1943. április 26-án született Bálint András Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész, a Radnóti Színház egykori igazgatója, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Múltidéző összeállítással köszöntjük a művészt.
Bálint András pályájáról:
Bálint András Pécsett született. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1965-ben kapott diplomát, ezután szülővárosában, majd 1969-től a Madách Színházban játszott, 1980-tól a Mafilm társulatának tagja volt, de színházi feladatokat is vállalt. 1983 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1997 és 1999 között vezetőségi tagja volt a Magyar Színházi Társaságnak. 1985-től kezdve 30 éven át volt a Radnóti Színház igazgatója. 1997-ben ő nyerte meg az új Nemzeti Színház igazgatói tisztére kiírt pályázatot, de egy évvel később, amikor kiderült, hogy az Erzsébet téren nem épül meg a Nemzeti Színház, lemondott.
Még főiskolás korában választotta ki Szabó István rendező az Álmodozások kora (1964) egyik főszerepére. A rendezővel hosszú időre szóló együttműködés alakult ki, a Szabó első korszakában született filmekben szinte mindegyikében feltűnt Bálint András alakja: 1966-ban az Apában, 1970-ben a Szerelmesfilmben, 1973-ban a Tűzoltó utca 25-ben, 1976-ban a Budapesti mesékben, majd 1984-ben a Redl ezredesben. Más filmrendezők is szívesen foglalkoztatták, így szerepelt egyebek között Jancsó Miklós Fényes szelek (1968), Máriássy Félix Imposztorok (1969), Kovács András Staféta (1970), Székely István Lila ákác (1972) című alkotásaiban. 1974-ben ő alakította Fábri Zoltán 141 perc a befejezetlen mondatból című, Déry-regény alapján készült filmjében a főszerepet, egy vívódó értelmiségit. Ezt követte a Sárika drágám (1970 – rendezte Sándor Pál), a Jézus Krisztus horoszkópja (1988 – Jancsó Miklós), az Eszterkönyv (1989 – Deák Krisztina), az Ébredés (1994 – Elek Judit). Legutóbb Deák Krisztina filmjében, az Aglajában (2012) láthatta a közönség egy cirkuszigazgató szerepében.
Színpadon nagy sikereket aratott olyan Shakespeare-figurák megformálásával, mint VI. Henrik, Edgar (Lear király), Antonius (Julius Caesar), de volt Henry Higgins (Shaw: Pygmalion), Helmer (Ibsen: Nóra), Johannes Rosmer (Ibsen: Rosmersholm), George (Albee: Nem félünk a farkastól) Szerebrjakov (Csehov: Ványa bácsi). Rendezőként is kipróbálta magát, a Thália Színházban 2006-ban és 2009-ben Alan Bennett Beszélő fejek című monológdráma-sorozatából rendezett két összeállítást, idén a tatabányai Jászai Mari Színházban vitte színre az Acélmagnóliák című darabot.
Előadóestjei közül kiemelkedik a Szép Ernő és a lányok, a Sem emlék, sem varázslat (Radnóti műveiből), a Jézus-történet színpadra viteléből készült INRI, rendezett irodalmi esteket Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Márai Sándor és Arany János műveiből. 2007-ben ismét Radnóti-estet állított össze feleségével, Radnóti történetén keresztül önmagáról is beszélt.
Bálint András a Jászai Mari-díjat és a filmkritikusok díját 1977-ben, a színikritikusok díját 1986-ban kapta meg. Érdemes művész 1988-ban lett, egy évvel később a tv-kritikusok díjával tüntették ki. A Kossuth-díjat 2003-ban kapta színvonalas művészi tevékenységéért, színház- és társulatteremtő munkájáért. 2006 óta Terézváros Díszpolgára, 2008-ban lett örökös tag a Halhatatlanok Társulatában. A Hazám-díjat 2009-ben kapta meg, ugyanabban az évben Prima-díjas, majd 2012-ben Jubileumi Prima Primissima-díjas lett.
