KulisszaMácsai PálForgács PéterRadnay CsillaPokorny LiaBereményi Géza
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 27., szerda

    “Mintha istenek néztek volna rám…” – Interjú Horgas Ádámmal

    2020. március 23., hétfő 06:46

    Horgas Ádám kamaszként lépett be először a Szkénébe, és amit a Tanulmány Színház, majd a belőle alakult Arvisura előadásain tanult, máig meghatározza a gondolkodását színházról, színészetről, társulati munkáról.

    – Hogy kerül egy tizenhét éves fiatalember a Szkénébe?

    – Képzőművésznek készültem, és bár voltak diákszínjátszós élményeim, a színház nem foglalkoztatott mélyen. A bátyám, Péter (Horgas Péter díszlettervező – a szerző megj.) a Tanulmány Színház tagja volt, és amikor felvételit írtak ki a stúdiójukba, javasolta, hogy felvételizzek. Az hatott igazán, amikor arról mesélt, hogy milyen fantasztikus emberek vannak ott. Megnéztem több előadásukat, és szerelembe estem a színházzal. Láttam A Mester és Margarita ősváltozatát, amiben még Rókás Laci, Kelemen Józsi játszott, meg a Szentivánéji álmot. Később mindkettőbe bekerültem színészként. Komoly sokként ért, hogy ilyen is tud lenni a színház. 

    – Milyen az az „ilyen”?

    – Nézd, engem addig a Katona József Színházban értek a legextrémebb színházi élmények, ahol ugyan voltak merész dolgok, de teljesen másképp gondolkodtak a színházról, mint Somogyi István. Gyerek voltam még, de Kaposváron és a Vígben is láttam Ács János Marat/Sade-ját, vagyis tudtam, hogy a színház milyen nagy erővel tud hatni. Amikor A Mester és Margaritát a Szkénében néztük, meghökkentem, hogy egy ilyen pici helyet is színháznak hívunk. A zenészek fölöttünk, egy emelvényen játszottak, a színészek köztünk jártak. Elementáris élmény volt. És a stúdiós felvételin azok a színészek néztek, akiket a színpadon láttam: mintha istenek figyeltek volna… Vonzott az egész, de akkor még nem gondoltam teljesen komolyan, ám a felvételin olyan feladatokat kaptunk Somogyitól, hogy két hónap alatt felszámoltam minden képzőművészeti ambíciómat.

    – Hogyan zajlott a felvételi?

    – Somogyi felvételiztetett, a gyakorlatokban a régi stúdiósok vettek részt, a színészek pedig figyeltek minket. Közös foglalkozás, többórás tréning volt. A mozgásból indult minden, kapcsolati, bizalmi játékok voltak, amik később, amikor színész lettem, a napi tréning részét képezték. Somogyinak volt egy kidolgozott rendszere, és később, amikor tanítottam vagy workshopokat csináltam, használtam, tovább is fejlesztettem ezeket. Nem olyan volt, mint egy egyetemi rosta: nem volt az a stressz, hogy most kiállsz és előadsz egy monológot. Mondok egy olyan példát, amiről akkor nem értettem, hogy mi köze van a színházhoz. Elém állt egy stúdiós – Reinhardt Pisti, leendő színésztársam volt az –, akinek meg kellett érinteni a nyakszirtjét. A fő szabály az volt, hogy a két embernek azonos tempóban kellett mozogni, így a másik kivédhette a „támadást”, elhajolhatott, de hiába volt óriási a csábítás, tilos volt begyorsítva rámozdulni a másikra. Később esett le, hogy milyen mélyen szólt ez a gyakorlat a társulati működésről. Hogy nyerhetnél könnyen, de figyelembe kell venned a másik embert. Koncentrációs és ritmusgyakorlat, egyben közösségépítő játék. Somogyi nem magyarázta el, miről szól, de ma már világos, hogy milyen sokat elárul az emberről. 

    Image

    – Volt társulati hierarchia? 

    – Hogyne, az ember először a stúdió 1-be került, majd a stúdió 2-be, aztán lehetett színész. Akkor már Soros György alapítványától kapott támogatást a színház, a színészek között volt, aki fél, és volt, aki egész ösztöndíjat kapott. A következő évben már én is felvételiztettem, bekerültem a futó előadásokba. A Szentivánéjiben Puckot játszottam, majd jött a Magyar Elektra, A Mester és Margarita, meg a többi. 

    – A források szerint gyorsan és sokszor változtak a szereposztások.

