Mi történne, ha Isten ismét kísérletet tenne a világ megváltásra? Ráadásul éppen Magyarországon?  Éppen 2023-ban? Kibírná-e a korrupt emberiség, hogy lemondjon bűneiről? Ilyen kérdéseket is körbejár Dézsi Fruzsina új, A helyzet ura című drámája, amelyet Polgár Csaba visz színpadra május 19-én és 20-án a Trafóban. A rendezővel a moralitásjátékok aktualitásáról, a magyar társadalom körforgásáról, és a közös hibáinkról is beszélgettünk a készülő előadás kapcsán. 

Megváltó-projekt a 2020-as évek Magyarországán. Angyali üdvözlet a fehérje-feldolgozó árnyékában. Megtörtént eset alapján.

Mi van akkor, ha Isten lámpaoltás után besurran egy szobába, aminek az ajtaja nem neki lett nyitva hagyva? Elvégzi a dolgát, a következményeit pedig viseljék az emberek. Mondjuk a polgármester meg az a fiatal lány. Semmiképpen sem Mária. Kategorikusan Marika. A fehérjefeldolgozó üzemben legalábbis így hívják. Az üzemben, ami csupa kitárt zseb, csupa félrenéző szem. Meg persze némi mutyi, lehetőleg befogott orral. Elvégre jól tudjuk: egy tisztességes politikust alkalomadtán még kissé undorítják is a kötelezettségei. 

Mennyire vagyunk kiszolgáltatva a hatalmi játszmáknak – Istennek, aki embert játszik, és az embereknek, akik Istent játszanak? A helyzet ura Dézsi Fruzsina második darabja, mely változatosan egyensúlyoz a filozófiai világdráma, a burleszk, a teológiai vitadráma és a nagykörúti musicalsiker között.

2021 nyarán mutattátok be felolvasószínházként A helyzet urát Szentendrén. Azóta eltelt három év. Mennyire kellett aktualizálni a szöveget?

Sajnos, viszonyrendszer és a korrupció tekintetében túl sok minden nem történt azóta sem az országban. Azt nem tudom, hogy rosszabb lett-e az irány. Dejobb biztos nem. Egyébként a szöveg általános érvényű abból a szempontból, hogy az emberi természet működését vizsgálja. Nem egy Zeitstück, sokkal inkább alapigazságokat fogalmaz meg, így nem kellett annyira odafigyelni, hogy ez most miként válhat még aktuálisabbá.

Az előadás címéből kiindulva szerinted mi a helyzet és ki az úr?

Ez mindig változik a cselekmény során. Mindig azt gondolja valaki magáról, hogy ő irányítja az eseményeket, aztán kiderül, hogy mégsem, valaki vagy valami mindig felülírja. Mindenki az adott helyzet urának gondolja magát, hogy aztán rájöjjön, mégiscsak kivették a gyeplőt a kezéből.

A dráma első jelenetében az egyik angyal kijelenti, hogy bizony a világot meg kell váltani. Meg kell?

A világot meg kell váltani, ez nem kérdés! Ez egy folyamatos dilemma: hátraarc vagy irányváltás? Mindenesetre az igény mindig jelen van minden korban, ez nem változik. Mindig bízunk abban, hogy valaki majd elviszi a balhét… Vagyis, hogy megment, megszabadít minket mindentől, ami per pillanat rossz. 

És az igény mellett ott a remény is.

Persze, ez élteti.

Mi fogott meg Dézsi Fruzsina drámájában?

Hétköznapi, ugyanakkor költőiséggel megáldott szöveg ez, ami számomra szimpatikus. Mint ahogyan nagyon érdekel a kettős alapszituáció is: az ember, aki Istent akar játszani és az Isten, aki emberszerűvé válik és hogy vajon ennek mi lesz a következménye? Jó-e, ha Isten elhagyja a számára kijelölt utat?  Nem mellesleg fontos az is, hogy kortárs drámákkal, kortárs írókkal foglalkozzunk. Persze, nem elhanyagolhatók a klasszikusok sem, ugyanakkor engem izgat, hogy az én vagy a nálam fiatalabb generációk hogyan látják a világot. Szeretek velük párbeszédbe lépni.

Az előadás ajánlójában moralitásjátéknak nevezed a darabot.

Formailag van benne valamiféle kitettség, ami hasonlít erre a műfajra. Brechti örökséget is hordoz a szöveg, és nyomokban Térey János stílusát is felfedezni vélem.

A mű egyik formai sajátossága az írásjelek mellőzése. Te hogyan viszonyulsz ehhez a formához?

A dráma elején, a polgármester köszönő beszédében használ írásjelet a szerző talán azért, mert az politikusi idézetekből van összerakva. Amúgy egyfajta lehetőségként, szabad használatként tekintek erre a formára, noha a mondatirányok azért elég pontosan meg vannak határozva. Fruzsi teljesen szabad kezet adott, azt mondta, hogy innentől ez egy színpadi szöveg, kezdjek vele, amit akarok. Sokat nem változtattunk Selmeczi Bea dramaturggal az eredeti szövegen. Rövidítettünk, néhol tömörítettünk, ezzel együtt számomra fontos szempont, hogy szinte változatlan formájában lehessen nézni és hallani ezt a darabot.Izgalmas formát keresni és találni a szöveghez, éppen azért, mert míg a klasszikusok esetében a közönségnek a történethez már van egy bizonyos viszonyulási alapja, itt nekem nagyon lényeges az, hogy megértsék ezt a történetet.

