A Jászai Mari-díjas, érdemes művészt, Mohácsi Jánost a Nemzeti Sport faggatta. Lapszemle.
A teljes interjú ITT olvasható. Mohácsi János többek közt arról mesélt, 11 éven keresztül, 16 éves koráig az FTC úszószakosztálya tagjaként sportolt: “Szép időszaka volt a fiatalságomnak, győzelmekkel és helyezésekkel, de egyszer csak elindultam lefelé, és nem tudtam még döntőbe sem kerülni kétszáz mellen, amelyen korábban értékes helyezéseket szereztem. Egyre jobban éreztem a különbséget, amely a korszak hazai – igaz, valamivel idősebb – nagyjai, Hargitay András, Sós Csaba és közöttem volt. A döntést az hozta, hogy mivel reggel öt és hat, illetve délután három és hat között edzésre jártam, a Szabó Ervin könyvtár egyik fiókjában szoktam az órákra készülni. Na, egyszer ott megtaláltam a híres amerikai edző, James Counsilman könyvét Don Schollanderék tíz évvel korábbi győzelmeinek titkairól. A harmadát sem végezték el annak a munkának, amit például én, ezért aztán egy hét gondolkodás után bejelentettem, hogy abbahagyom az úszást. Majd elkezdtem hobbiszerűen kosárlabdázni, és annyira megszerettem, hogy csak egy évtizede Kaposváron hagytam abba, még a megyei bajnokságban is jól szereplő csapat tagja voltam.”
Később az akkori Közgáz pénzügyi szakát sem fejezte be. Ennek kapcsán elárulta: “Nem akartam én bankszakember vagy közgazdász lenni, már akkor is színházban gondolkodtam, ahová előnynek számított egy jól hangzó második diploma. Más kérdés, hogy később vagy nyolcszor próbálkoztam a Színművészeti különböző szakán – kivéve a színészit –, de minden alkalommal elutasítást kaptam.”
A kérdésre, érezte-e valaha, hogy hiányozna a színházművészeti felsőfokú végzettsége, kifejtette: “Mint a versenysportban, itt is az eredmény számít, s azokban nem volt hiány. Nagyjából 80 rendezésem volt az eltelt négy évtizedben. Eleinte az úgynevezett formabontó színpadra állításaim hozták a sikert, de pontosítanék: fő alapelvem a következetesség a darabhoz, a szöveghez, a társulathoz. A világ legjobb drámaírója is elkövethet azonban hibát, ezt már csak tiszteletből sem szeretem a műben meghagyni, mert megint a sportból véve a példát, csakis a kijavításuk eredményez minőségi alkotást, amely magával hozza a szakma és a közönség elismerését. Érzésem szerint ezért sem tartozom a legnagyobb formabontók közé.”
Arról is beszélt, van-e a rendezésben is faltól falig monotónia: “Hálás vagyok az úszásnak, mert éppen a magánnyal tanított meg a csapatjáték szeretetére. A színházi rendezés is csapatjáték, viszont a lendületet az úszásban elért eredményeknek köszönhetem. A célba érkezés örömét pedig hivatásomban a jelenetenkénti célba érés és a finálé utáni taps jelenti.”