Közel harminc évvel ezelőtt kezdődő pályáját huszonkét éve a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház deszkáin teljesíti a március 15-e alkalmából Jászai Mari-díjjal kitüntetett Fazakas Géza. Múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk a díjazottal.
Több mint húsz éve társulati tagként köszönt téged minden évad elején a Kecskeméti Nemzeti Színház, de ennél is hosszabb ideje vagy a pályán. Számos emlékezetes szerephez kötődik a neved, jól ismer a szakma és a közönség. Most érkezett el az idő, hogy díj formájában is elismerjék a munkásságod?
Nem tudom, miért éppen most, de azt kell mondjam, az időzítés tökéletes. Úgy érzem, ez a díj az elmúlt közel harminc pályán töltött évemről szól, és mivel a lehető legjobbkor jött, bízom benne, hogy erőt ad majd az elkövetkezendőkhöz. Elég kételkedő és kishitű vagyok, sosem szerettem volna középszerű lenni. Mindig azt mondtam: inkább legyek rossz színész, de középszerű soha – úgy nincs értelme. Sokszor éreztem, hogy jó úton haladok, leginkább akkor, amikor alkotásként tudtam megélni egy-egy szerepet – jobbára ezek tartottak a pályán. Az utóbbi időben azonban sajnos nem ez volt a jellemző, kissé elakadtam önmagammal szemben. Abban bízom, hogy ez az elismerés most egy kicsit felemel, és lesz még ilyenben részem.
Ezek a szerepek tartottak a színészi pályán, de mi indított el?
Minden előzmény nélkül vágtam bele, és többé nem volt kérdés, hogy színész leszek. Szerepeltem az iskolai kórusban, és sokszor láttam verset mondani a többieket a színpadon. Azt gondoltam: ezeket én is el tudom így mondani. Ki is próbáltam magam, de mindösszesen talán három vagy négy alkalommal, utána rögtön elmentem felvételizni a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre. Amikor megtudtam, hogy bekerültem, már nem volt szükség rá, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak ezügyben. Bár felvettek menedzsment szakra is, én a színészi pályát választottam.
Mostanra jó eséllyel kellő pro és kontra érvet, élményt és tapasztalatot gyűjtöttél. Mi számodra a pálya legnagyobb nehézsége?
Engem borzasztóan megvisel a megfelelési kényszer, ez a pályám legnehezebb része. A világunk felgyorsult, gyakran kimaradok számomra elhagyhatatlanul fontos folyamatokból, ami azt eredményezi, hogy rendre elveszítem önmagam. Ha elölről kezdhetném, sok mindent másképp csinálnék. A túlzott akarást és megfelelési vágyat tudatosan leépíteném, nem vinném haza a színházban történteket, nem cipelném folyamatosan a terheket, helyette inkább időben és a megfelelő helyen letenném őket.
Úgy képzelem, méhészkedés közben sikerül letenned ezeket a terheket. Vagy mégsem?
Tizennégy méhcsaládom van otthon, a fiammal együtt űzzük ezt a hobbit. Van, hogy kikapcsol, de legtöbbször – még ha egyedül vagyok is – a meccseimet játszom le fejben: beszélgetek, vitatkozom konkrét személyekkel, színházról és emberi dolgokról egyaránt. Ez abban segít, hogy rájöjjek, egy adott helyzetben hogyan lenne célszerű eljárnom, mit kellene mondanom. Ez hasznos tud lenni, de kikapcsolni mégsem hagy teljesen. Ad viszont egyfajta szabadságot a színház mellett, amiben teljesen el tudok merülni.
Egy akácerdő közepén éltek és méhészkedtek, elzárva a világtól. Ebben találtad meg a boldogságod?
A feleségemmel, Magyar Évával már az első évemben megismerkedtem, amikor Kecskemétre érkeztem. Gyakorlatilag azonnal tudtuk, hogy mi összetartozunk. Született egy fiunk, és bár sokáig úgy gondoltam, nem akarok ebben a városban maradni, ma már azt mondom: ez az én városom. Éva a tökéletes ellentétem, teljesen más ember, mint én. Nagyokat tudunk veszekedni, de mindennél jobban szeretjük egymást – ezt az eddigi közös életünk bizonyítja. Szeretem, hogy ő is színésznő, mert sokkal jobban megért engem és ezt a pályát, hiába gondolkodunk egészen másképp. Nehéz volt őt rábeszélnem arra, hogy albérletbe egy tanyára költözzünk a városi nyüzsgésből, ám végül éppen ő volt az, aki ezen az úton szeretett volna tovább haladni a közös életünkben. Úgy gondolom, mindketten itt és egymásban találtuk meg a boldogságunkat.
