60 éve muzsikál teltházaknak. Nem sok olyan színpadot találnánk az országban, ahonnan ne énekelt volna a közönségnek azon a jellegzetes rekedt hangján. Ha meghalljuk a nevét, azonnal megszólal a fejünkben valamelyik dala. Bőven van miből válogatnunk: sokszáz dallamot kapott tőle az ország. Generációknak mutatta meg, milyen csodákra képes a zene. Legközelebb a Balaton partján, a Kultkikötő alsóörsi játszóhelyén csendülnek fel a dalai. Mivel várja a közöséget augusztus 24-én? Mit ad neki ma egy koncert? A rock, a jazz, a blues, a soul és a funky Liszt Ferenc-díjas előadóművészével, Charlie-val beszélgettünk. 

Májusban jelent meg a Charlie – 77 sztori című könyv. A borítón van egy idézet, Somló Tamástól: „Károly, érzem, holnap befutunk.” Miért éppen ezt a mondatot választotta mottóul?

Mert a Tamás a legjobb barátom volt. Negyedik általánostól egy padban ültünk az Állami Balettintézet iskolájában, én balettosnak készültem, ő pedig artistának. Nyolcadikos korunkban együtt hallgattuk Louis Armstrongot a Népstadionban. Nem volt akkor még gitárzene, nem volt Beatles, semmi ilyesmi. Dixiland zene volt. Nekem azóta is ez a világ tetszik: fúvósok, klarinét, trombita… Ha egy amerikai big band felmegy a színpadra, és kiteszi a kottát, akkor ott a csoda fog megszólalni, a csodák csodája. Az iskola után aztán egy ideig külön utakon jártunk a Tamással, én közel húsz évet töltöttem külföldön, ő is bejárta artistaként az egész világot – de az élet újra és újra összehozott bennünket. 

Mikor hangzott el az idézet?

Sokat jártam fellépni Amerikába. Mindig azt szerettem, ha nem egyedül megyek, hanem jön velem valamelyik barátom is. Egy hat állomásos Los Angeles-i bulira besuszteroltam valahogy a Tamást. Ez kölcsönös volt amúgy: ő is hívott engem mindig, ha valami komoly dolog összejött neki. Hosszú utazás volt, 18-20 órát repültünk. Amikor aztán Los Angeles-ben leszálltunk a gépről, rám nézett és azt mondta: „Károly, érzem, holnap befutunk.” Ő volt az egyetlen, aki Károlynak hívott. Csodálatos ember volt. Ha engem kérdezel, ő élte úgy az életet, ahogyan élni kell. 

Az új könyvben 77 sztoriban mesél az életéről. Izgalmas kiegészítése a húsz évvel ezelőtti önéletrajzi könyvének. 

Nem akartam én már ezt a könyvet annyira. Ha istenigazából elmondanám, mi és hogyan történt, úgyse hinne nekem senki… Meg aztán ez az egész rám tartozott – a boldogság, a szomorúság, az utazás. De csak rábeszéltek, hogy ha már úgyis 77 éves leszek, meséljek el ugyanennyi történetet. Válogattunk hozzájuk fotókat is, már amennyit lehetett. Százszor ennyi fotóm is lehetne, hiszen bejártuk a Közel-Keletet, Afrikát, Skandináviát, Amerikát és Japánt – de nagyon fiatalok voltunk, és nem is gondoltunk arra, hogy csináljunk felvételeket. Pedig lett volna miről – olyan énekesekkel és zenekarokkal találkoztam, mint Joe Cocker, a Spandau Ballet vagy a Stevie Wonder Band… És még sorolhatnám hosszan a neveket. Csak éppen eszünkbe sem jutott, hogy ezt meg kellene örökíteni az utókornak. 

Negyvenéves kora előtt bejárta az egész világot. Mit adott ez a rengeteg utazás?

