Parti Nagy Lajos már számos alkalommal olvasott fel műveiből színpadon, közönség előtt. De mi történik akkor, ha az ő szövegei, versei improvizatív módon találkoznak a zenével és viszont. Amikor nagyjából csak az idő a keret, a többi egy különleges összjáték harmóniája. Ezt teszi az IN PARI sorozat Szöveg és zene estje, melyben Parti Nagy versei találkoznak a Bartokos Botond, Kovács Gergely, Márkos Albert trió zenéjével. Teltebb lesz a hangzás, hatnak egymásra a szándékok is, a véletlenek is, egymás oldalvizévé válik vers és zene – emlékezik vissza az estre – mely most az eSzínház közvetítésében látható – Parti Nagy Lajos.
Egy olyan sorozatra invitáljuk nézőinket, amelyben a zene más-más művészeti ágakkal kel nászra, párban, egyenlően, ahogyan az IN PARI sorozatcím is jelzi. Az első évadban a zene és szöveg (IN PARI – Words and Music, október 25.), valamint a zene és fotográfia (IN PARI – Diaporama, november 15.) éltetik egymást. Improvizációra készülnek a zenészek, és a költők, írók és fotósok a maguk módján ugyanezt teszik: nem előre eldöntött sorrendben, hanem a zenefolyam hatására mondják szövegeiket vagy vetítik képeiket, amire újból a zenészeknek kell reagálni. Ily módon az előadás dramaturgiáját az oda-vissza hatás alakítja. Sokféle és bonyolult viszonyt képesek így kialakítani. Szöveg és zene szövetkeznek, viszályba keverednek, barátkoznak, ellenségeskednek, összefognak, aztán versengenek, pontosan úgy, mint Samuel Beckett Words and Music című rádiójátékában, amiben mindez a közönség mulattatására történik. Ugyanígy kép és zene néha külön szólalnak meg, néha együtt, de mindig egymásból építkezve. Hol az egyik vezet, hol a másik, hol összesimulnak, hol ellenpontoznak, hol az egyik dominál, hol a másik. De produkció végére mindenképp az lesz a benyomásunk, hogy a műfajok paritásban voltak, nem pedig alá-fölé-mellé rendelt viszonyban. Az IN PARI – Szöveg és zene című esten Parti Nagy Lajos szövegei és a Bartokos Botond (zongora), Kovács Gergely (dob), Márkos Albert (cselló) trió által életre keltett zene találkoznak. Az IN PARI sorozat kurátora Márkos Albert, a széria előzménye a Nyitott Műhelybéli Words & Music.
Parti Nagy Lajos: Már régóta beszéltünk Márkos Bercivel egy közös fellépésről, vagyis egy koncertről, ahol a zene is, a vers is improvizáció lenne. De ami a zenében remekül működik, azt versben szerintem nem lehet. Talán van, aki képes rá, én nem. Legalábbis ha komolyan veszem, hogy egy egész estén át kéne fejből a zene, a pillanatnyi helyzet hangulatára reflektálni, ott és akkor születő, ám minőségi szövegekkel. Ebből is látszik, hogy a zene mennyivel szabadabb a költészetnél. Mégis improvizatív lett az este annyiban, hogy nem tudtam, ők mit zenélnek, merre indulnak el, s ők sem tudták előre, mit fogok olvasni, merthogy én se tudtam. Az időkeretet beszéltük meg, nagyjából. A szöveg felől azért erre úgy gondolok, hogy félimprovizáció.
A szövegek váratlansága, azok ritmusa, hangulata, hogy milyen tónusban olvasod, az jelentette az improvizációt?
Igen, pontosan. Meg az, hogy kezdetben ad hoc lapoztam bele a Hadd legyek hűs-kötetbe, s a kinyitott oldalpárról, legalábbis a belátható környékéről választottam. A zene jött utánam, én mentem a zene után, csakhogy ez egy nyolcszáz oldalas összegyűjtött verskötet, ráadásul elég új. Egyszerűen nem tudtam olyan gyorsan keresni benne, mint lehetett volna, ha támad konkrét ötletem, hogy az épp hangzó zenéhez pillanatok alatt válasszak valami tényleg kapcsolódó szöveget. De, ami fontosabb, a világunk összeillett. Volt bennem némi bizonytalanság, hogy ez járható út-e, de jól éreztem magam, hisz kitűnő zenészek között voltam.
A színházi munkáid, a dramaturgi és szerkesztői tapasztalatod segített abban, hogy nagyon összesimuljanak a produkció különböző elemei? Színházat láthattunk, amelyben felvettétek egymás ritmusát.
