Molnár Ferenc Útitárs a száműzetésben című önéletrajzi írásának eredeti, magyar nyelvű kéziratának sorsa régóta foglalkoztatja a kutatókat. A sokáig elveszettnek hitt kéziratra, valamint eddig magyarul kiadatlan színpadi műveire az ELTE Savaria Egyetemi Központjának oktatója, Kádár Judit talált rá New Yorkban, aki „Molnár Ferenc emigrációjáról másképp” címmel egy tanulmányt jelentetett meg a témában.

„E tanulmány azt igyekszik nyomon követni, hogy Molnár Ferenc, akinek soha nem állt szándékában az Egyesült Államokban élni, végül miért is került New Yorkba.” Az irodalomtörténész szerző a több évtizede rögzült – s még a szakmája által is elfogadott – közvélekedést vizsgálta felül azt követően, hogy magyar kutatóként az első volt, aki megismerkedett az író amerikai – a New York-i Közkönyvtár színházi gyűjteményében őrzött – hagyatékával.

A múlt század első felében világszerte „briliáns színműíróként ünnepelt” Molnárt úgy könyvelték el, mint hazájától látványosan eltávolodó világpolgárt. Ezt a képet festi át, legalábbis árnyalja Kádár Judit, aki szerint a magyar irodalom előkelő idegenje (ez Németh Andor találónak látszó megfogalmazása) valójában egész életében menekülő ember volt, és egyre fokozottabban „antropofób”, vagyis emberfélő. Miközben a színpadi dialógusok nagymesterének az emberi lelkek legmélyebb bugyrait sikerült átélhetően felmutatnia a műveiben, személyes életében elhatalmasodott a „kóros rettegés az emberi társadalomtól”, előbb a szülőföldjén, aztán Európában, majd az Újvilágban. Merthogy – állította, s közvetve vallotta meg az amerikai magyar folyóiratban, Az Emberben publikált karcolatában – az emigráció megbetegít” – írja a tanulmány kapcsán a HVG.

Kádár Judittal nemrég a litera.hu készített interjút, arról is kérdezték meglátása szerint Molnár hogyan élte meg az emigráció éveit, milyen volt a viszonya Magyarországgal, mit talál a kutató az Amerikában született műveket vizsgálva erre nézvést:

„Molnár az Útitársban azt írta, hogy „1923-ban hagyta el szülőhazáját”, tehát a saját megítélése szerint, amikor az USA-ba érkezett, ahová valójában soha nem vágyott, már tizenhét éve élt önkéntes száműzetésben. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését követően itthon egyre több antiszemita támadás érte, ami elől először német nyelvterületre, Berlinbe, Bécsbe menekült. Amikor Hitler hatalomra jutott, francia és olasz városokban, saját szóhasználatával a „latin-nyugaton” keresett menedéket. Sehol nem érezte jól magát, sajgott a szíve a fiatalsága idején világvárossá nőtt Budapest után, és különösen fájdalmasan érintette, hogy miközben ahol csak megfordul, a világhírű magyar írót tisztelik személyében, hazájában kétségbe vonják magyarságát. A második világháború alatt meggyilkolt barátai, ismerősei haláláról értesülve lelkiismeretfurdalás gyötörte. Amint 1945-ben angolul, majd két évre rá magyarul is megjelent, a New York-i emigrációja első éveiről szóló Isten veled szívem című önéletrajzi regényében fogalmazott: „Majdnem bűntettnek éreztem, hogy nekem megmaradt az életem, csak azért, mert szerencsés voltam és megszöktem. … Úgy érzem, hogy csaló vagyok, aki ügyes fogással kisebb adót fizet a történelemnek, mint amennyit fizetnie kellene”.„

A kérdésre, hogy az Útitárs… mellett voltak-e más felfedezései New Yorkban, elmondta:

„A hagyatékban megtaláltam Molnár tizennyolc színpadi jelentének német, illetve két mű esetében magyar nyelvű autográf kéziratát. Ezeknek az angol fordítása Stories for Two címmel 1950-ben az USA-ban szintén megjelent, de magyar kiadása egyelőre nincs. A tizennyolc színpadi jelenetből tizenhétnek van magyar előzménye, ám azok mind prózai művek, többnyire rövid tárcák, Molnár pályája elejéről. Bizonyára azért eleve németül dramatizálta őket, mert már tudta, hogy nem ismer olyan fordítót, aki elég jól tud magyarul. A New Yorkban kiadott kötetben nem szerepel a fordító neve, de a kéziratot több esetben is Mr. Mussey-t megszólító, a fordítással kapcsolatos megjegyzéssel látta el. A Companion in Exilemellett tehát minden bizonnyal a színpadi jeleneteket is az amerikai újságíró fordította angolra. Ez a tizennyolc rövid színpadi jelenet teljesen új Molnár-műnek számít, nem csak a régi írások új műfaja miatt, hanem azért is, mert megpróbálta az amerikai környezetbe átültetni őket.”

Arról is faggatták Kádár Juditot, hogy mit gondol, hogy fogadja majd a magyar közvélemény a felfedezést:

„Ezek a megtalált anyagok az egész életmű szempontjából jelentősek, hiszen az író néhány művének témájául szolgáló Istenben való hitéről vagy nácizmus elleni nyílt kiállásáról eddig igen keveset tudtunk. Abban reménykedem, hogy a hagyaték feldolgozását követően előbb-utóbb megszületik majd az eddigieknél elfogulatlanabb és alaposabb, tudományos igényű életrajza, hiszen Molnár Ferenc egyike a ma is világszerte ismert és elismert íróinknak.”

A teljes interjút itt olvashatja el.