Április 15-én nyolcvanöt éves Claudia Cardinale, a hatvanas-hetvenes évek egyik legnépszerűbb olasz filmcsillaga.

Claude Joséphine Rose Cardinale néven 1938-ban Tuniszban született, szicíliai emigráns szülők legkisebb gyermekeként, anyanyelve a francia, a tunéziai arab és az olasz szicíliai nyelvjárása. Jóllehet az olasz irodalmi nyelvet csak felnőttként, filmes pályafutása kezdetén sajátította el, és már hosszabb ideje Párizsban él, a színésznő magát mindig is olasznak nevezte.

Szülei úgy gondolták, hogy lányukat tanári pályára küldik, de Claudia inkább a színpadra vágyott. Tizennyolc éves korában megnyerte a tunéziai olasz filmhét alkalmából rendezett „legszebb tuniszi olasz lány” szépségversenyt. Jutalomként a velencei filmfesztiválra utazhatott, ahol több producer is felfigyelt rá és az olasz film fővárosába, a Cinecittába csábították. A rendkívül fotogén lány szerződésében azonban kemény feltételek szerepeltek: nem vágathatta le derékig érő haját, nem hízhatott, nem mehetett férjhez és nem szülhetett gyereket – a kontraktus miatt tizenkilenc évesen, házasságon kívül született fiáról azt kellett állítania, hogy a testvére.

Első rajongója és felfedezője, Franco Cristaldi producer minden filmjében szerepeltette, néhány év múlva feleségül is vette. Cardinale a statisztaszerepek után komolyabb felkéréseket is kapott, de ekkoriban még nem beszélhetett a saját hangján: akcentusa és megjelenésével éles ellentétben álló mély hangja miatt sokáig szinkronizálták. Rövidesen olyan rendezőkkel dolgozott, mint Mauro Bolognini (A szép Antonio, 1960), Luchino Visconti Rocco és fivérei, majd A párduc című alkotásában is fontos szerepet bízott rá, 1962-ben a Magyarországon is hatalmas sikert arató Cartouche című kalandfilmben szerepelt.

A tuniszi olasz lány világszerte ismert sztár lett, már a rendezők tartották megtiszteltetésnek, ha szerződtethették. Kedvenc direktora Fellini volt, akiről annak halála után is rajongva nyilatkozott. Ők ketten remekül kijöttek egymással, olyannyira, hogy Fellini volt az első, aki a Nyolc és fél című alkotásban nem szinkronizáltatta a hangját. Cardinalénak ez a film lett az útlevele Hollywoodba, ekkor már olyan dívákkal emlegették egy lapon, mint Brigitte Bardot vagy Sophia Loren, egy ideig Amerika és az öreg kontinens között ingázva élt.

A pályája csúcsán már csak C. C.-ként emlegetett színésznőt a legtöbben minden bizonnyal Sergio Leone 1968-as klasszikus spagetti-westernjében, a Volt egyszer egy vadnyugatban látták, ahol egy volt prostituáltat alakított. Ennek kapcsán úgy nyilatkozott: „Elég felejthetetlen, hogy gyakorlatilag egyedüli nőként dolgoztam a forgatáson tucatnyi macsó férfitól körbevéve. És ez nem feltétlenül rossz emlék, persze. (nevet) Komolyra fordítva a szót, a legmeghatározóbb élmény mindenképpen a film zenéjével kapcsolatos, amit más moziktól eltérően itt már előre pontosan ismertünk. Ennio Morricone lenyűgöző dallamai alapvetően meghatározzák a színészi játékot. Mindig tudtuk, hogy az éppen felvett jelenethez milyen hangzás tartozik, és azt is, hogy melyik karakternek mi a saját, kifejezetten rá komponált zenei motívuma. Ez nagyon sokat segített a helyes ritmus megtalálásban és a szavaknál jobban jellemezte az egyes figurákat. Lényegében a zene teremtette meg az atmoszférát, Sergio Leone erre támaszkodva igazán elmélyülhetett a részletekben és kompozíciókban. Nagyon fontos volt neki, hogy minden apró elem helyére kerüljön a képeken, a szemekről és arcokról készült közeli felvételekkel pedig különösen sokat foglalkozott.”

