenmatt-tól az Újrakeresztelőket. Ezt még kétszer megrendezte, azokban a változatokban már én is játszottam.

– A leendő mérnökök között gyakori volt az ilyen fokú elkötelezettség a színház iránt?

– Nem feltétlenül, de én egy színházba járó srác voltam. Egy akkori barátommal például tagja voltam Debreczeni Tibor Szószínházának is. A Műegyetemre kerülve azonnal elkezdtem keresni a játszási lehetőségeket, mivel nem vettek fel a Színműre. A felvételivel kétszer próbálkoztam: egyszer negyedikes gimnazistaként, aztán elsőéves egyetemistaként, amikor végleg rájöttem a matematika és mechanika órákon, hogy nem ez lesz az én világom… A szüleimet nem zavarta volna, ha színésznek tanulok, csak ahhoz ragaszkodtak, hogy legyen diplomám. Az egyetemen gyorsan betelt a naptáram: hétfőn és szerdán Szószínház, kedden és pénteken gesztusterápiás pszichodráma csoportba jártunk, kéthetente szerdán jazzklubot szerveztünk, azon kívül kávézót csináltunk az egyetemen. Mindenre jutott idő, csak éppen tanulni nem, de aztán mégis lett diplomám 1987-ben, amikor már két éve tagja voltam a Tanulmány Színháznak. Miután Somogyi István megcsinálta A Mester és Margaritát, a Soros Alapítványtól éves ösztöndíjat nyert, amiből fizetést tudott adni a társulat egyes tagjainak.

– És szereztél egy saját „diplomát” az Arvisura tagjaként.

– Ha most visszanézek, minden sikeremet figyelembe véve, akkor is azt kell mondanom, hogy ez volt életem egyik legboldogabb időszaka. Fiatal voltam, felhőtlen, imádtam a színházat és az egész társulatot. Még úgy is, hogy hozzáteszem: amit István csinált, az nem minden elemében feküdt nekem.

– Miért?

– Ő nem az ember felől közelített a darabokhoz, hanem a szellemek, istenek, misztikus lények irányából. Én két lábbal a földön álló típus voltam, és láttam, hogy van, aki nálam fogékonyabb arra, amiről beszélt. Ne érts félre, a rituális formák engem is meghökkentettek és megtermékenyítették a színházi gondolkodásomat. Állapot és minőség: István mindig erről beszélt, és nekem ezt kellett lefordítanom arra, hogyan áll össze egy ember a színpadon. Nem volt szó gesztusokról, furcsaságokról, devianciákról, csak állapot és minőség volt… És ez fantasztikus volt, mert új világokat nyitott meg. Sosem felejtem el a következő esetet. A Mester és Margaritában játszottam, még nem Pilátust, hanem zöldfülűként Lihogyejevet, amikor egy megbeszélést tartott István. Körbeültünk, ő pedig elmondta, hogy ma telihold van, és Bulgakov egész regénye a telihold köré van szőve. A hold energiája jelen van a Sátán bálján, ott van a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, ott a holdösvény, és így tovább. Azt kérte, próbáljuk meg megérezni ezt az energiát és behúzni az előadásba.

– És a te racionális agyad nem tiltakozott ez ellen?

– Nem, ültem, hallgattam, és azon gondolkodtam, hogy de jó, hát akkor így is lehet. Nyilván volt köztünk olyan, aki azt akarta hallani, hogy ha bejössz bal egyen, az miért nem működik, de erre kevésbé került sor. Somogyi István színházát évtizedeken át működtette ez a módszer, és miközben a szakmától rengeteg elismerést kapott a csapat – rendezésre, közösségi színházi létért, varázslatos képekért, stb. –, a színészek egyesével mindig valamilyen hiányjelet kaptak. Egy profi színész ismerősöm egyszer eljött, és azt mondta, hogy baromi jó ez, amit csinálunk, de ők el is tudnák ezt játszani a kőszínházban! Lehet, gondoltam magamban, viszont kitalálni még csak hasonlót se tudtak volna, az biztos. Van néhány kivételes alkotó, aki a két, nagyon különböző irányt egyesíteni képes. Például Schilling Árpád, aki egy ideig szintén a társulat tagja volt, a közösség fantáziájának, kreativitásának erejét és a színpadi költészetet egyesítette azzal a szempontrendszerrel, hogy egy drámán belül ki kit és miért szeret vagy nem szeret. A szerepelemzés kevésbé érdekelte Istvánt. Egyszer azt mondta, hogy sosem fog Csehovot rendezni – és ne feledd, hogy ekkor mentek a csodálatos Csehov-előadások a Katonában –, mi büszkén kihúztuk magunkat: hű, de bátor!