    – Valóban, és valahol ez is okozta az Arvisura vesztét. Somogyi elképesztő látomású ember volt, de a szó hagyományos értelmében vett szakmát nem tudta: ha két ember beszélgetett a színpadon, és meg kellett fejteni, hogy mit akarnak egymástól, kezdődtek a gondok. Dramaturgia helyett energiákban gondolkodott. És ezzel nincs gond, nézd meg, kik bújtak elő a köpönyegéből: Schilling Árpád, Pintér Béla és még sokan a pályán. De tény, hogy megszületett az igény a színészekben, hogy lépjünk egyet előre.

    – Erre ő hogy reagált?

    – Számára az alternatív színház életforma volt, és semmilyen kapcsolatot nem támogatott a kőszínházi világgal. Árulásnak vette, ha valaki elment a főiskolára színészetet tanulni. A többi alternatívhoz, akik a Szkénében dolgoztak, mehettünk tréningekre, én is jártam Goda Gáborhoz, Szkipéhez, Rókás Lacihoz… Nagy butaság volt a bezárkózás: érzékeltük, hogy valamit nem tudunk, és jellemző, hogy később mindenki rátalált a saját útjára. A színészben ott volt a kérdés: rendben, jó energiákkal ment az előadás, de mit is csináltam valójában? Szerettünk volna vendégtanárokat hívni, de csak páran jöhettek. Uray Péter tanított akrobatikára, pantomimre, Montágh Imrének még épp elcsíptem egy beszédóráját, Ráckevei Anna színészmesterséget tanított.

    Image

    – A képzésetek alternatívája volt a főiskolán zajló tanításnak?

    – Nagyon hangsúlyos volt a mozgás, a beszéd úgy-ahogy… De Somogyit az energiaáramlás érdekelte, és a színészei valóban elképesztően erős jelenléteket tudtak viselni. Az Arvisurában csodák történtek, de ha kapunk néhány mankót, még nagyobb csodák tanúi lehettünk volna. Akik ráéreztek Somogyi gondolkodására, átütő erejű színészetet műveltek, mint például Scherer Pepe vagy Terhes Sanyi. Amikor Sanyi átvette Woland szerepét, óriásit lépett előre az előadás. Ő mert csöndes lenni és gondolkodni, és akkor mindenki megértette, hogy ez kell ide. Somogyi pontosan érzékelte mindig, hogy mi volt jó a színpadon és mi nem, de ha valami nem működött, csak annyit tudott mondani, hogy kevés az energia. 

    – Mit jelentett, hogy az Arvisura a Szkéné rezidens társulataként működött?

    – Ott próbáltunk, játszottunk. Regős Jancsi színészként is benne volt minden előadásban. De mindenki dolgozott emellett: a próbák délután kezdődtek, az előadások este mentek. És a bemutatóknak híre ment a saját köreinken kívül is. Ács János például elhívta az egész csapatot dolgozni a Vígszínházba az Oidipus királyba. Ezen nagyon csodálkoztunk, mint ahogy azon is, hogy Somogyi elengedett minket. Ez volt az első kőszínházi szereplésünk, aztán Zsámbéki Gábor többször is hívott a Katonába, amíg ők külföldön turnéztak.

    – Aztán nyolc, ott töltött év után eljöttél.

    – Nem szép a történet vége. Évad közben rúgott ki Somogyi, de ha nem teszi meg, akkor is eljöttem volna. Komoly szakmai hiányérzetem volt. A Pinceszínházba kerültem egy évre, ahol az első néhány hónap mámoros volt. Megtanultam azt, amihez az Arvisura tagjaként nem volt hozzáférésem. Rájöttem, hogy nem is olyan sok hiányzott.

    Image

    – Hamarosan visszatértél a Szkénébe, de akkor már a saját társulatoddal, az Atlantisszal.

    – Az NKA-hoz kellett egy befogadói nyilatkozat, Regős támogatott, így kerültünk oda. Akkoriban a Szkénében épp nem volt első számú társulat, az Arvisura után, de Pintér Béla előtt voltunk, sok más csapattal kellett osztozni, az Atlantisnak sokat segített, amikor átkerültünk a Merlinbe. De a Szkénében mutattuk be az Agyagszárnyakat, a Spoon Riveri holtakat, amit Zsámbéki meghívott a Kamrába, ahol két éven át játszottuk.

    – Mit vittél magaddal a Szkénéből?

    – Azt, ahogyan dolgozom, erősen meghatározza, amit az Arvisurában tanultam. A legmeghatározóbb színházi élményeim ide kötnek. Főleg kőszínházakban dolgozom, és izgalmas látni, hogy az ottani színészek hogyan teszik magukévá ezt a fajta gondolkodást. Az ideális állapot az lenne, ha a színészek mindkét módszert elsajátítanák. 

    Szerző: Jászay Tamás

    - Színházi pillanatok az Instagramon -