KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 16., szombat

    “Mindig így működtem: multifunkcionálisan” – Interjú Vadász Krisztával

    2020. május 3., vasárnap 06:00

    Öt éves kora óta táncol, később jött a színészet, a rendezés és a koreografálás. A hosszú út során Szegeden, Szentesen, Budapesten élt és tanult, a fővárosban immár 9. éve.

    Elvégezte a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színészképzését, aztán felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol először drámainstruktor szakra járt, majd bekerült Horváth Csaba fizikai színházi koreográfus-rendező osztályába. Az utóbbi öt évben öt rendezését láthatta a közönség, köztük négyet az Ódry Színpadon. 

    Mindenhez iróniával és humorral próbál hozzáállni, a szórakoztatás, a fájdalom humorral való kompenzálása alapműködéséhez tartozik. Szorongó típus, de jelenleg nagyon jól érzi magát, ennyi év kemény munka után jólesik számára a pihenés.

    Vadász Kriszta / Fotó: Éder Vera

    Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük volna, amelyek az elmúlt öt évben valamiért meghatározóak voltak a diplomázó hallgatók életében. Ez az interjú viszont már a veszélyhelyzet kihirdetése után született. 

    Hol találkoznánk most, ha nem a négy fal közé lennél/lennénk bezárva? Hol ülnénk, vagy állnánk? 

    Ami először eszembe jutott, az a Szabadság híd közepe. Régen sokat jártam oda, amikor jó idő volt. Barátokkal vagy egyedül a felvételire készülve. Az első rosta után is ott ünnepeltem. Mindig úgy ültem, hogy a hátam mögött Pest volt, előttem pedig Buda. Felszabadító érzés „lebegni” a víz fölött és nézni, ahogy folyik a Duna. Az elmúlt öt évben viszont csak párszor mentem ki, szóval hiányzik is. 

    Hová valósi vagy?

    Szegedi vagyok, gimnázium alatt pedig Szentesen voltam kollégista. Most kilencedik éve élek Pesten. Amikor feljöttem érettségi után, színész II. képzést végeztem el, aztán egy évig a Színműre jártam, drámainstruktor szakra. De azt éreztem, hogy más irányba akarok elindulni: rendezni szeretnék, játszani és a mozgás is fontos részem maradt. Így kerültem a fizikaira, szóval már hat éve az egyetem hallgatója vagyok.

    Ezt a szakot akkor neked találták ki, igaz? Multifunkciós. 

    Mindig ezt szerettem, így is működtem: multifunkcionálisan. Több dolgot csinálok egyszerre. Kiskoromban tánctagozatos voltam, utána jött a színház és a színészet, a rendezés és végül a koreografálás. Az öt év alatt, azt gondolom, hogy rendezőként voltam a legaktívabb, de a képzés által kínált mindegyik pozícióban működtem. Szerettem, hogy ekkora szabadságot ad a szak, én választhatom ki, melyik irányba indulok el. És lehetek komplex alkotó is. 

    Ezt a komplexitást szeretnéd továbbvinni? Mik a terveid?

    Az elején szerintem mindenkinek volt egy kis identitászavara, még annak is, aki úgy jött ide, hogy ő színész akar lenni és most is azt vallja. Biztos, hogy volt közben olyan, hogy kipróbálta magát koreográfusként vagy rendezett egyet, de egy idő után definiálni kell magunkat a külvilág felé, hogy tudják, miként gondoljanak ránk. Nekem az elsődleges a rendezés, de közben nem szeretném azt mondani, hogy csak rendezni szeretnék, mert játszani és koreografálni is. Szeretném továbbvinni ezt a multi-működést. 

    Főleg a függetleneknél lehet látni, hogy nem különülnek el ennyire élesen a pozíciók. Mondhatjuk azt, hogy inkább húzol feléjük vagy szívesen kipróbálnád magad nagyobb színházban, nagyobb színpadon? Mennyire érdekel ez a másik világ? 