Igen, annyiban feltétlenül színház, hogy kiülsz egy traktornyereg-szerű székre, körülötted a zenészek, szemben veled a közönség, és elkezdődik egy előadás. Nagyon sokszor, sokféle színházi felállásban olvastam már fel a verseimet. Némelyikük tempója, tónusa meglehetősen rögzült. Itt talán még lassabb voltam, mint egyébként, ez illett az estéhez, bár az is igaz, a gyorsítás, a tempóváltás veszélyes színészi mutatvány, miközben nem vagyok színész. Erre mindig figyelni kell, hogy a zöld sávból ne tévedj át a pirosba. Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember íróként nem érzi az előadói határait.
Abban, hogy a kiszámíthatatlanok mellett mégis megteremtődjön a harmónia, számított, hogy ti régóta ismeritek egymást Márkos Bercivel?
Persze, számít, tudtam, hogy remek zenészek, s akarják ezt a közös estét, tehát ha kell, megvárnak, ha kell, jönnek utánam. Ha netán többet olvasok egyszerre, mint ideális lenne, vagy ha kevesebbet, történjen bármi, megoldják. Méghozzá igen magas színvonalon. Ehhez különös érzékük és tehetségük van. Nem véletlen, hogy Berci a lehető legkevesebb előzetes egyeztetést akarta. Minden görcs nélkül rájuk hagyatkozhattam, vitt a zene, vittek magukkal.
A verseknek számtalan befogadási lehetősége van. Úgy szólaltak meg a zenével, ahogy benned szólalnak meg, vagy kaptak más színt is?
Hát hogyne, még szárazon, olvasás közben is más színt kap a vers minden egyes alkalommal, nemhogy ilyenkor. A zene mindig sokat hozzáad a szöveghez, pláne a nem színészi versmondáshoz, megemeli, teltebb lesz a hangzás, hatnak egymásra a szándékok is, a véletlenek is, egymás oldalvizévé válik vers és zene.
A Hadd legyek hűs, összegyűjtött versesköteted a hetvenedik születésnapodra jelent meg. A kamaszkori első versektől máig ível, s szerkesztésében ezt a kronológiát követi. Mit mutatott az újraolvasás, változott a verseidhez való viszonyod?
Nem mondhatnám, hogy általában változott volna, bár azon, hogy ilyen terjedelmes lett, azért meglepődtem. Az volt a kiindulópontom, hogy nem válogatok, amiről tudok, ami valaha megjelent, bekerül, méghozzá kronológia szerint, tehát megszűntetve az eddigi kötet-konstrukciókat. Ezzel befizettem magam egy fél éves időutazásra. Szóval így, ebben a sorrendben a versek sose jelentek meg, örülök, hogy ezt választottam rendezőelvnek, de semmi olyan kardinális újdonságot nem tapasztaltam, amitől a szívemhez kaptam volna. Szerintem még a legkorábbi versek se rajzolják át a későbbieket.
Azokra a korai versekre gondolsz, amelyek kötetben soha nem jelentek meg? Az Ősz c. verssel indul a kötet, ami innen, a mostból nézve fontos témád, szimbólumod lett. Mennyire mutatja a kötet a pálya kézjegyeit, magát a pályát?
Minthogy lényegében minden benne van, eléggé mutatja. Ráadásul az előbbi, tehát a korai versek az utóbbiak ismeretében plusz jelentést kapnak, általában pozitívat, mintha a költő már akkor tudná, hogy, a te példádnál maradva, az ősz toposza az ő világában milyen szerepet fog játszani. Mintegy utólag konstruálódik előleg. Pedig hogy ez a kis vers nyitja a kötetet, az véletlen, de hát az értelmezés a véletlenekkel nem tud mit kezdeni. Azt is mondhatom, hogy szerencsés egybeesés, amit nem akartam elfedni. Ezen az égövön az ősz a költészet egyik alaptoposza, főleg tizenévesen. Hogy negyven év múlva e toposz szét- át- és újraírására egy egész könyvet szánok, illetve nem én, hanem Dumpf Endre, az persze érdekes, de hát alkat és kedély a kamaszkorban eléggé kialakul.
Egy válogatott kötetből a szerzők olykor kihagyják a fiatalkori zsengéket, a már nem olyan jónak tartott verseket, de te mindet betetted. Mi van azokkal, amik távolra kerültek?
Egy összegyűjtött kötet esetében nem lett volna elegáns válogatni. Így is biztos van, amire nem emlékeztem, nem találtam, stb. De az elv az volt, hogy amiről tudok, azt beteszem. Már csak azért is, mert ami valaha megjelent, az van, az nyilvános. Nincs sok értelme dacoskodni, hogy nem vállalom és ilyesmik. Az is igaz, olyan vers nem volt, amiről azt gondoltam, hogy vérciki, hogy vállalhatatlan. Persze van benne sok gyönge vers, amit még egy bő válogatott kötetből is kihagynék. Nem is annyira költői munka volt, ez, mint inkább szerkesztői. S nem kis részben önnyomozás. Megvolt, hogy mikor jelent meg, ehhez képest kellett megtalálnom a kéziratot, legalább egy olyan első gépeletet, amin van dátum. Papírdobozok, régi dossziék közt turkáltam, rengetegszer költöztem életemben, mégis, alig veszett el kézirat. Az életem sajátos vezérfonala állt össze ezekből a dátumokból. A magam számára próbáltam rekonstruálni a keletkezésüket, olykor ezek vezettek el a dátumig. Ha ezeknek a körülményeknek, kontextusoknak utána megyek, érdekes dokumentum születhetett volna, de túl sok időmet vitte volna el.