A Szovjetunióban is forgatott: 1970-ben Mihail Kalatozov rendezésében A jégsziget foglyai című kalandfilm főszerepét játszotta. „Jó érzés, ha keresik az embert, de számomra mindig fontos volt, hogy eldönthessem, hogy egy szerepet el akarok-e játszani vagy sem. Általában igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy végül én választhassak. Nekem a forgatókönyv mindennél fontosabb, ha az meggyőz, már fél siker, akkor általában már elkezdek foglalkozni a szereppel” – vallja.

A hetvenes évek közepén elvált felfedezőjétől, Cristalditól, és rövidesen Pasquale Squitieri filmrendező lett a társa, akivel négy évtizeden át, a férfi 2017-ben bekövetkezett haláláig élt harmonikus kapcsolatban, 1979-ben lányuk született. Squitierivel forgatott két közös filmjük – Corleone, Vasprefektus – sikere után a színésznő karrierje megbicsaklott, mert az 1984-es, Mussolini szeretőjéről, a vele együtt kivégzett Claretta Petacciról forgatott Claretta óriási politikai botrányt kavart.

Cardinale az ezt követő időszakban jobbára francia vígjátékokban és olasz tévéfilmekben szerepelt. Az új évezred elején a színpadon is kipróbálta magát, előbb Párizsban lépett a világot jelentő deszkákra, majd Olaszországban is tett egy színházi turnét, Luigi Pirandello egyik darabjával. 2010-ben a Signora Enrica című filmben egy idős olasz nőt alakított, aki egy török cserediákot fogad be, 2012-ben Jeanne Moreau partnere volt a Gebo és az árnyék című, a kritika által rendkívül kedvezően fogadott filmdrámában. 2014-ben az Emma Thompson által rendezett Effie Gray című történelmi drámában, a következő évben a habkönnyű amerikai Minden út Rómába vezet című romantikus komédiában vállalt szerepet.

Cardinale egyszer azt mondta: számára mindig fontos volt, hogy titokzatosnak tartsák, sem belső énjét, sem testét nem fedte fel a vásznon. És valóban, hiába számított szexszimbólumnak, egyik filmjében sem lehetett ruha nélkül vagy ágyjelenetekben látni. Ám az is igaz, hogy a hatvanas évek közepén nagy vihart kavart, amikor forrónadrágban jelent meg a pápai audiencián.

Pályafutása során számos díjjal jutalmazták, az egyik legrangosabb a 2002-es Berlinale Arany Medve életműdíja. Magyarországon is többször járt, 2015-ben a 12. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját vette át, 2018-ban részt vett a 2. Budapesti Klasszikus Film Maratonon, a következő évben az Erzsébetvárosi Filmnapon találkozhattak vele a magyar rajongók.

A filmcsillag számos jótékonysági akcióban vesz részt, kiáll a nők jogaiért, az UNESCO női jogi jószolgálati nagykövete is volt. 2008-ban a francia Becsületrend lovagja lett, bár ezt beárnyékolta a pletyka, mely szerint viszonya volt a díjat odaítélő Jacques Chirac francia államfővel. Ő ezt határozottan cáfolta, szavai szerint csak Chirac választási kampányát segítette, a róluk megjelent intim fotók hamisítványok és hozzátette: Chiracnak is nemet mondott, akárcsak Alain Delonnak, Marcello Mastroianninak és Marlon Brandónak.

Az idős filmdíva manapság is dolgozik. Legutóbb a 2020-as Gazfickók városa és a Bulle című sorozatokban tűnt fel, tavaly Ridha Behi The Island of Forgiveness című drámájában vállalt mellékszerepet. Önéletrajzát 1995-ben Moi Claudia, Toi Claudia címmel adta ki.

„Számomra, de talán minden színész számára, az az igazán érdekes, ha más emberek életét élheti, a sajátja így tulajdonképpen másodlagossá válik a sokféle eljátszott sors és karakter mellett. Mindig újjászületni, majd a szerep végén kilépni abból a személyiségből, amit mi magunk építettünk fel, nagyon nagy kihívás. A lényeg az, hogy abban a pillanatban, amikor a történetben szükség van rád, erősen azonosulj, és vitathatatlanul, valóban azzá válj, akit alakítanod kell. Tény, hogy megszámlálhatatlanul sok szerepem volt, de ez a sok mese együtt adja ki az én egyszeri és saját életemet” – nyilatkozta egy interjúban a színésznő.