    Abszolút érdekel. Én nem húzok sehová, amire lehetőségem nyílik, azt szívesen kipróbálom. Ugyanannyira el tudom képzelni magam kőszínházban is, mint független produkciókban. Tulajdonképpen a legtöbb eddigi munkám inkább független lehetőség volt, de mindkét működésformában szeretnék tudni boldogulni. A független, pályázati lehetőségeket én irányítom, én találom ki, mit szeretnék csinálni. Ez sokkal szabadabb, mint a kőszínházi világ, ahol felkérnek vagy megmondják, hogy melyik darabot rendezd meg, beleszólnak a szereposztásba. Ezt nem ismerem annyira, pont ezért érdekel. 

    Szépek és átkozottak

    Amikor gyakorlaton voltatok, ez mennyire oszlott meg? 

    Megoszlott, de a fizikai színház alapból a független szférához tartozik, így túlnyomórészt mi is ilyen területekre mentünk. Voltak persze kőszínházi projektek is, igaz kevesebb. Osztályfőnökünk, Horváth Csaba révén például a fehérvári Vörösmarty Színház, ahová a Túlóra című, első egyetemi rendezésem költözhetett. Harmadévben a Bethlen Téri Színházban rendeztem a Viszontlátást, az sokkal inkább független körülmények között jött létre, a Találkozások pályázat keretein belül. Tavaly nyáron a Szentendrei Teátrumban játszottam Gáspár András rendezésében, a Petőfi- játékban. Ez az előadás a Pesti Magyar Színházban fut majd tovább. Ezen kívül Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban dolgoztam idén a Szőcs Artur rendezte Úri muriban, koreográfusként, de segítettem kétszer középiskolás előadások létrehozásában is. Szóval ízelítő volt minden irányba. 

    Mennyire visel meg a jelenlegi helyzet? Hogy állsz most, hogy vége van az egyetemnek, tovább is kell menni, de nem lehet? 

    Őszintén, én most nagyon jól érzem magam. Annyi mindenen szoktam szorongani. Például, hogy amit meg szeretnék csinálni, azt véghez tudjam vinni, beleférjen minden az időmbe. Általában egyszerre több dolgot csinálok, az egyetem mellett egy étteremben is dolgoztam pultosként, szóval nagyon sokfelé voltam és közben 0-24-ben azon feszültem, hogy mi lesz velem, hol lesz munkám és egyáltalán, lesz-e munkám. Most, hogy március közepén minden leállt, ezek a terhek is lekerültek a vállamról. Nem tudom, mikor fog elkezdődni a következő évad. Gyanítom, hogy a színházak nem azzal lesznek elfoglalva, hogy a végzősök közül kiket hívjanak, hanem hogy fenn tudjanak maradni. Tehát most egy kicsit mindenről leállítottam magam és megadtam magam ennek a helyzetnek. Nem tudok már előre tervezni, mint eddig, hanem reagálni tudok és ez sokkal nyugodtabbá tesz. Egyszerűen jól esik ez a pihenés ennyi év kemény munka után. Ezt már nem tudom irányítani, így nem is szorongok rajta. Bízom abban, hogy lesz eredménye a munkámnak, de nem biztos, hogy ez most ősszel fog bekövetkezni. 

    Nagyon pozitív, hogy így állsz hozzá és a pihenést látod a helyzetben, pedig mint már szó volt róla, multifunkcionális vagy, jár az agyad, pörögsz és ráadásul még szorongó is vagy. Ehhez képest most a pihenést élvezed. Mivel telnek akkor a napjaid, amit eddig nem csináltál, de hirtelen időd lett rá? 

    Sokat alszom. Megírtam a szakdolgozatomat, eddig ez volt a legfontosabb. Most, hogy ezzel is megvagyok, teljes szabadság van. Az edzést muszáj beleépítenem a mindennapjaimba, azt nem mondom, hogy ebben rendszer van, de szükségem van rá. Mellette nagyon érdekelnek kiskorom óta az idegen nyelvek, legalább annyira, mint a hangszerek. Szeretek autodidakta módon beletanulni a használatukba – nem fejlesztem professzionális szintre, de leköt. Úgy mondanám, hogy ez a hobbim. Most spanyolul tanulok. És persze készítem elő a jövő évi rendezésemet. 

    Erről beszélnél kicsit vagy övezze titok?

    Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című drámáját fogom megrendezni nyáron – ha a helyzet is engedi – a Spirit Színházban. Nagyon régi vágyam, ez a legfontosabb dráma az életemben. Ezt a történetet mindenképpen meg szerettem volna egyszer rendezni. Vagy többször. Színészként már kétszer is dolgozhattam benne, most rendezőként izgat. 

    Mit választottál a szakdolgozatod témájának?

    A cím A rendezés, mint tapasztalás és arról szól, hogy egy olyan rendezői képzésen, ahol nem kötelező rendezőnek lenni, milyen tapasztalataim voltak, és hogyan formálták a gondolkodásmódomat: egyrészt a Csaba-féle fizikai színházi mániák és képzés, másrészt a Székely-iskola (Székely Gábor rendező, egyetemi tanár- a szerk.), és a prózai tapasztalatok. Ezek az alapok, amikről indultam, de tulajdonképpen a szabadságról írok. Hogy a választott iránynak, az önjáróságnak mik az előnyei és hátrányai. Tulajdonképpen kiépítettem magamnak egy mintatantervet: monodrámával kezdtem, utána kétfős majd négyfős kamaradarab, aztán nagyszínpad tizenegy szereplővel. Ez az ív a tapasztalás útján tanulási folyamattá lett. 

    Zárt ajtók

    Túlóra, Viszontlátás, Szumidagava, Zárt ajtók, Szépek és átkozottak. Ez egy szép ív, amin végig lehet követni a választás szabadságát. A Szépek és átkozottak kapcsán Bódi Zsófival (az előadás dramaturgjával) beszéltek egy interjúban arról, hogy a regény nagy részét a kapunyitási pánik és a kiégés teszi ki. Mint végzős hallgató, tudatosan vetted elő az anyagot vagy csak úgy jött a téma, hogy ezzel most kell foglalkozni? 

    Amit ott is elmondtam, Fitzgerald nagyon erősen festi le a korszakot és a közeget, amiben a csak-a-máért élő hangulatban, hatalmas partikon keresztül értelmiségi viták zajlanak a fiatalok között arról, hogy hogyan kell írónak vagy színésznőnek lenni. És mindenkinek más útja van benne: amíg az egyikük egyre népszerűbbé váló író lesz, addig a másiknak úgy kell döntenie, hogy inkább elmegy a tőzsdére pénzt keresni, a főszereplő pedig nem tudja elkezdeni a saját művét, csak kritizál. Nekem ez nagyon közel állt ahhoz, ahogy mi élünk az egyetemen. A különböző képzésen részt vevő barátok, szerelmek beszélgetései a büfében, a kollégiumban esténként. Azt gondoltam, hogy ez rólunk szól. Az ezer fokon égő munka, aminek következtében a szórakozás is harsányabb, egy idő után kiégéshez vezet. Az érdekelt, hogy ez visszafordítható-e.

    És visszafordítható?

    Igen, csak ijesztőek a végletek. 

    Lehet egyszerre két végén égetni a gyertyát és közben tudatosnak is lenni? Vagy szerinted oldalt kell választani? 

    Szerintem bőven lehet, sőt én sokszor csináltam így. Azt hittem, csak úgy érdemes dolgozni, hogy el is égünk benne. Ha munka van, akkor semmi más nincs, 0-24-ben mániákusan megteszel érte mindent és ez azt eredményezi, hogy minden bemutató után, hirtelen ürességet érzel. Olyan ez, mint a szülés utáni depresszió. Már attól be tudtam pánikolni, hogy ha két hétig üresjárat volt év közben. Nem tudtam elfogadni, hogy ott pihenni kell, mert leállás van. Ezt tanulom most, hogy ne csak hamu maradjon munka után belőlem, amit gyorsan összetapasztok a következőre. Valahogy csak lehet úgy is csinálni, hogy az ember közben életben marad… Amint jön a rajt és lesz munka, akkor 150 fokon fogok újra égni, de amikor nincs, akkor le kell állni és meg kell nyugodni. Mert az nem állapot, hogy mindenki depressziós, amikor nyári szünet van. Két hétig örül, utána meg pánikrohamai vannak attól, hogy nincs dolga. Fontos, hogy ha úgy adódik, hogy két hónap szabadidőm van, ne essek kétségbe, hanem le tudjam magam foglalni. 

