Április 9-én a megalakulásának 78. évfordulóját ünneplő Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen díszdoktorrá avatták Mohácsi Jánost. Az alábbiakban az ő beszédét olvashatják, amely az avató ceremónián hangzott el és amelyet közösségi oldalán osztott meg az alkotó.

Mohácsi János beszéde:

Jó napot kívánok, de mindenkinek ám, együtt és külön-külön is. Ahogy így meghatottan körülnézek, előre is elnézést kérek, ha ügyetlen, esetlen, fésületlen lesz a beszédem, netán olykor a korommal járó hirtelen elérzékenyülés könnyei kísérik, ez csak azért van, mert nagyon ritkán kapok díszdoktori díjat, tulajdonképpen olyannyira ritkán, hogy eddig egyáltalán nem.

Tartok egy kis személyes kitérőt. Most jártunk Kecskeméten a Johanna produkcióval. Elmondjam, milyen érzés volt nekem az az út? Mivel esélyetek sincs ellenkezni, elmondom, bár talán nincsenek is rá szavak, hogy milyen érzés a marosvásárhelyi hallgatókkal betörni a Szín-Tárra, ahol utoljára több, mint tíz éve jártam egy kaposvári osztállyal, aztán az élet – vagy a honi kultúrpolitika, ki tudja – kiismerhetetlen viharai elsodortak Kaposvárról, a színházból és az ottani egyetemről is.

És igazából azért mégiscsak vannak rá szavak, egyszerűen mámoros, csodálatos és felszabadító érzés volt, meg ne haragudjatok, még annál is jobb, mint most itt állni előttetek, pedig kimondom őszintén, azért ez se rossz.

A személyes kitérőnek itt a vége, mert most köszönöm, hogy egyáltalán gondoltatok és gondolhattatok rám, mint díszdoktorra; mert ugye, ahonnan jövök, – ki tudja, ki nem –, épp az egyetemek önállóságának megszüntetése, sőt, napi szinten a kultúra központi ellenőrzés alá vonása folyik, amiről hirtelen csak annyi jut eszembe, hogy történelmi ismeretem szerint az ilyesminek soha nem lett jó vége; de hagyjuk is az ottani helyzetet, nem politizálni gyűltetek ma össze, hanem most például miattam, amiért csak el-elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában, amikor még egyszer megköszönöm nektek, így, becsületes, magyar módon:

köszönöm.

Amúgy mindenki tudja ebben a teremben, hogy az egész színháznak nevezett napi robotot és elképesztő misztikumot nem díjakért csináljuk. A hallgatóknak szoktam mondani, hogy ennek a munkának a jutalma egyes egyedül önmagában van, és ebben hiszek is.

De azért bizony megremeg a szánk széle, amikor egy-egy komolyabb díjjal, tételesen most ezzel a díszdoktori kinevezéssel ránk veti tekintetét a Nagy Kockavető,és nem tudni, hogy a szikra szemében azt jelenti, hogy jól van gyerekem, jól van, vagy pedig azt, hogy bekussolsz, paraszt.

Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy a díszdoktorság valaminek a vége felé jut a színházi kétkezi napszámosnak; hosszú, rágondolni is borzalom, egy több, mint negyven éves pálya elismerése, még egyszer köszönöm; jó, tudjuk, nem olyan megharcolt, megkínlódott díj, mint egy vérverítékes, dögös PhD, viszont, ahogy Mark Twain írja az önéletrajzában, ismeri a becsületes munkával szerzett és a lopott görögdinnye ízét is, és csak a szakember tudja, melyik a finomabb.

Hát barátaim, az én görögdinnyém most igencsak a legfönségesebbek közül való, pedig csak most kezdem ízlelgetni. És az egész a színház miatt van, pontosabban azért, mert édesanyám, – szia, mama, fhú, de büszke lennél most! – azt mondta nekem, amikor tizenhat évesen órák hosszat gyaláztam neki egy előadást, amit együtt láttunk, hogy ha olyan okos vagy, miért nem leszel rendező. Tényleg, gondoltam, ha olyan okos vagyok, miért ne?

Akkor még nem tudtam azt, amit most, hogy nem elég, ha az ember okos, felkészült, alapos, talán tehetséges, és minden energiáját összpontosítva rengeteg munkával összehoz egy előadást, – és most nem említem rengeteg munkatársamat, akik nélkülözhetetlenek a sikerhez –, a színházhoz, ehhez a kegyetlen, gyönyörű versenysporthoz szerencse is kell, mert amikor minden, de minden munkát és kreativitást belefektettünk, akkor találkozni kell a nézővel, aki miatt egész van, és ha szerencsénk is van, akkor, barátaim, siker!

A siker alatt most egyszerű dolgot értek, kacagó-síró, állva tapsoló vagy éppen a lábaival dörömbölő nézőteret, ájult és fanyalgó kritikusokat.

