A tavasz közepén mutatták be David Eldridge Bármit mondhatsz c. drámáját a Rózsavölgyi Szalonban Dicső Dániel rendezésében. Vele beszélgetett tartalmi partnerünk, a PÓTSZÉKFOGLALÓ elveszettségről, önmagunk ismeretéről, egy kapcsolatban való elveszésről, érzelmi mocsarakról, fel nem tett kérdésekről… Csatádi Gábor interjúja.

Az elveszettségről mi jut először az eszedbe?

Most éppen egy kamasz darab ugrik be, mert épp ilyen darabokat keresgélek egy következő projekthez. Ám ha a Bármit mondhatszra gondolok, akkor az, hogy mennyire elveszettnek érezhetjük magunkat egy párkapcsolatban, hiába hisszük azt, hogy tartozunk valakihez. Hihetetlen módon egyedül lehet lenni valaki mellett is – mostanában sokszor használjuk erre a társas magány kifejezést. Ahogy ebben a darabban is két ember él tizenhat éve egymással házasságban, mintha minden rendben lenne, miközben egyáltalán nincs rendben semmi, de látványosan óriási tragédia sincs. Az elveszettség szó pontosan leírja ezt az állapotot, amikor a másikhoz és magadhoz képest is el tudsz veszni, tévelyedni. Amikor azt sem tudod, hogy te ki vagy, nemhogy a másik ki a kapcsolatban.

A konfliktuskerülés – magunkkal és a másikkal szemben – kiváltója, előszobája lehet szerinted az elveszettségnek?

Igen, a konfliktuskerülés a legbiztosabb módon juttat minket az elveszettséghez. Ha eleve magunknak sem teszünk fel kérdéseket, mert nem is akarunk feltenni kérdéseket, mert miért forszírozzunk dolgokat… Így aztán lelki, érzelmi állóvízben, mocsárban már egészen könnyen találhatjuk magunkat. Ám ahhoz, hogy magunknak és a másiknak feltegyünk kérdéseket, sokkal nagyobb erő, bátorság kell. Először főként magunknak, aztán a másiknak feltenni bizonyos kérdéseket, és nem csak ész nélkül csapkodva vádaskodni egy párkapcsolatban.

A Bármit mondhatsz két szereplője közül melyik lehet mélyebben ebben az érzelmi mocsárban?

Ebben a történetben pont az az érdekes, hogy valós időben látjuk kettejük beszélgetésének másfél óráját. A beszélgetés kezdetén inkább Maggie-t érezzük magányosabbnak, elveszettebbnek, olyannak, aki unja az életét, egyedül van. Gary ezzel szemben mintha nem is értené a beszélgetés elején, hogy miről is van szó, hiszen az ő életük rendben van: jól keresnek, nemsokára visszafizetik a hitelük utolsó törlesztőrészletét, a szülők pár óra múlva náluk vacsoráznak majd. Aztán persze hamar kiderül, hogy Gary pont ebbe a „minden rendben van”-ba menekül. Maggie ugyan sokkal mélyebbre süllyedt ebben az érzelmi mocsárban, az önismeret útján viszont jóval előrébb tart, mint a férje. Még ha nem is tudja megfogalmazott kérdéseire a válaszokat, ám legalább feltette, felteszi ezeket magának, és tudja, hogy az, hogy most negyvenkilenc éves,  még nem jelenti azt, hogy innentől már túl lenne mindenen, és csak annyi lenne a dolga, hogy várja a halált. Tudja, hogy még tizenhat évnyi házasság után is, egy gyerekkel is fel lehet állni, és lehet változtatni, ha már nem szeretné ugyanígy folytatni.

Mit gondolsz, mi az, ami mindig ezek felé a két-háromszereplős, nagyon személyes élettörténetek felé terelt,  hogy a rendezéseiddel ezekre nagyíts rá?

Az valóban egyik fontos, visszatérő témám, hogy az emberek nem tudnak beszélgetni egymással, és nem mondanak el egymásnak alapvető dolgokat. Minél többet elmondani, nem bent tartani! Ezt természetesen magamra vonatkoztatva is érvényesnek érzem, és bár már sokkal előrébb tartok ebben, mint évekkel korábban, de ez nyilván befejezhetetlen tanulási folyamat. A Rózsavölgyi Szalonban az elmúlt majdnem tíz év során alkalmam lehetett az ilyen típusú drámákon keresztül ezt még inkább csiszolni, finomítani, amiért hálás vagyok az alkotóknak és a Szalonnak is.

Egy másik embernek viszont lehet épp rossz kedve, amivel foglalkozni kellene, figyelni rá –  csak ez mindig munkásabb. Ám sokkal többet is ad! Gondolj akár az olvasásra: mennyivel jobb tíz oldalnyit olvasni egy regényből, mit  a Youtube-ot pörgetni lefekvés előtt. Mégis hányszor inkább a Youtube-ot pörgetjük, és nem olvasunk.

Akkor eszerint számodra már maga a cím is, a Bármit mondhatsz már önmagában is egyfajta felhívás volt keringőre, hisz a beszélgetés: felszabadítás, felszabadulás az egymás dolgaival való foglalkozásra, nem?

Abszolút! Azért is lett ez a magyar címe, mert egyszerre éreztet kétféle utat: bármit mondhatsz, én már úgyis eldöntöttem, ám jelentheti azt is, hogy bármit mondhatsz, mert itt vagyok, figyelek. Bármit mondhatsz, amit még nem mondtál el. Az eredeti cím: Middle – ez egy párkapcsolati trilógiának a középső része. Az angol cím viszont abból a szempontból lehet erős, hogyha azt mondjuk valamire, hogy ez itt valaminek a közepe, akkor az azt jelenti, hogy nincs még vége ennek a kapcsolatnak.

David Eldridge jó drámaíró, aki ismeri a férfi és női dinamikákat, a színészeket, a színházat. Itt, míg lefő a tea, míg kortyonként megiszogatják, jut idő beszélgetni, abban megtorpanni, elakadni, majd újra nekigyürkőzni az érzelmeknek, a mondatoknak. Itt most jut idő mindezekre.

Szerinted mire kellene több időt hagyni magunknak és a másiknak?

Hogy többet foglalkozzunk magunkkal. Magamon is észreveszem, nehéz időt hagyni a pihenésre, kikapcsolódásra. Arra, hogy észre tudjuk venni azt, ami nyomaszt, foglalkoztat, és tudjunk ezeknek teret-időt engedni. Sokszor elmondják, de nem lehet elégszer ismételni, hogy szakemberhez fordulni, terápiára járni egyáltalán nem kínos. Ettől az ember nem válik bolonddá, beteggé, ahogy azt sem kell gondolni, hogy ezt élethosszig kell valakinek csinálnia. Persze az sem jó, ha valaki azért megy csak, mert az most valami trendi dolog. Iszonyatosan fontos ilyen módon is foglalkoznunk magunkkal, és nem biztos, hogy az a jó, ha a neten böngész az ember, vagy önsegítő könyveket olvas. Azért is fontos ez, mert sok mindent helyre képes tenni fejünkben, és onnantól kezdve sokkal nyitottabbá válhatunk a saját és a másik jeleire is. Ha magunkkal tisztában vagyunk, akkor egy ilyen történetre, mint ez a Bármit mondhatsz is, sokkal érzékenyebben, értőbben tudunk reagálni. És akár egy újabb réteget is meg tud nyitni bennünk.

Szerző: Csatádi Gábor

Még több PÓTSZÉKFOGLALÓ itt.