Mennyire foglalkoztat téged az idő múlása?
A negyvenedik születésnapom nagyon rosszul érintett. Azt éreztem, hogy elvettek tőlem valamit. Most, tíz évvel később viszont már szinte egyáltalán nem foglalkoztat. Sokat változtam és sok minden megváltozott körülöttem. Eckhart Tolle spirituális tanító nyomán megpróbáltam rálépni egy olyan útra, ahol az ember elfogadja, hogy az élete véges. Mára már tudom, hogy minden kornak megvan a maga szépsége, és kizárólag úgy tudok boldog lenni, ha nem a mulandósággal törődöm. Amióta tanyán élünk, megtanultam irtózatosan gyorsan átöltözni az előadások után, vágyom a családi körbe és éppígy az egyedüllétre is. Szeretek a Tisza-parton lenni és imádom a tengert – ez egy közös szerelem Évával. A tengerparton érzem igazán, hogy létezem és boldog vagyok.
Ha mégis választhatnál egy egészen más utat az életedben, merre indulnál?
Szívesen lennék orvos, ez egy gyermekkoromra visszanyúló vágy. Tudom azonban, hogy képtelen lennék annyi mindent megtanulni. Ha viszont művészet, akkor kipróbálnám magam filmekben. Volt hozzá szerencsém, de nem túl sokszor. Én nem keresem ezeket a lehetőségeket, viszont örülök, ha megtalálnak. Foglalkoztat a rendezés is; próbáltam, bár nem szeretem így nevezni: a pajtaszínházi program keretein belül dolgoztam amatőrökkel, ez egy rendkívül izgalmas tanulás volt számomra. A színháztól teljesen független emberek reakcióit és megoldásait figyelve felismertem, mennyi mindent tudnék a saját művészetemben másképp, jóval egyszerűbben csinálni. Általuk ki tudtam mozdítani magam a felvett kliséimből.
Eszerint nyitottan állsz a jövőhöz és a kínálkozó lehetőségekhez. De ott tartasz-e most a pályádon és az életedben, ahol eddigre szerettél volna?
Elégedett vagyok és hálás azért, amit a sorstól kaptam. Sosem voltak nagy terveim, mindig csak kicsiket léptem előre. Tudom magamról, hogy amit eldöntök, azt véghezviszem, és ez nem kizárólag a pályámra értendő. Most például kandallót építettem, hogy télen, amikor hull a hó és otthon van a család, a lobogó tűz mellé feküdhessünk le a nappaliban. Nem várom az élettől, hogy Hollywoodba kerüljek és egy villában éljek, mindig csak apróságokra vágyom, ezek töltenek és visznek előre.
Érdekel és befolyásol, mit gondolnak rólad mások?
Szerintem mindannyiunknak szüksége van visszajelzésekre, a megfelelési kényszeremből adódóan nekem biztosan. A feleségemtől és a gyermekemtől kérem is, másoktól nem igazán, de szívesen meghallgatom őket, és igyekszem jól használni, beépíteni a gondolataikat. A jelenlegi kitüntetés kapcsán nagy boldogság volt számomra, hogy olyan rendezők, alkotótársak is azonnal felhívtak és gratuláltak, akiket én magam sokra tartok. Ez sokat töltött rajtam, de hatalmas öröm volt az is, amikor megoszthattam a hírt a szüleimmel, a családommal és a barátaimmal. Látva az ő őszinte boldogságukat, még jelentőségteljesebbé vált számomra ez a kitüntetés.
Mit gondolsz, a kitüntetésedbe rejtett erő innentől a pályád végéig képes kitartani?
Gyakran éreztem úgy életem során, hogy elfogyott az erőm és már nem sokáig bírom ezt csinálni. Valami azonban mindig visszahúzott. Bárhogyan is alakul a jövő, bízom benne, hogy a két számomra legfontosabb erényt színészként sikerült szoros lánccal a nevemhez kapcsolnom: az egyik az alázat, amire mindvégig törekedtem, a másik a szerepeim igazsága. Utóbbi különösen lényeges: minden ugyanis, amit közölni próbálok egy szerepben, csak akkor lesz a valóságnak megfelelő, ha megtalálom benne a saját, vagyis Fazakas Géza igazát.
Szerző: Morva Daniella
Kecskeméti Nemzeti Színház