Színházi életemben hála Istennek, nekem jutott szerencse bőven. Mert a befektetett emberfeletti munka csupán a buszjegy a siker ki-kimaradó, bizonytalan menetrendű buszjáratához, de ha nincs munka, akkor nincs buszjegy, és akkor nem tudunk fölszállni a buszra, és biztosan nincs előadás, tehát egyet tehetünk, belevágjuk az ekét a földbe, és dolgozunk, mint a barom, és mint megannyi utazó, ott állunk, kezünkben az izzadságtól foltos buszjeggyel, és nézzük a horizontot, hátha jön a busz.

Kicsit finomítok ezen a szomorú képen.

Azt vettem észre, hogy a lelkiismeretesen, jókedvvel és – közhelynek fog tűnni – szeretetben végzett színpadi munka erőteljesen korrelál az adott előadás minőségével. Viszont az előadás sikerével egyáltalán nem biztos… Szóval valahol ilyen a mi munkánk, ráadásul ez a munka véges az időben, tudjátok, mindennek vége van egyszer, feltéve, hogy elkezdődött; de kutyakötelességünk azzal foglalkozni, hogy ki fog a színpadon állni húsz-harminc év múlva, amikor mi már rég nem leszünk, küszködve művészi problémáival, győzelmeket aratva és vereségeket szenvedve; amely művészi kínok nyilván kísértetiesen hasonlóak lesznek a mieinkhez, de nem baj, mert a színházban nem nagyon lehet más kárán tanulni, minden egyes hibát el kell követnie mindenkinek, vagy ahogy Martin Scorsese mondta nyolcvanévesen, ezt a szakmát minden egyes filmnél újra kell tanulni; hát itt nekünk minden egyes előadásnál és minden próbán kell újra tanulnunk, kételkedni kell magunkban, az eddigi tapasztalatainkban, mert az, aki ki meri jelenteni, hogy „ó, én ezt tudom” vagy „ezt így szoktuk” – az biztos, hogy letért az útról, és már nem színházzal foglalkozik, hanem valami olyannal, amit én csak félve és távolról nézek, ha nézek egyáltalán.

A színészeknek, – sokan vagytok itt, köszönöm nektek is–, amikor próbán valami olyat kell eldönteni, ami nagyon az ő hatáskörükbe tartozik, azt szoktam mondani, hogy „ti fogtok égni”; mert igen, itt vagyunk mi, orbitális rendező arcok a poszt-posztmodern avagy a végletekig hagyományőrző megoldásainkkal, de a színpadra a színész megy, ő viszi a bőrét vásárra minden este, ő fog égni, tehát szerintem a készülő előadás lényegi része, hogy mit gondol a színész az adott pillanatról, megyek tovább, hogy mit szeretne játszani, és én szeretem magamat alávetni a színész vágyainak, ha jól dolgoztam, úgyis egy irányba fogunk menni.

Ugyanezt gondolom rólatok, akik gyalázatos és fölfoghatatlan módon mind 1990 után születtetek és most tanuljátok a világ legszebb és legkegyetlenebb szakmáját, húsz-harminc év múlva ti, fiatalok fogtok állni a világ összes színpadán, és hát, őszintén?

Ti fogtok égni.

A mi dolgunk, – és az én dolgom is –, pedig az, hogy úgy küldjünk titeket a személyes jelenlét és szégyentelen hatásosság közt elterülő művészi senkiföldjére, ahol estéről estére jónak kell lenni, mit jónak, a legjobbnak, hogy olyanok legyetek, akire a néző évtizedek múlva is könnyes tekintettel emlékszik vissza, és ami még durvább, nem tétovázik megvenni még a jövő heti színházjegyet se.

Ezt a felelősséget is érzem, amikor még egyszer, legalábbis ebben a beszédben utoljára megköszönöm a díszdoktori címet, mert mindent megfogok tenni, ami tőlem telik, és amire – úgy érzem – ez a cím kötelez is, hogy ebben a gyönyörű és kegyetlen versenysportban, ami a színház, amikor kétségtelen tehetségetek és felkészültségetek ellenére a művészi kétségek és a zajos siker utáni vágyatok malomkövei közt őrlődtök, akkor azzal a biztos tudattal mehettek majd mind próbára, mind pedig a néző elé, hogy ez a gyötrődés a pályátokkal járó természetes folyamat, amelyen generációk esnek át újra meg újra, mint ahogyan anyák szülnek nap mint nap, percről percre.

Mindenesetre Németországban például a dísztoktori címet – megnéztem ám a wikipédiában – nem lehet csak úgy doktori címnek használni, Isten az atyám, börtön jár érte, ha nem tesszük hozzá, hogy honoris causa, vagyis pusztán dísztoktori cím, szóval arra kérnék minden jelenlévőt, fiatalokat és még fiatalabbakat egyaránt, tudom, hogy kérésem kegyetlen, de ebbe a csodás, szikrázó, áprilisi kedd délelőttbe ma ez is belefér: szorítsátok össze a szátokat, és ne szólítsatok doktor úrnak.

Köszönöm a figyelmet és a szeretetet.

Mohácsi János