– A színházi emlékezet az arvisurás szerepeid közül Démétriust őrzi a Szentivánéji álomból, Pilátust A Mester és Margaritából, Claudiust a Hamletből.

– Igen, de volt más is: a Piszkos Fred, a kapitányban én voltam a szállásmester és Sir Egmont. Ezt az előadást azért szerettem nagyon, mert István kilépett kicsit a saját világából. Persze Rejtőben is van misztikum, hiszen visszajön a halott, de ő a végén racionálisan magyarázza az okokat. Imádtam a Magyar Elektra-előadásunkat is az egységes formanyelvével, a két oldalt térdeplő, onnan a színre lépő és aktivizálódó színészekkel, illetve zenészekkel. Amikor megnéztem az egyébként szintén benne játszó Pintér Bélától a Titkainkat, éreztem, hogy erre a formára épít. Nála a háttérben nem életfa volt, hanem egy folyamatosan forgó magnó, de a színészek ugyanúgy, oldalról léptek fel. Az áthallás nagyon is jelen volt, és amikor rákérdeztem, Béla azt mondta: „Érdekes, erre nem gondoltam, de tényleg.” Az a zeneiség, néptáncos műveltség, ami hosszú ideig áthatotta az ő előadásait, innen ered.

– Több interjúalanyom beszélt arról, hogy a kilencvenes évek második felére kezdett kifáradni az Arvisura. Te hogyan emlékszel erre az időszakra?

– Amit Somogyi István csinált és képviselt, azért nagyon könnyen lehetett rajongani. A színházát körüllengő szakralitásban én kicsit olyan voltam, mint elefánt a porcelánboltban, de mivel lenyűgözött, ezért igyekeztem felvenni a ritmust. Mindezt azért mondom el, hogy értsd: mivel én eleve kicsit gyakorlatiasabb ember voltam, nekem nem okozott akkora csalódást a színháztól a sámánizmus felé fordulása, mint másoknak. Az, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, mi a szerelem, van-e isten, olyan alapkérdések, amelyeken egy művésznek muszáj gondolkodnia. Sokáig ezeket a kérdéseket a darabokon keresztül tette fel, később a révüléseken át, ahol erőteljesebb, spirituálisabb válaszokat kaphatott, melyek talán jobban tetszettek neki.

– Ráadásul a kilencvenes évek közepén a te karriereden nagyot lendített a Csányi János rendezte Szentivánéji álom.

– Nem csak az enyémen: óriási durranás lett a színházi életben, és Csányi ennek is köszönhetően tudta megalapítani a Bárka Színházat. 1994 végén mutattuk be, 1995-ben az Új Színházban játszottuk, aztán az év végén, amikor már vagy harminc hozsannázó cikket tettem el egy dossziéba, ami a mai napig megvan, Istvánnál volt egy társulati ülés. Én ott elmondtam, hogy a következő évtől nem szeretnék újat próbálni, mert más kihívások jöttek. Kiss Csaba akkor hívott Győrbe egy négyszereplős Macbethbe, Csányi tervezett egy Woyzecket, amiben Mucsi Zolival lettünk volna. Muszáj volt lépni.

– És ő simán elengedett?

