Molnár Áront a Deszkavízió kérdezte pályájáról, céljairól és arról, miért hagyta abba a noÁr mozgalmat. Lapszemle.

A kérdésre, mennyire teszi ki a lelkét esténként, Molnár Áron elmondta: „Teljesen! Nagyon sokan választjuk ezt a szakmát, viszont nagyon kevesen dolgozunk valóban a lelkünkből, és a szívünkből. Azért, – és ez szerintem teljesen érthető –, mert egyszerűen elveszik. Már elveszik abban a sok helyzetben, a kőszínházi gyárban a lélek, elveszik, mondjuk azok a rendezők vagy igazgatók, akik nem emberként, hanem eszközként tekintenek rád, elveszi a közélet, amiről kellene beszélned, de nem éled meg azt, ami körbevesz, hiszen 0-24-ben a színházban vagy folyamatosan. A pártpolitika pedig elveszi tőlünk a függetlenséget, és rákényszeríti a szabad művészetet arra, hogy betagozódjon, ami szerintem rettenetes dolog. És érdekes, hogy ez a csend mennyire uralkodik az életünkben” – fejtette ki az alkotó.

A pályakezdő évek kapcsán kifejtette, nagy lehetőségként élte meg, hogy a Vígszínházba került, egy darabig a lendület és a szakmai rácsodálkozás vitte előre, de végül azzal szembesült, hogy egy verbálisan és fizikailag abuzív vezető a hatalmával visszaélve vezeti a színházat.

Világossá vált számára, hogy a körülmények elfogadhatatlanok. A Vígszínházban szerzett „biztos egzisztenciát” illúziónak tartotta, hiszen havi háromszázezer forintot keresett, miközben szinte minden nap dolgozott. A színházi munka mellett szinkronizált is, ami rendkívül kimerítő volt számára. A társulati léttől való elszakadás után ráébredt, mennyire toxikus volt az a környezet, amelyben dolgozott.

„Konkrétan nulla forintra váltottam az álbiztos egzisztenciámat, mert sokkal többre tartottam, hogy egyenes gerinccel, nyugodt lelkiismerettel és kevesebb traumával éljem tovább az életemet” – fogalmazott.

Arról is faggatták, hogy it jelent neki a függetlenség: „Az a dolog, amit a legjobban féltek az életemben. Akár a magánéletben, akár szakmailag, ha valaki ezt veszélyezteti, akkor szorul a hurok.”

A noÁr mozgalom indulásáról és befejezéséről is beszélt, arról, hogy úgy gondolta, felkészült mindarra, amit a nyakába vesz a közéleti szerepvállalással, de valójában fogalma sem volt, hogy micsoda pokolba megy bele.

A LOUPE Színházi Társulással már az előadásokon keresztül kommunikálnak közügyekről, nagy sikerrel: „A mozgalmon belül túl nagy falatot vállaltam. Az rengeteg volt, de ez mind oda csúcsosodik ki, hogy ahol most tartok, az egy nagyon fontos mérföldkő, mert minden gesztus, tett, ami ott volt, az segítheti ezt az ügyet, amit most csinálok. Olyan szempontból is, hogy mentálisan és fizikálisan se sérüljünk.”

Molnár Áron arról is bszélt, hogy jól van a bőrében, saját bevallása szerint a következő generációért dolgozik: „Hogy legyen nekik példa, hogy így is lehet csinálni. Képviselni saját magad, tervezni előre, igenis fel lehet és fel kell szólalni a közügyekben. Ha a következő generáció mindig csak azt látja, hogy csend van, akkor mindig így fog maradni minden. Hogy rettegnek és soha nem fognak tudni megszólalni. A „kussolj, úgy hamarabb szabadulsz” azért rossz gondolat, mert ha kussolsz, soha nem szabadulsz.”