Bálint Andrásról saját szavaival:
Tehetség: Tehetséges pillanatból nincs sok az ember életében – öt vagy hat, mondjuk. Szakmában és magánéletben összesen. Ilyenkor az ember hirtelen meglátja, mit kell csinálnia, és meg is csinálja. Igazgató lesz, elválik, házasodik, gyereket szül, disszidál – kihasználja a lehetőségét.
Szorgalom: Szavalóversenyeket nyertem, Jordán Tamással fölváltva – osztálytársak voltunk a gimnáziumban. (…) Aztán fölvettek, igen: Szinetár osztályába jártam, aki remek tanár volt. Az első félévben szerintem kiesésre álltam, mert zavaros, gátlásos gyerek voltam – aztán valahogy fölszabadultam. Szinetár első instrukciója volt, hogy “uraim, a gátlásaikat hagyják a ruhatárban”. Megértettem. És nagyon jól éreztem ott magam, harmadévben pedig jött az Álmodozások kora Szabó Istvántól – attól kezdve filmsztár voltam… A főiskolán Simányi Erzsi néni, az énektanár azt mondta rólam a remekül éneklő osztálytársaimnak, hogy “nézzék meg a Bálintot, se hangja, se hallása, mégis énekel”. Szorgalmas voltam.
Egy csudát: Rólam mindig mást feltételeztek. Azt hitték, hogy amolyan kávéházi figura vagyok, komoly bölcsész, aki Kantot és Spinozát olvas, mélyen érdeklődik a modern művészetek iránt, több nyelven irodalmi szinten beszél, hogy álnéven megjelent verseskötete, hogy az íróasztala fi ókjában ott lapul egy kötetnyi esszéje is. Hát egy csudát! Ennél én jóval szimplább alak vagyok! Azt nem nézik ki belőlem, hogy évekig atletizáltam, meg imádtam teniszezni. (…) Az igaz, hogy sok kohászt, aratót, utcaseprőt, vájárt nem kellett eljátszanom. Hogy általában problémát okoztam a jelmeztervezőknek, hogy miként öltöztessenek toprongyosnak. Inkább voltam főorvos, ügyvéd, művészember, vezérigazgató vagy akár király, ilyen alkat voltam, akinek egy öltöny nyakkendővel állt jobban. Abban tűnhettem hitelesebbnek.
Szabályok: Igyekszem lépést tartani a korral, másrészt nem akarom elveszteni a régi értékeket. Minden tevékenységem, minden egyes gesztusom arról szól, hogy ne ugorjak be modern butaságoknak, értéktelenségeknek, de ne is legyek vaskalapos öreg. (…) A színházban, amely évszázados történelemre tekint vissza, még mindig ugyanazok az írott és íratlan szabályok vannak érvényben, amelyekre azonban újra és újra emlékeztetni kell fiatalt és idősebbet egyaránt. Olyasmire gondolok, mint hogy az ember nem megy kalapban a színpadra, nem eszik a színpadon, elmegy a premierre, részt vesz a társulati üléseken, nem mond rosszat az igazgatóra, a színházára.
Megosztottság: Az ország politikai, ideológiai megosztottsága a szakmánkra is kihat kicsit. Mindig ellene voltam ennek, és most is ellene vagyok. Nincs ugyanis jobboldali színész, és nincs baloldali színész. Természetesen nincs jobboldali és nincs baloldali előadás. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy valamelyik kollégám hová szavazott, vagy hová fog szavazni jövő tavasszal.
Hit: Nagyon hiszek a családban, másrészt az autonómiában. Engem sem gátoltak. Amikor apámnak elmondtam, hogy színész akarok lenni, azt válaszolta, rendben, de gondold meg, hogy ha közepes orvos leszel, attól még lehetsz nagyon boldog ember. De a közepes vagy átlagos színész nem lehet boldog. A gyerekeimen is azt látom, hogy minél kevésbé szólok bele a dolgaikba, annál jobb. Sokszor kérdezem tőlük, hogy mikor fogtok már fellázadni ellenem? Ők meg nevetnek, amikor ezt mondom.