– A szerepeimet megtartottam, de nem játszottam sokat. Ami igazán különlegessé tette a távozásomat, az volt, hogy a „Hidegek tanácsa”, az Arvisura belső döntő köre, aminek Istvánon kívül tagja volt például Pintér Gábor vagy Terhes Sanyi, úgy döntött, hogy a Soros-ösztöndíjat a következő évben is megkaphatom, bár nem voltam már a társulat tagja. Rettentő hálás voltam, az életemet mentették meg ezzel. Emlékezetes időszak volt, volt hétvégém, amikor délután fél háromtól hatig és este tizenegytől hajnali fél háromig a Csányi-féle Szentivánéjit játszottam a Bárkán, de közben héttől tízig a Szkénében megcsináltunk egy Somogyi-féle Hamletet. 96-tól kevésbé voltam jelen az Arvisura mindennapjaiban, így az, ahogyan István körül széthullott a csapat, távolabbról érintett engem.

– És közben születtek még további, a Szkénében bemutatott fontos előadásaid is: Zsótér Sándor Mizantrópja vagy Árkosi Árpád és Tasnádi István Bábelnája.

– Nagyon élveztem, amikor az Arvisurán kívül más független társulatok is meghívtak játszani: azt éreztem, hogy araszolok előre a pályán. És játszottam az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülésben is, például Regős Jancsi Piroskájában, a Tamási Zoli által rendezett Kiss művész úr rettenetes életében vagy a Felhőfi Kiss László rendezte Hamletsben Laertest. Az UV összes előadását vagy performanszát láttam, óriási élményt jelentettek ezek a vagány, friss, a rendszerváltozás környékén elképesztően kortárs gondolkodású előadások. A kritika nem vette őket igazán komolyan, holott úgy bántak a közönséggel, ahogy akkor még senki. Lenyűgöző volt az a civil modor, amiben működtek: észre se vetted, mikor kezdődött az előadás, mert a színész pontosan úgy szólalt meg, mintha az öltözőben lenne. Ezek revelatív élmények voltak a számomra, de a Szkéné valahogy elbújtatta őket. És nem csak ezeket.

– Hogy érted, hogy elbújtatta?

– Szerintem a Szkénének abban áll az előnye, amiben a hátránya is. Remek előadások születnek itt most is, és van is egy értelmiségi réteg, akik pontosan tudják, mi ez a hely, de az átlagos színháznézők közül sokan még mindig nincsenek vele tisztában. Van ennek szépsége: a marginális lét mindig a teljes szabadságot biztosítja a benne létezőknek. De ebből az is következik, hogy ha életed legjobb előadását is csinálod meg itt, annak a hírét nagyon nehéz eljuttatni egy tágabb körbe. Pintér Béla átütötte ezt a falat, persze, de azért a legtöbben rá még mindig az alternatív szférán belül gondolnak. A Szkéné valahogy nem tud kilépni innen, de lehet, hogy nem is akar. És bár Tana-Kovács Ági meg Németh Ádám már jó évtizede más utakra vezetik a színházat, mint Regős Jancsi, akinek szintén volt egy szenzációs időszaka a Szkénében a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozókkal és például az Arvisura befogadásával. Mindezek ellenére mégis megmaradt a helynek ez az értelmiségi búvóhely jellege. Amilyen jó az a színházi alkotásnak, hogy itt teljesen szabadon lehet alkotni és gondolkodni, annyira nehezen lehet mindezt megmutatni a nagyközönségnek.

– A Bárka után jött a Krétakör, ahol Schilling Árpáddal dolgoztál.

– Igen, Árpád színházcsinálására erősen rányomta a bélyegét az Arvisura. Kaposi Lászlónál, a Kerekasztalban is tanulhatta a próbafolyamat részét képező vidékre való elvonulást, de Somogyi Istvánnál a cserkúti házban tartott próbák biztosan meghatározóak voltak a számára. Schilling minden nagy előadása ugyanezzel a módszerrel készült. Tudom, mert ott voltam.

– Aztán a 2010-es évtizedtől a Nézőművészeti Kft. mint a megújuló Szkéné rezidens társulata van itt jelen. Te mit hoztál magaddal ide az Arvisurából?