Azaz?

Legyen egy közösen megélt saját történetünk az előadás végére.

Ezek szerint nem emeled ki az esetenkénti aktuálpolitikai utalásokat.

Szerintem nincs benne annyira sok, ennél sokkal átfogóbb a szöveg. Szándékosan afelé tereltük a szövegváltozatot, hogy időtlen játékká váljon az előadás.

Miért fontos az időtlenség?

Nyilvánvalóan a darab a máról fog szólni. Itt mozgunk, ebben a sajátosan magyar közegben, a tapasztalatainkat csakis ezen a szűrön keresztül tudjuk megosztani, értelmezni. Nem lehet nem mai szemmel ránézni erre az előadásra, és szerintem ez a lényeg. A viszonyrendszerek annyira a mai társadalmi állapotokat tükrözi, hogy nem tudjuk azt hazudni, hogy ez, mondjuk, az 1960-as években történik. A kialakult helyzetek, egymás kijátszása, a folyamatok hordoznak magukban időtlenséget. Mintha más csomagolásban, de ugyanazok az emberi sorsok bukkannának fel újra és újra a magyar társadalomban. Talán csak a kontextus más, de a lényeg nem változik.

A látványvilág mennyire erősít rá a menny – föld kettősére?

A felolvasószínházi bemutatón, Szentendrén, a Dunaparti Művelődési Ház szabadterén adott volt a tér osztottsága: volt az erkély, a gang és a lenti rész. A Trafó nagyszínpadán nem egy épített díszletet kell elképzelni. Inkább az összemosáson dolgozunk, hogy ez a két helyszín érjen össze, a mennyország és a föld kavarodjon egymásba. Ahogyan a karakterek is kevertek. Nem egy mindenek felett álló, hibátlan és sötét foltok nélküli Istent látunk, hanem egy meggyötört embert, aki túl van már egy kudarcba fulladt megváltási kísérleten. És már csak Szécsi Pál maradt neki.

Zenés színész osztályban végeztél, azt gondolnám, hogy tőled nem idegenek a darab fontos részét képező songok.

Ezek a dalok inkább a karakterek belső világát tükrözik, nem ágyazódnak be mélyen a történetbe. Van köztük népdal, van ismert előadókat idéző sláger, megzenésített vers. A darab egyik szereplője, Jankovics Péter csinálja a kicsit lakodalmas, kicsit alternatív rock stílusban íródott zenei világot. Ez is megidézi picit a vidéki Magyarországot. Ugyanakkor nem a zenei jelenlét lesz a központban, az inkább csak árnyal, aláhúz bizonyos momentumokat. Az elemeltebb díszletezés is azt szolgálja, hogy a színészi játékon legyen a hangsúly.

Szerintem Marika, a születendő megváltó anyja a darab egyik kulcsfontosságú és a legintenzívebb változáson áteső figurája. 

Van egy már működő és bejáratott szokások szerint működő közösség, aminek megvannak a politikai, érzelmi, mindenféle kötődései, kialakult a hierarchia. Ebbe kerül bele Marika, egy ártatlan, naiv és gyermeki lélek, aki aztán kénytelen megtanulni, hogyan lehet ebben a társadalomban létezni, megtapasztalja, hogy mik a lehetőségei. Ez egy eléggé keserű tapasztalás. Ő az, akivel leginkább lehet azonosulni. 

Van jelentősége annak, hogy a darab „földi” része nem egy szokványos térben, vagyis egy fehérjefeldolgozó üzemben játszódik?

A dögégető az élet és halál találkozásának egy nagyon szélsőséges helye. Ezen a szemétdombon uralkodik az igazgató és a polgármester, és ezek között a körülmények között kéne megszületnie az új megváltónak. Végülis optimistán is tekinthetünk erre a helyzetre: a dögszagban is a túlélésre játszunk.

Szükség van arra, hogy egy ilyen jellegű, keserű tapasztalatot színpadra vigyetek?

Persze! A színpad egyik értelme, hogy egyes emberek szélsőséges helyzetein keresztül átéljünk valami olyasmit, amit mi is megélünk kicsiben, napról napra, csak nem ennyire töményen. Sokan nem kapjuk meg ezt ennyire vegytisztán, hál’Istennek! A színház fontos eleme, hogy a közönség együtt tanuljon a hibáiból, hogy lássanak ilyen történeteket, mert kívülről mindig könnyebb megállapítani, ki és hol hibázott. Vagy hibáztunk együtt.

Kell, hogy legyen feloldozás? 

Inkább úgy mondanám, hogy a feloldozás utáni vágyakozás. És ez a nézőben kell, hogy ez megszülessen. Így válhat közös gondolkodássá és megélt történetté egy előadás.

Szerző: Németh Fruzsina Lilla

Játsszák: Adorjáni Bálint, Baranyi Emma, Homonnai Katalin, Jankovics Péter, Kaszás Gergő, Nyakó Júlia, Takács Géza

Írta: Dézsi Fruzsina
Dramaturg: Selmeczi Bea
Zene: Jankovics Péter
Mozgás: Téri Gáspár
Látvány: Kupás Anna
Hang: Regele Csanád
Fény: Szász Antal
A rendező munkatársa: Tajti Boglárka
Rendező: Polgár Csaba