    Széleskörű Carpe Diem!, amit elmondtál most. Úgy éljünk a pillanatnak, hogy nem feltétlen égünk el benne azonnal, hanem egy tudatos építkezés van benne. A Színműn emiatt volt ennyi rendezésed? Az üresjáratok miatt? 

    Abszolút, de közlésvágyam is volt mindig. Ha csak azt éreztem, hogy csinálni kéne valamit, de nem volt meg az, hogy kivel, akkor feleslegesnek tartottam belefogni. Amiket megrendeztem, mind olyan anyagok voltak, amik megtaláltak, vagy megtaláltuk egymást. Habzsolás miatt ne kezdjen bele az ember, csak ha van mondanivaló. 

    Tehát türelmes is tudsz lenni ezek szerint?

    A türelmes szó pont nem jellemez engem, inkább nagyon gyorsan meg tudom találni az anyagot, ha megvan a színész és a téma. Ilyenkor ez a küldetés: egy hét alatt elolvasok 30 drámát, viszont ha egy se fog meg, akkor leteszem és várom, hogy megtaláljon. Ha ez nevezhető türelemnek, akkor igen, de inkább ráállítom magam, hogy meglegyen. 

    „Miről szeretnél beszélni?” Meg lehet fogalmazni bármilyen általánosságot? Vagy ez egy adott témán belül kerülhet csak felszínre? 

    Nyilván nem spanyolviasz, de emberi kapcsolatokról. Ennek elég nagy skálája van. A rendezéseim általában rímeltek az aktuális élethelyzeteimre. A saját életem megfigyelései inspirálnak a darabválasztásaimban, mert az aktuális gondolataimat fogalmazhatom meg általuk. Nem feltétlenül világi kérdések foglalkoztatnak, hanem belső emberi motivációk.

    Vadász Kriszta

    A Zárt ajtók rendezésedben elég sűrűn megjelenítésre kerülnek a kapcsolatok, mellette mégis van egy rideg elemeltsége. Erről beszélnél kicsit? 

    Magánéletileg éppen ott tartottam, hogy iszonyatosan értettem azt a mondatot, hogy „A pokol az a másik ember”. Előtte is ismertem a drámát, de ekkor éreztem, hogy dolgom van vele. Látni szerettem volna, hogyan tud jól működni színpadon egy ennyire filozofikus mű, ami egyébként nagyon közel áll hozzánk, még ha porosnak is mondhatjuk. Dominál a humor, miközben beüt a mondanivaló mélysége. Innen érdemes megfogni a drámát szerintem. Mindenhez iróniával és humorral próbálok hozzáállni. Jelenleg is foglalkoztat, hogyan tudok úgy gondolkodni magamról mások visszajelzései nélkül, hogy közben legyen egy szilárd kép bennem, amit nem tör meg semmilyen kritika. Ha valaki azt állítja, hogy hibáztam, akkor ne higgyek neki, ha tudom, hogy nem úgy volt. Vagy ha elhagy, attól nem én vagyok értéktelen. Vagy ha szakmailag azt látom, hogy mások olyan lehetőséget kapnak, amilyet én nem, akkor ne érezzem azt, hogy nem vagyok elég jó. Érdekes filozófia, hogy az ember nem tudja meghatározni magát mások nélkül és emiatt szenved. Sartre szerint ez a Pokol. Nagyon szerettem ezt a munkát, rövid idő alatt csináltuk meg, de egyértelmű volt minden. 

    Saját rendezéseidre mindig beülsz, amikor lemegy a premier?

    Igen, mindig. Általában a hangot is én kezelem, ha nem élőzene van. Mindig jegyzetelek és minden előadás előtt próbálunk. Amíg csak lehet, szeretném így csinálni. 

    Szumidagava. Egy teljesen más kultúrkörből származó anyagot választottál. 