– Például azt, hogy szeretek élesben próbálni. Mucsi Zolit ez néha halálosan idegesíti, mindig dohog miatta, hogy mit improvizáljon, amíg azt se tudja, hogy ő kicsoda, mit akar. Ő a kőszínházi alapjaival előbb elemezni akar, én viszont azt mondom, hogy vágjunk bele, aztán meglátjuk, mi lesz. Ma már mindketten tudjuk, hogy mind a két módszer lehet működőképes. És a rendezéseimben is biztosan ott van Somogyi István szelleme. A Karinthy Színházban mutattuk be a Piszkosak című előadást. Játszottuk a Vidor Fesztiválon, ahol sokan voltak ott a régi Arvisurából, és mind arról beszéltek, mennyire érződik ezen az előadáson a Piszkos Fred hatása. De azért a Nézőművészetinek nagyon különböző előadásai vannak, egy olyan típusú, mint amilyen az EztRád, nem is tetszene Istvánnak. Nehéz szétszálazni a különböző inspirációkat, némelyik megoldásra mondhatod, hogy Schillingtől vettem, de az is lehet, hogy Mundruczó Kornéltól vagy Jancsó Miki bácsitól.

– Örülök, hogy említetted az előadásaitok sokféleségét. Én nagyon markánsnak látom a tantermi-ifjúsági vonalat, a többinél pedig talán az a közös nevező, hogy mindig van bennük humor, társadalomkritika, a jelenünkre vonatkoztatás.

– Meg kortárs gondolkodás. Hol mi írjuk, és attól lesz kortárs, hol meg kortárs írók, mint Háy János, Tasnádi István, Dragomán György, és akkor amiatt lesz az. Ami a csapatot összeköti, az az, hogy megpróbálunk felnőtt módon, szabadon együtt létezni; úgy, hogy ne gátoljuk, hanem inspiráljuk egymást. És ezen belül mindent lehet. Ha valami nem tartozik a fő csapásirányba, annál jobb. Az ifjúsági vonal Gyulay Eszterhez és hozzám kötődik: hat ifjúsági előadásunk, A gyáva, a Vakság, az Ady/Petőfi, A kézmosás fontosságáról, a Hét nap, illetve a Szkénében is játszott Soha senkinekösszesen már az ezres előadásszámon is túl van. Rengeteg helyre eljutunk vidéken, kis falukba és iskolákba, ahol nincs jelen a minőségi kultúra. Ez a hagyományos értelemben vett népszínház, ez lenne a Déryné Program feladata is, de abba mi soha nem fogunk bekerülni. Érezhetően tetszik a fiataloknak: szinte minden előadás újabb felkéréseket szül. Nem tudunk annyit játszani, ahány helyre hívnának.

– Huszonöt éve ismeritek egymást Mucsi Zoltánnal. A Kapa-Pepe-párost ma is látni akarják a nézők?

– A Nézőművészeti Főiskola és A fajok eredete a mai napig sikeresen megy Budapesten, de vidékre is rengeteget hívják. Ha megnézed az újabb előadásainkban a szereposztásokat, a darabválasztást, mostanában inkább el vagyunk választva egymástól, ami szintén nem erősíti ezt a sztereotípiát. Úgy nyolc-tíz éve, mióta Miki bácsi utolsó filmjei lecsengőfélben vannak, a Nézőművészeti Kft. sem annyira játszik már rá erre. De ha így lenne, azt is boldogan vállalnám.

– Muszáj megkérdeznem: jobb volt a Szkéné büféje, amikor te csináltad?

– Nekem feltétlenül jobb volt, igen, már csak azért is, mert ami minket megelőzően itt zajlott, az vállalhatatlan volt. Szamovárban forralt vizet öntöttük a neszkávéra, műanyag pohárba csapoltuk az üveges kólát, és akadt néhány rövidital is. Amikor átvettük, komoly szintugrást hajtottunk végre. Terhes Sanyival szuper büfét hoztunk össze, de persze nem lehet összehasonlítani a maival, ami jobb, mint a Gundel.

Jászay Tamás