Aradi Mária nemrég ünnepelte a 75. születésnapját, de ma is rendületlenül dolgozik a Magyar Nemzeti Balett betanító balettmestereként. A Fidelio.hu kérdezte.
A teljes interjút itt olvashatja.
Azon kevés magyar balerinák közé tartozik, akinek megadatott, hogy a klasszikus balett fellegvárában, a Bolsojban táncoljon főszerepet ösztöndíjasként. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy itt tették helyre. A kérdésre, mit jelent ez, Aradi Mária elmondta: “A Balettintézetben a híres Nádasi-osztályban végeztem, de ezt nem mondanám kellemes időszaknak. A tanáraim hízelegtek, hogy rendkívül tehetséges vagyok, a hátam mögött pedig áskálódtak. Hozzá kell tenni, hogy már akkor is egy rebellis személyiség voltam, és részben emiatt sok nézeteltérésem volt. Nem éreztem, hogy a helyemen vagyok. Moszkvában egy teljesen idegen közegbe kerültem, és szenzációs táncosokkal dolgozhattam. Asaf Mikhailovich Messerer és Marina Timofeyevna Semyonova voltak a tanáraim, akik mindketten különleges képességű, híres balettmesterek voltak. Ők készítettek fel a Giselle főszerepére is. Az, hogy meg tudtam állni a helyemet ebben a közegben külföldiként, világszínvonalú táncosok között, nagy biztonságérzetet adott – ettől helyrejöttem.”
Annak kapcsán, hogy az orosz szemlélet után a nyugati, modern balettfelfogásba is mélyebb betekintést kapott, elmondta: “Hazajöttem, és nem sokkal később Németországba disszidáltam. Mivel sváb vagyok, és a családomat a háború után kitelepítették, a német államtól könnyen megkaptam az állampolgárságot, ami a nyugati útlevélhez kellett. De szeptember volt, és már minden színház telve, úgyhogy Münchenben sikerült állást találnom egy operettszínházban, a Gertnerplatz Theaterben, ami a moszkvai Bolsoj után nem volt túl felemelő. Viszont ott láttam meg az Amszterdami Nemzeti Balett felhívását, hogy szólistákat keresnek. Persze fogalmam nem volt, hogy működnek a dolgok Nyugaton. Nagy naivan írtam nekik, hogy jövök, fizessék az útiköltséget és a szállodát. Erre kaptam egy választ, hogy ez nem így működik, ha akar, akkor jöjjön. De szerencsére pont akkor vetítették a TV-ben a moszkvai táncversenyt, amiben A hattyúk tavát és a Spartacust táncoltam Dózsa Imrével, amit az ottani igazgató látott, és azt mondta, hogy mindent fizetünk, jöjjön. (…)”
Betanító balettmesteri munkájáról szólva kifejtette: “(…) Nagyon sajnálom azokat a balettmestereket, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy „én ezt így csináltam, és ennek így kell lennie”. Hihetetlen frusztráció van emögött. Én mindig szabadságot adok a táncosaimnak és lehetőséget az egyéni interpretációra. Persze bizonyos kereteken belül, de nagyon jó látni, amikor egy táncos a saját egyéniségére formál egy szerepet.”
Arról szólva, hogy egyik pillanatról állt át a sztártáncosi szerepből a balettmesteribe, elárulta: “45 kilósan rohangáltam a világban, rengeteget dolgoztam és nem sikerült teherbe esnem. Negyvenéves voltam, amikor felszabadult egy balettmesteri állás az együttesben, és arra gondoltam, hogy ha ezt az alkalmat most nem ragadom meg, akkor elszáll a lehetőség. Úgyhogy akkor abbahagytam, és három hónap múlva várandós lettem. Utána pedig már nem volt semmi értelme visszamenni táncolni, akkor is, ha jó formában voltam, nem volt sérülésem. De ha kétszáz Giselle-t eltáncolsz, akkor a kétszázegyedik már tényleg nem annyira fontos. Különben is jobb úgy abbahagyni, hogy megkérdezi az igazgató, biztos vagy benne?.”