    Az, hogy nó-drámához nyúltam, egy egyhetes kurzushoz kötődik, amit Taneda Micsikazu tartott nekünk. Ennek a kurzusnak volt egy elméleti része is, ahol Cseh Dávid (dramaturg, a japán kultúra avatott ismerője – a szerk.)különböző részleteket hozott nó-drámákból. A műfaji kötöttségek miatt – ahol a mozgás és a zene dominál – elkezdett érdekelni. (Összesen tíz oldalas szövegkönyvek ezek.) Ezért azt gondoltam, hogy ennek tökéletes nyugati verziója lehet a fizikai színház, eddig ráadásul nem is dolgoztam úgy, hogy mozgás centrikus lett volna az előadás, amit rendezek. Szerettem volna végre kipróbálni. Nagyon sajátos időkezelést igényelt az anyag és bármit csináltunk, valahogy „szent” maradt. Azok nem is előadások voltak, hanem szertartások. 

    Ahogy mondtad is, a nó-dráma elég kötött. Korlátok és önállóság. Mennyire bírod a kritikát? Elfogadod vagy emberfüggő? 

    Ha konstruktív és értékelés, arra mindig nyitott vagyok és hálás. Aztán van olyan, amikor már a másik ízléséről beszélünk. Ezzel nem mindig értek egyet, de el tudom fogadni. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, amikor valaki negatív kritikát fogalmaz meg önigazolás céljából. Ezeket mind átszűröm magamon, és ezután vonok le következtetést. De azt se mondanám, hogy nem viselnek meg a kritikák. Van olyan, ami hetekre meglő. 

    Dalok a földszintről

    És tudsz lámpalázas lenni?

    Persze, mindig. Borzalmas. (nevet) De ha játszom, kezdés után pár perccel elmúlik, átalakul. Amikor rendezőként izgulok, az más. Olyankor már tehetetlen vagyok. Akkor csak az előadás végén szűnik meg.

    Ragaszkodsz ezekhez az alkotásokhoz, figyeled és óvod őket, ez egyértelmű. Szüleid mennyire támogatták, hogy erre a pályára lépj? 

    Kezdettől fogva támogattak. Öt éves korom óta tánc, zongora, színjátszó kör, mindig volt valami, ezért nem lepődtek meg, hogy ebbe az irányba indultam el. Apukám például az összes bemutatómon itt volt, minden vizsgát és előadást látott. Anya kevesebbet, mert nem tud ilyen szabadon utazni. Amiatt volt legfeljebb aggodalom, hogy hogyan fogok pénzt keresni, anyagilag bizonytalan lesz a helyzetem, de amúgy abszolút mellettem álltak és állnak most is. 

    Számodra mi volt a legkedvesebb előadás az egyetemi évek alatt?

    Saját munkámat nem mondanám, mert az más. Két ilyen előadás volt. Az egyik a Zsótér Sándor által rendezett Szerelemáru (Szecsuáni jólélek), a másik a Dalok a földszintről, amit Keresztes Tamás állított színpadra. Ezek voltak a legmeghatározóbbak számomra. Mind a munkafolyamat, mind a szerepek, amiket ott játszhattam. Nagy kihívás volt, de testhezálló és színészileg előre vittek. 

    Van álomszereped, amit eljátszanál bármikor? 

    Sen Te a Szecsuáni jólélekből. Többször találkoztam már jelenetek erejéig, vizsgákban a szereppel, de az álmom, hogy egyszer egy egész előadásban eljátszhassam, végigvihessem ezt a szerepívet. Jelenleg pedig rendezőként ismerkedek vele. 

    És álomelőadás, amire eddig nem volt meg a kapacitás, lehetőség, a megfelelő emberek? 

    Vannak drámák, amiket különösen szeretek, de csak azért, mert szeretem, nem akarom megrendezni. Ha találkozom olyan színésszel, akin azt érzem, hogy neki ezt most el kell játszania, és nekem meg kell rendeznem, akkor kezdünk bele. De elsősorban a színészből indulok ki és nem tudhatom előre, hogy három év múlva ki lesz az.

    A háttérben, mögötted van pár kép és plakát, de kamerán keresztül nem látom pontosan. Mi van rajtuk? 

    Harley Quinn és Joker. 

    Miért pont ők? 