Nemzeti Színház: A szakma mindig megosztott volt. Amikor az alapkövet letettük – megjegyzem, még el tudtam érni, hogy ne politikai ünnep keretében legyen, március 15-én, hanem a színházi világnapon, 27-én -, elhívtam vagy negyven színészt, a határon innen és túlról, fiatalokat és öregeket, vidékieket és pestieket: mondjuk el együtt Petőfi versét, a Levél egy színészbarátomhozt. De a Nemzetiből nem jöttek el a nagy öregek. Az építkezés leállítása rossz politikai döntés volt, szakmailag egyenesen tragikus. A politika undorító, a színészek pedig mindig prostituáltak voltak, hiszen ez egy prostituált szakma: az ember fölveszi valakinek a jelmezét és jellemét, ugye – és a politikai változással sokan közülük jellemet is cseréltek. Kevesen álltak mellettem – ugyan sokan szorongatták a kezemet meg gratuláltak, miután lemondtam.
Tisztesség: Amúgy nem könnyű tisztességesnek lenni, bizonyára sokszor nem voltam egyenes. Nyilván elkövettem inkorrektségeket is. Ha az embernek hatalma van – még ha ez olyan kicsi is, mint nekem huszonhárom éve a Radnóti Színház élén –, akkor vannak olyanok, akik nem szívesen köszönnek neki vissza. Igyekszem előre köszönni nekik, és ők nehezen köszönnek vissza. De megértem őket, igazuk van. Általában udvarias szoktam lenni, és adok a formákra, de ha valakinek nemet mondasz, becsomagolhatod bármilyen ostyába, az mégiscsak nem. Bárkinek azt mondani, hogy köszönöd, jövőre nem tartasz igényt a szolgálataira, undorító, fájdalmas döntés. (Az idézet egy 2008-as nyilatkozatból származik.)
Producer: Legyünk csak őszinték, volt a pályámnak egy olyan szakasza, amikor azt hittem, hogy okos vagyok, de csak okoskodtam. Rémes volt, mindent jobban tudtam. És aztán időnként rám szóltak. Szabó István első öt filmjének főhőse voltam, és az utolsóknál folyton belebeszéltem: miért hívták a kollégát tízre, amikor délig nincs is rá szükség, hol a kellék, miért késik a taxi, meg ilyenek. Pista csóválta a fejét, és mondta, hogy Andris, neked producernek kéne lenned! És tessék, az lettem, producer, vagyis igazgató.
Polgár: Nem hagyom elvenni magamtól a polgárt, ahogy a kokárdát sem, amit egy időben ugyancsak politikai célokra használtak föl. Én polgár vagyok, egyrészt a származásom okán – városi értelmiségi családból jövök -, másrészt színészi alkatomból fakadóan, ugyanis sohasem játszottam földművest vagy kohászt, hanem többnyire orvost, mérnököt, tanárt, nemest, magas rangú tisztet, néha királyt. Igenis polgári színházat csinálok.
Kultúra: Három veszély leselkedik a kultúrára. Egy: csökken a fontossága és az anyagi támogatottsága. Kettő: az ország kulturális közállapota miatt könnyebb eladni az egyszerűt, az olcsót – és ebben nagy felelőssége van a kereskedelmi televíziós kultúrának; az országos ízlés, amióta én az eszemet tudom – és régóta tudom -, nagyon sokat romlott. A harmadik: tényleg van egy politikai szándék, gyakran érzi az ember, hogy nem értékek, hanem politikai pártállás mentén döntenek. Ez a három veszély van, nagyjából ebben a sorrendben. A legfontosabb az első.