A hetvenes évekből öt évet voltam itthon, a nyolcvanas évekből semmit. 1993-ban döntöttem úgy, hogy hazajövök, akkor jött a Tátrai Band. Nagyon sokféle kultúrát megismertem. Éjjel-nappal a zenével foglalkoztunk, és nem azzal az angolszász zenével, ami itthon szólt a rádióból. Megismertem az amerikai zenét. Mindenki onnan tanult, az angolok is, ott született meg az Elvis Presley-féle rock and roll, a blues, a rockzene, mindenki azokat adaptálta, ahogyan tudta. Mi is levettük amúgy ezeket a dolgokat Magyarországon: akinek jó gitárosa volt, az játszott Jimi Hendrixet, akinek nem annyira, az Bee Geest. Rengeteget gyakoroltunk kinn, hordtuk haza a jobbnál jobb lemezeket – egy időben nekem lehetett a legnagyobb bakelitgyűjteményem az országban. De nincs ebben különös, egy zenésznek az a dolga, hogy folyamatosan a zenével foglalkozzon. 

Az egyik útról egy kongával tért haza, ami aztán meg is szólalt a Generál dalaiban – először Magyarországon. 

Tényleg én voltam itthon az első kongás. Egy két és fél éves közel-keleti turnéról rengeteg ilyen-olyan új hangszert hoztunk haza, köztük egy brazil kongát is. Ezt a hangszert általában soul zenében használják vagy latinos történetekben, de itthon addig nem volt semmi ilyesmi. 

Közel hatvan éve áll a színpadon, tízezernél is több fellépése volt, szerte a világon. Mit ad még egy koncert?

Sokat. Az életet jelenti. Ez az egy dolog maradt. Na meg a család, a jó kollégák, barátból nem sok már. Majdnem négy generációnak muzsikáltam. 1964-ben kezdtem el zenélni az első zenekarommal, négy évvel a Beatles megalakulása után. Azóta csinálom. 

Az októberi 77. születésnapi koncertje előtt 14 (azaz 2×7) állomásos turnéra indult, melynek a koncertjein a régi slágerek mellett már az őszi budapesti koncertből is kaphat egy kis ízelítőt a közönség. Legközelebb augusztus 24-én, a Kultkikötő alsóörsi színpadán szólalnak meg a jól ismert Charlie-dalok. Mi hajtja? 

Negyven éve zenélek együtt ezekkel a rendkívüli zenész barátaimmal. Sokat tanultunk egymástól, rengeteget köszönhetünk a másiknak. A zene nagyon nagy dolog. Hiába játsszuk ezredszer a dalokat, mindig másképpen szólnak. Olyan ez, mint a színház: ott sincs két egyforma előadás. Minden koncert más. Soha nem szar, mindig jó, de van, hogy úgy jövünk le a színpadról, hogy ez most rendkívüli volt. A közönség pedig látja, hogy boldogok vagyunk koncert közben és érzi, hogy valami valódi történik a színpadon. Mindig átmegy, ha valami igazi. Bennünket pedig tényleg ez tart életben. 

Milyen érzés, hogy máig teltházaknak muzsikál?

Óriási dolog ez. Ráadásul a közönség háromnegyede fiatal. Ott állnak anyukák és apukák, gyerekkel a nyakukban, és közösen éneklik a dalokat – miközben szinte az egész zenekar hetvenen felül van már… Hát mi ez, ha nem csoda. 

Október 26-án, két nappal a 77. születésnapja előtt a Papp László Budapest Sportarénában ad majd koncertet. Mire számíthat a közönség?

Vannak olyan dalok, amiket borzasztóan el szeretnék énekelni, de általában nem férnek bele a koncertekbe, mert annyi olyan sláger van, amit muszáj eljátszani, hogy ezeknek már nem marad hely. Az Arénában lesz rá lehetőség, hogy ezek is megszólaljanak. Mindenképpen fogunk játszani a 2020-ban megjelent Mindenen túl lemezről is – ez a legjobb album, amit az életemben csináltam. A fiamék, a Stardust lesznek az előzenekar és lesz meglepetésvendég is, sőt, talán vendégek – de nem árulom el, kicsoda. 

Szerző: Németh Mónika