Százegy éve született Bárdy György Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész, aki csaknem 50 éven át volt a Vígszínház tagja, és 1939 és 2005 között több mint 60 szerepet játszott el a teátrumban. Az egyik legnagyobb sikere Jumurdzsák volt az Egri csillagokban, évtizedekkel később saját alakításának paródiáját is elvállalta. 

Tizenhárom évesen már a helyi református templom kertjében lépett fel saját színjátszó csoportjával. Várkonyi Zoltán, a neves színész és rendező véletlenül látta meg a 16 éves fiút egy előadásban, és megígérte: le fogja szerződteti majdani társulatához. Bárdy észben tartotta az ígéretet: miután 1945-ben elhallgattak a fegyverek, és ő is felépült a Don-kanyarban szerzett sérüléséből, máris kopogtatott Várkonyi szobájának ajtaján a Művész Színházban. Rövid felvételi vizsga következett, aztán szabályos szerződés. Elsőnek Grumio szerepét kapta a Makrancos hölgyben, Petrucchiót Jávor Pál játszotta. A színészbálvány annyira megkedvelte az ifjú Bárdyt, hogy (mivel annak nem volt lakása) befogadta pasaréti villájába.

A színházi előadások után rendszeresen fellépett a pesti Broadway intézményeiben, óriási sikerrel parodizálta Csortost, Latabárt, Jávort. A Művész Színház után a Vígszínház, majd a Vidám Színpad és a Madách Színház következett, 1958-ban a Nemzeti Színházhoz igazolt. Az ország első társulatánál csak egy évadot tölthetett: 1959-ben a szocialista erkölcs elleni vétség vádjával örökre eltiltották a színi pályától. Három esztendeig erdészként élt, aztán 1962-ben Kecskeméten újra színpadra léphetett, a fővárosba két év múlva, a Vígszínház társulatának tagjaként tért vissza.

Markáns, férfias, ironikus alkata főként intrikus szerepekre predesztinálta, de komikusként is népszerű volt. Emlékezetes szerepe volt Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Lucifer (Madách: Az ember tragédiája), Bicska Maxi (Brecht-Weill: Koldusopera), Ficsúr (Molnár Ferenc: Liliom), Oscar (Neil Simon: Furcsa pár). Utoljára az Egy csók és más semmi előadásán lépett fel 2008-ban.

Számos filmben is játszott, csak néhány mutatóba: Valahol Európában, A csodacsatár, A tettes ismeretlen, Ripacsok, Retúr. Az egyik legnagyobb sikere Jumurdzsák volt az Egri csillagokban, később a Magyar vándor című filmben saját alakításának paródiáját is elvállalta. Sokat szinkronizált, az ő hangján szólalt meg többek között Máris szomszéd a Mézga család című rajzfilmsorozatban. Egyetlen szerepre nem emlékezett szívesen, a rádiókabaré óriási népszerűségű Gugyerák Lalyosára (így, elipszilonnal), s amikor már annyira azonosították a figurával, hogy a közönség akkor is kuncogni kezdett, ha drámai szerepben jelent meg a színpadon, szakított az általa kitalált alakkal.

Még idős korában is kitűnő egészségnek örvendett, amit a szenvedélyesen űzött tenisznek tulajdonított, egykoron a Vasas igazolt versenyzője volt. Kondíciójához az is hozzájárult, hogy soha nem ivott, nem élt éjszakai életet, előadás után sietett haza, mert aludni viszont nagyon szeretett. Évtizedekig szivarozott, majd áttért a pipára. Bárdy, aki fiatalabb korában veszedelmes nőcsábász hírében állt, kétszer nősült. Második feleségére hatvanévesen talált rá, hatvannégy évesen lett apa, amit az élet nagy ajándékának tartott.

Művészi munkáját 1958-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1983-ban érdemes művész, 2000-ben kiváló művész lett, 2003-ban megkapta a magyar filmszemle életműdíját. 1991-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Amikor 2006-ban, 85 évesen megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a csillaggal, arra a kérdésre, hogy mi az, amin változtatna életében, így válaszolt: minden úgy van jól, ahogy történt.

Bárdy György 2013. május 27-én hunyt el. Színészetéről szólva azt vallotta egy interjúban: „Ez nekem játék. Kellemes, nagy örömöt jelentő játék, amelyet már hatvan éve művelek. Lehet, hogy természetemben is rejlik ennek a lehetősége, de engem Tímár József tanított meg arra, hogy ez játék. Tőle tanultam a lezserséget. Talán neki köszönhetem, hogy sohasem verejtékeztem, nem fújtam ki az orromat a színpadon, nincs is zsebkendőm, sose volt… (…)

Sok kollegámmal ellentétben, én nem szeretek arról beszélni, hogy milyen szerepeket játszottam, és hogyan, meg, hogy micsoda művész vagyok. Én csinálni szeretem. Alakításaimat ítéljék meg mások. Azon kívül én nem vagyok tudományos, teoretikus színész, az elmúlt hatvan év alatt mindig érzésből, ösztönből játszottam. Az ösztönösségben benne foglaltatik az is, hogy én nem tudok beszámolni a felkészülés alatti gyötrelmekről, kínokról, félelmekről. Mert nincs.”