Igenek, nemek: Érdekes, de én mindig vígan lavíroztam a nehézségek között is. Az igazgatás végig örömet okozott minden kínjával, összes álmatlan éjszakájával együtt. Nem azért, mert könnyen vettem a kanyarokat, hanem azért, mert a megoldáskeresést találtam a legérdekesebbnek és a legszórakoztatóbbnak a munkámban, azt, hogy folyamatosan igeneket és nemeket kell mondanom. Kik a rendezők, mely darabok kerülnek színre, mi a szereposztás, milyen a díszlet, elfogadjuk-e a jelmezt – erről töprengeni végtelenül izgalmas. Időnként a plakátokba is beleszólok. Épp tegnap hosszan tárgyaltam a tervezővel a készülő estem plakátjáról. Mivel ennek én vagyok a szerkesztője és az előadója, érdemben hozzá tudok szólni. Persze marketing ügyekben nem szoktam egyedül dönteni.
Radnóti: Hogy volt-e valami vezérfonal, nem tudom. Valószínűleg az én ízlésem, kíváncsiságom és érdeklődésem. Engem egyaránt érdekel Euripidész, Dosztojevszkij, Móricz, Ibsen, George Tábori, Molnár Ferenc… A világ drámairodalmát jelenítettük meg hat és fél méter széles színpadon, amelynek közepén ott van az a legendás oszlop. Ez alapvetően ‘kukucskaszínház’ 230 férőhellyel, és a negyedik fala a függöny. A tér bizonyos értelemben korlátokat jelentett, de ezeket is nagyon gyakran áthágtuk.
Fiatalok: Alapvetően a fiatalok nem változtak meg, inkább a helyzetük más. Az önmegvalósítás lehetősége sokkal tágabb lett, nagyobb a szabadság, el lehet menni külföldre, mindent lehet csinálni. Mi egy zárt országban éltünk, de a színészek számára ennek nagyon sok előnye volt. Színésznek lenni sokkal többet jelentett társadalmilag, talán még anyagilag is, mint ma. Ez a mostani szabadság érdekes módon a színészeknek egy sokkal szűkebb dolog.
Nyugdíj: Amióta nem vagyok színházigazgató, bátrabban és sarkosabban mondom el a véleményemet a világ dolgairól. Addig kötött a tudat, hogy felelős vagyok a színházban dolgozó hatvanvalahány ember sorsáért, az egész Radnóti Színházért, és emiatt óvatosabb voltam. Visszafogottabban nyilvánítottam csak véleményt. Amióta nyugdíjas vagyok, fesztelenebb, felszabadultabb lettem, hiszen csak magamért vagyok felelős. Ha valami nem tetszik, igencsak karakteresen megmondom az illetőnek. Igazgatóként kötelező volt bármely előadást követően elmondani a véleményemet a színészeimnek. Persze nagy kérdés, hogy mikor és hogyan kritizálok, mennyire segítek a véleményemmel, nem szabad begörcsöltetni a kollégákat, hiszen a színész az utána következő akárhány estén még játszani fogja a szerepet, és feltétlenül javítani akar a játékán.
Minőség: Mindig minőségpárti voltam. Szerzőt, rendezőt, színészt, tervezőt, zenészt mindig annak alapján választottam, hogy az adott feladatra a legjobb legyen. A saját ízlésem természetesen befolyásolt, de a minőség mindenek felett állt.
Számvetés: „Lassan meghalok, és semmit sem tudok magamról” – mondom ezt a Vénuszban. A mi szakmánk másról sem szól, csak hogy az ember analizálja magát, újra és újra meg kell határozni, mi vagyok én a szerephez képest? Milyen vagyok én? Mert ugyan vannak azonosságok, de nem vagyok azonos a szereppel… Számvetést, a klasszikus értelemben nem csináltam, de ha úgy tetszik, akkor minden szerepnél, minden próbafolyamatban megcsinálom. Nem foglalkozom azzal, hány éves vagyok, kerek szám-e vagy sem.
Forrás: Színház Online, Színház.net, Magyar Narancs, Radnóti blog, 168 Óra, Nők lapja, Kamara Online