A kilencvenes évekig számodra egyértelmű műfaj a vers, majd jönnek a prózai, a színházi munkáid. Volt törés a versírásban? Mit jelentett a kezdetekben, s mit ma?
Törés nem volt, inkább szétosztódás mellék- és nem mellékágakra. A vers a 80-as években is, ma is valamiféle középpontot jelent. A kályhát. De a 80-as években csak versben, illetve verseskötetben gondolkodtam, utána pedig elsősorban prózában. Meg darabokat írtam, illetve átírtam, fordítottam, nagyon sokat dolgoztam. De járt a vers-kezem is, legföljebb nem siettettem, hogy kész legyenek, s megjelenjenek. Rengeteg vázlat, firkálmány, följegyzés gyűlt a füzeteimben, a gépemben. Közben, ez is igaz, azt éreztem, tele a világ verssel, minek szaporítani? Ami fontos, úgyis megíratja magát. Ez persze nem volt teljesen igaz, legalábbis nem volt ilyen egyszerű. Legföljebb, némi iróniával mondom, az írói munkám mellett írtam verset is. Mellett, de nem mellesleg. Ez a könyv megmutatja, hogy folytonosság volt. S pláne megmutatta volna, ha a Szódalovaglást és a Létbüfét is berakom töredékenként a kronológiába. Ez a magam, számára érdekes lett volna, de e versdaraboknak a könyv a kerete, a műformája, a kompozíció fontosabb, mint keletkezések ideje.
A Létbüfé kötetet még Morcsányi Géza szerkesztette. Nagyon sokan, akikről, akikhez írsz, nincsenek. Számos a hiány.
Lassan számtalan. Ahogy öregszik az ember, egyre nagyobbak a hiányok, hogy úgy mondjam, az ürességek és a teliségek is. A Hadd legyek hűs utolsó részében megszaporodnak az úgynevezett emlékversek, meg a születésnapokra írottak, talán túlságosan is. De hát ezért összegyűjtött, azt gyűjti össze, ami van. Illetve volt. .
Ezek a versek kapaszkodók is?
Némi cinizmussal azt mondanám, ezek a versek muszájként kezdik, feladatként, felkérésként, amiket elvállalok szeretetből, tiszteletből. Aztán addig dolgozom velük-rajtuk, amíg, jó esetben, levedlik az alkalmiság hámját, s vers lesz belőlük. Szóval, ha már belementem, megkeresem a gesztus fölötti illetve melletti tétjét, a leágazást, amivel függetlenedik a címzettjétől.
A Hadd legyek hűs cím sok képet villant fel, az elharapott hűséget, a hűvösséget, a távolságtartást.
Igen, elharapom a József Attila idézetet, a Hazám című vers végéről a hűséges szót. A Szívlapát c. versem ezzel a sorral fejeződik be, ott, ahol asszociálni lehet a hűs-ségre, a távolságtartásra. A hazához, a hazaszeretethez való meglehetősen bonyolult viszonyra, amiről ez a több mint 20 éves vers is szól.
Korábban nagyon benne voltál – írásaiddal is – a közéletben. Lett egy hátralépés, egy hűvösebb viszony?
Lett, igen. Van egy sorozat a HVG360-on, Az én hetem, öten írjuk, öthetente írok oda egy tárcát, ez nekem bőven elég – mire is? Talán beszámolni a közérzetem állásáról. Pillanatnyilag elég reménytelen helynek gondolom Nermagyarországot, szörnyűnek, amit ez a rezsim a hazámmal művel. Már kinevettetni sincs kedvem, közéleti reményt csiholni még kevésbé. Ettől még, tőlem még, majdcsak lesz valahogy. Meg persze nélkülem is. A közéleti kedvem ment el, ami magánügy. De azért dolgozom.
Szerző: Marton Éva
Az IN PARI c. produkciót itt érhetik el online.
A megváltott jeggyel a koncert 2024.02.15. 19:00 és 2024.02.25. 23:59 (CET) között tekinthető meg, felvételről!
Az együttes neve: Parti Nagy Lajos (szöveg), Bartokos Botond (zongora), Kovács Gergely (dob), Márkos Albert (cselló)
A koncert helyszíne: Magyar Zene Háza, Koncertterem
Időtartam: 1 óra 30 perc