    Évek óta gyűjtöm a kártyapaklikból a jokereket, mindig van nálam egy. A bohócokhoz több kötődési pontom is van. Társaságban sokszor töltök be egyfajta „udvari bolond” szerepet, sokszor vagyok harlekin karakter. A szórakoztatás, a fájdalom humorral való kompenzálása alapműködésem. Harmadrostán is egy Bohóc című verssel felvételiztem. Egyébként a kettőjük kapcsolata is foglalkoztat, volt hasonlóban részem. (nevet) HQ vagy szolgálja a mesterét, vagy őrületbe torkollik a kettősük.

    Szumidagva

    Ez az udvari bolond szerep meglepett. Akárhányszor találkoztunk, mindig azt láttam, hogy pörögnek a fogaskerekek, gondolkodsz, befelé figyelsz…

    Elvileg elég szigorú az alapállapota az arcomnak. Sokszor mondják, hogy mosolyogjak többet, közben meg állandóan üvöltve röhögök – nekem ilyen élményem van magammal. Csak ez nagyon élesen elválasztódik, mert amikor munka van: precíz, és szigorú vagyok többnyire. Vagy ha figyelek, akkor komoly vagyok. Ezt általában félreértik, és flegmaságnak értelmezik, vagy azt hiszik, hogy valami bajom van. Szerintem nevetek én eleget. 

    Most egyébként Pesten vagy hazamentél?

    Régóta Pesten érzem itthon magam, másrészt itt van bármi esélyem munkára ebben az időben is, és itt vannak a barátaim. Egyébként járványügyileg sem gondoltam célszerűnek, hogy lemenjek Szegedre a szüleimhez.

    Ha holnaptól újra kiengednének mindenkit az utcára, hova vezetne legelőször az utad? 

    Abban a pillanatban találkoznék az összes barátommal, akikkel csak videochaten beszélek már jó ideje. Számomra nagyon fontos az együtt töltött idő, a testi érintés – a legdurvább, hogy egy hónapja nem ölelt meg senki, ez nagyon fura. És én se ölelhettem meg senkit. Tartjuk a kapcsolatot minden nap, de így teljesen más. Együtt lennénk, ez a legfontosabb.

    És mint mozgással foglalkozó embert, mennyire határolnak be a falak?

    Nem szeretem, ha lekötnek vagy behatárolnak, de ahol most lakom, ott nem is érzem így. Ha táncolni akarok, a szobában vagy a konyhában, a teraszon, bárhol nekiállhatok. Nem visel meg, hogy nem mehetek sehova, egyébként meg mehetek, kimegyek pl. biciklizni egyedül. Egyébként nagyon sok helyre el lehet jutni itt belül is (a fejére mutat- a szerk.) filmek, könyvek által. „A mozdulatlan utazás.” Engem lefoglal közben a kertészkedés is, mert fűszernövény-mániás vagyok, ültetgetek, locsolgatok, nem érzem behatárolva magam itthon. 

    Vadász Kriszta / Fotó: Bajor Lili

    Ha most a Szabadság híd közepén találkoztunk volna, melyik irányba indulnál el az interjú után?

    Valószínűleg Buda felé, mert itt lakom, a Gellért-hegy mellett. De ha megszűnne ez a helyzet, akkor Pest felé, hiszen ott az Uránia. Amikor jött a hír, hogy mindennek le kell állnia, bepánikoltam és úgy indultam el az Örs vezér terétől, ahol éppen voltam, hogy hazamegyek. Erre leszálltam a Blahán és bementem a Színmű büféjébe. Hazamentem. Mielőtt felvettek, a 7-es busszal jártam Zuglótól Kelenföldig és minden nap benéztem a Vas utcába, arra gondolva, hogy idén fel fognak venni. Most kezdtem el ezt újra, amióta itthon vagyok, hogy akárhányszor ki kell mozdulnom és elmegyek az Urániánál biciklivel, akkor benézek a Vas utcába, de most búcsúzva. Fura, hogy most nem jöhetek ide, hogy vége van hat évnek és nincs rendes búcsú. Gyanítom, hogy az a fajta ember leszek, aki visszajárkál munkákra, vagy akár csak a büfébe, illetve a Doktori Iskolára is tervezek jelentkezni. Ragaszkodom az épülethez, mert minden itt történt. Itt minden történt. Közben kíváncsian várom a következő helyet, ahova tartozhatok. 

    Az interjút FARKAS KRISTÓF készítette.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -