SZFEKurta NikéFekete ÁdámJózsef Attila SzínházSzinetár Dóra
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 29., csütörtök

    “Tudtam, éreztem, hogy színésznek születtem” – Molnár Piroska 75 éves

    2020. október 1., csütörtök 08:00

    Ma 75 éves Molnár Piroska, a Thália Színház társulatának tagja, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.

    Molnár Piroska pályájáról:

    Molnár Piroska Ózdon született. Édesapja nem tért haza a szovjet fogságból, édesanyja hiába akart visszaköltözni Erdélybe, a határokat addigra már lezárták. Kunágotán telepedtek le, meghatározó gyermekkori élményei ehhez a dél-alföldi településhez kötik. Édesanyja tanácsára a szegedi közgazdasági technikumban érettségizett, de a számok sohasem érdekelték. Amióta megtudta, hogy akiket a filmekben vagy színpadon lát, azok a színészek, ő is az akart lenni, szívesen szavalt, szerepelt.

    A színművészeti főiskolára első nekifutásra felvették. Pályáját 1968-ban a Szegedi Nemzeti Színházban kezdte, ahol együtt játszhatott Ajtay Andorral is. 1971-ben hívta Kaposvárra Zsámbéki Gábor és Komor István, s ő hatéves kitérővel – 1978-80 között a Nemzeti Színház, 1980-84-ben a Katona József Színház tagja volt – 2002-ig játszott a Csiky Gergely Színházban. Ekkor teljesedett ki pályája, hiszen a színház széles repertoárja lehetővé tette, hogy klasszikus és mai drámában, zenés darabokban is színpadra léphessen. Élete legszebb időszakának ma is ezeket az éveket tartja. Molnár Piroska 2002 és 2013 között a Nemzeti Színház társulatának tagja volt, 2013-ban a Thália Színházhoz szerződött.

    Molnár Piroska és Pogány Judit

    Kiváló jellemábrázoló tehetségű, sokoldalú művész, számon tartani sem könnyű, hány színpadi és filmes szerepben kápráztatta el a nagyérdeműt. Humora, temperamentuma vígjátéki és groteszk szerepek megformálásában, muzikalitása és hangja a zenés műfajok szerepeinek megoldásában segítik. Kiválóan alakította a Koldusopera Pollyját, Csehov Sirályában Nyinát, Oresztész Elektráját, az Éjjeli menedékhelyben Vaszilisza Karpovnát, Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásának főszerepét, Gogolák elvtársnőt A tanú című Bacsó-film színpadi változatában, Örkény Macskajátékának Gizáját.

    1967 óta filmekben is szerepel, melyek között akad dráma és vígjáték egyaránt: Hangyaboly, Makra, Árvácska, Kiáltás és kiáltás, Szamba, Csinibaba, Meseautó, Egérút, Állítsátok meg Terézanyut!, Taxidermia, Rokonok, A nagy füzet. A Munkaügyek – IrReality Show televíziós sorozat egyik főszerepét, Sipeki Elvirát is ő alakítja.

    Jellegzetes hangját sok-sok szinkronszerepben hallhatjuk, a Magyar népmesék sorozat második évadjának öt epizódjában is őt hallgathatják a gyerekek. Azóta számos alkalommal mondott mesét, s eljátszotta már Bors nénit, a gyerekek kedvencét is. Mindent igényesen és karakteresen, művészetét ez a két szempont határozza meg.

    Ascher Tamás azt mondta róla, hogy rendkívül sok színárnyalatú lény: erős, mindent kibíró paraszt, csiszolt agyú, fölényes, művelt nő, érzelmekben gazdag asszony és ezenfelül boszorkány. Mindez ott rejlik a sejtjei mélyén, ezért lehet olyan sokféle szerepet ráosztani.

    Dolina (Az érsek látogatása) / Molnár Piroska

    Molnár Piroskáról saját szavaival:

    Éreztem: Én tudtam, éreztem, hogy színésznek születtem, de édesanyám kívánsága az volt, hogy legyen egy szakmám, amiből meg tudok élni. Drága édesanyám féltett a színészi pályától, bizonytalannak tartotta és nem tudta megítélni, hogy tehetséges vagyok-e, vagy egyáltalán, valóban színésznő leszek-e. Sajnos színpadon már soha nem láthatott, mert elhunyt, amikor elsőéves voltam. Szerintem minden jó színész érzi és tudja, hogy színésznek születik. Ez nagyon hamar eldől. Hangosan szinte soha nem mondtam ki, pontosabban egyszer, akkor meg kinevettek. Tudod, sokan azt gondolták, hogy a színésznők szőkék, kék szeműek és korona van a fejükön.

    Gyönyörű: A színház gyönyörű társasjáték, de bizonyos praktikákat tudni kell. Például tartani egymást, átsegíteni a másikat a buktatókon. (…) Azt hiszik, hogy az egyszerűség és a természetesség azonos a szürkeséggel és a motyogással. De miből is tevődik össze a fehér? Az egyszerűség rafinált dolog ám! Eljutni odáig, hihetetlen munka eredménye. A tehetség alap, abból ki lehet indulni, de ha nincs megfelelően tálalva, nem sokat ér.

    Hosszútávfutás: Ez hosszútávfutás. Később jönnek rá, mitől van a másiknak sikere. Attól, hogy áldoz arra, hogy a színészet szakmai részét is elsajátítsa. Mindennek megvan a technikája: a beszédnek, a reggeli próbakezdésnek, annak, hogy este a színpadon száz százalékot nyújts, függetlenül az aznapi lelkiállapotodtól, jobb vagy rosszabb formádtól. Annak is, hogyan kapd el a fonal végét, ha a rendezõ nincs formában, hogyan lendítsd elõre a munkát.

    Molnár Piroska és Vida Péter Egy csók és más semmi premier / Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Az ám a szép dolog: Prózában az ember még csak-csak be tud helyettesíteni egy szót, de amikor zenéset játszol, és már szól az elő zene, és egyszerre csak se kép, se hang, az ám a szép dolog. Aztán persze kinyílik a szád, és azt énekli, amit kell, de mintha évtizedeket öregednél addig. Simán lemegy száz előadás, és akkor egyszer csak nem jut eszedbe semmi. A Bors nénit például 15 éve játszom, és néha még így is megesik, hogy valami hirtelen nem jön elő.

    Beugrás: Én valamikor, még fiatalon, nagyon jó beugró voltam. Az első ilyen Szegeden történt, a Négy apának egy leánya című Móra-darabban. A főszereplő kórházba került, nekem meg a premier napján délután kettő és hat között kellett betanulni a szerepet. Emlékszem, kinéztem a súgónőre, és azt látom, hogy nincs a kezében a szöveg, annyira elmerült az előadásban. Akkor azért egy kicsit megrémültem. Szóval hazárdjáték, igen, de nem elsőre; maga a beugrás általában sikerülni szokott, na de másnap! Ha még egyszer el kell játszani, az a nagyhalál. Volt egy érdekes beugrásom, miután 1978-ban felkerültünk a Nemzetibe. Fölhívatott egyszer a két Gábor, a Székely meg a Zsámbéki, hogy be kell ugranom este, ismerem-e a Nem élhetek muzsikaszó nélkült. Hát, mondom, egyszer a Kunágotai Iparegyesület műkedvelői játszották, arra úgy-ahogy emlékszem, miért, miről van szó. Mire ők, hogy Zsani nénit kellene eljátszanom, mert Gobbi Hilda eltörte a lábát. Mondom, adjatok egy fehér parókát meg egy botot, aztán majd lesz valami. Most nyáron Kőszegen Zsani nénit játszottam ismét, és szinte minden szó visszajött az akkori beugrásból.

    Molnár Piroska

    Cirkuszi ló: A színészet nem szerelem, hanem kőkemény munka. Tudod, már egyre nehezebb bemenni, feltenni, aztán lemosni a sminket. Szóval ez nem hobbi, hanem súlyos munka, viszont, amikor az ember ott van a színpadon, mindent elfelejt. Úgy szoktuk mondani, hogy olyanok vagyunk, mint a cirkuszi ló, ha megfújják a trombitát, akkor táncolunk.

    Ráharapunk: Vagy ráharapunk és csináljuk, vagy meghátrálunk. (…) Szerintem azért hívnak, mert tudják rólam, hogy munkabíró vagyok, és megbízható. Miattam még nemigen maradt el előadás, mindent lelkiismeretesen csinálok. Meg az is lehet, hogy mások keményebbek, és tudnak olykor nemet is mondani. Én nem tudok. Még akkor sem, ha úgy is érzem, hogy ezt már nem kéne. Ha kicsit kapacitálnak, kicsit udvarolgatnak, elcsábulok, és azt mondom, hogy na jó, ez az egy még jöjjön. Nem szeretem a konfliktust, nem akarok senkit megbántani, erős bennem a megfelelési vágy. Ezért aztán loholok ide-oda, ahelyett, hogy hímezném otthon a járókeret-takarómat.

    Tanulni: Tudod, tanulni nemcsak a legnagyobb színészektől lehet, hanem – és ez nálam többet nyom a latban – a rendezőtől. Zsámbékitól eleinte féltem. Ascher Tamásra lassan tanultam meg odafigyelni, és sokáig azt hittem, hogy bánt, amikor élesen és pontosan odamond valamit. Ma meg… nagyon hiányzik a kíméletlen őszintesége. Kell némi idő, mire az ember megérti, hogy ez kell és jó, aztán meg nem tud lemondani róla, vágyik rá szüntelenül. De ne csak a rendezőkről beszéljünk, hanem olyan színházvezetőkről – például Komor Istvánról, aki engem Szegedről vitt Kaposvárra, vagy Radó Vilmosról, a legendás kecskeméti igazgatóról -, akik nagyon jó szemmel gyűjtötték maguk köré a tehetséges, maguknál is tehetségesebb rendezőket. Nem féltek, hogy a fejükre nőnek, nem voltak féltékenyek rájuk. Ilyen színházvezetők voltak akkoriban. Ennek ma is így kéne lennie. Épp tegnap olvastam valahol, hogy a politikusok sem értik, hogy egy-egy tévedés beismerése és korrekciója nem gyengíti, hanem erősítené őket.

    Molnár Piroska és Pogány Judit a Macskajáték c. előadásban

    Partner: Pártos mondta annak idején, hogy “drágám, egy jó partner ingyen és bérmentve megad mindent; elég, ha ránéz, és máris olyan, amilyennek lennie kell”. Így van. Ha az ember nem kap a partnerétől, akkor mindent maga akar eljátszani – és akkor vége is.

    Nádszál: Szegeden kezdtem, aztán Kaposvárra kerültem hét évre. Későn érő típus voltam, nem igazán volt saját elképzelésem, hajlongtam ide-oda, mint a nádszál, amit fúj a szél. Szerencsére mindig olyan emberek vettek körül, akik a jó irányba terelgettek. De az is lehet, hogy képes voltam meghallani az engem építő véleményeket. Mindenesetre csak lassan tudtam levetkőzni saját bizonytalanságomat. Hályogkovács módra éltem és játszottam.

    Tehetség: A főiskola alatt elhangzott egy olyan ígéret a személyemre, hogy a diploma után a Madáchba kerülök majd. Ez elterjedt, nem is kerestek máshonnan. Aztán kiderült, hogy nincs szerződésem. Pártos felhívta a szegedi színház főrendezőjét, régi barátját, Bozóki Istvánt, és tulajdonképpen rásózott. Egy darabig így is kezeltek, jaj, szegényke, valahova el kellett adni. Persze hamar kiderült, hogy más a helyzet, el is kényeztettek, az igazi színészi életem mégis Kaposváron kezdődött. Szűz Mária kötényébe pottyantam. Zsámbéki, Ascher, Szőke István rendezett, volt szerencsém még Komor Istvánnal dolgozni. Fiatalok voltunk, mindenre kaphatóak, tombolt bennünk a tehetség, majd szétrobbantunk a tettvágytól. Csodálatos volna, ha minden fiatalnak megadatna, ami akkor nekünk.

    Kulka János és Molnár Piroska / Az öreg hölgy látogatása

    Zsámbéki: Egyszer nagyon régen – még Kaposvárott – kiborultam egy kritika miatt. Zsámbéki Gábornak, az akkori igazgatónak elsírtam a fájdalmamat, még azt is megkockáztatva, hogy otthagyom a pályát. Szóval mindazt a sok hülyeséget elmondtam, amit egy fiatal színésznő csak elmondhat. Zsámbékinak volt egy nagy kulcscsomója, amit majdnem hozzám vágott, azt kiabálva, hogy „Ki mondta neked, hogy rossz voltál? A rendeződ? A kollégáid? A nézők? Vagy a kritikus, aki odavetett egy rossz mondatot? Ki fog szerződtetni jövőre? A kritikus vagy a rendező? Ki fog veled dolgozni? A kollégáid vagy a kritikus?” Nos, azóta, hogy ezek a mondatok elhangoztak, igazából nem nagyon foglalkozom azzal, amit rólam írnak, legfeljebb ritkán és mosolyogva. Ha jót írnak, ha rosszat.

    Varázslat: Abban minden előadásnak egyformának kell lennie, akár gyerekek, akár felnőttek alkotják a közönséget, akár reggel, akár délután játszunk, hogy nagyon szigorú, fegyelmezett munkára van szükség egy-egy szerep megformálásához. Lazításra nincs mód. Annak a nézőnek, aki ott ül, mindig épp az az előadás az egyszeri varázslat, amit lát. Nem lehet neki azt mondani, hogy „látott volna tegnap este…”, vagy „jöjjön el holnap, akkor jobb leszek”. Nekünk minden alkalommal ugyanolyan koncentráltan, ugyanannyi odaadással és energiával kell játszanunk, tudván, hogy az adott néző éppen akkor lát bennünket. Én ebből soha nem engedek. A kollegáim néha viccesen, néha komolyan szóvá is szokták tenni a szigoromat. De ez engem nem tántorít el.

    Mire jó a színészet?: Nekem az az elvem, hogy a színész lehetőleg a színpadon is magát kell hogy adja. A színészet arra jó, hogy az ember annak örvén, hogy „kérem, ez nem én vagyok”, ki tud magából adni mindent, ami csak benne van. Ez egy színészparadoxon, amelyet Diderot-tól ismerünk.

    Mentes Júlia Virginia és Molnár Piroska / Fotó: Puskel Zsolt

    Szenvedély: Én már ráálltam arra, hogy a színpadon éljem ki szenvedélyeimet, nagy fellobbanásaimat, felfokozottabb érzelmeimet. Nem is tudom, mit csinálnék, ha mégis jönne valaki. Ha találkoznék valakivel, akinél azt érezném, amit régen. Biztosan nagy bajba kerülnék! Nem bírnám már még egyszer a fürdőszobapolcomon a borotva látványát és a felhajtott vécéülőkét elviselni. Persze olykor fordul elő, hogy meglegyint valami, ha meglátok egy zongoristát, egy karmestert – úgy látszik, a zenészek különös hatással vannak rám. Vagy magas hőfokon próbálunk valamelyik kollégával, de akkor sem engedem már, hogy hatalmukba kerítsenek ezek az érzések. Jó, hogy még vannak ilyenek, és ennyi elég. Aznap kicsit felfűtöttebben játszom, és mások nem is értik, hogy miért. Én sem.

    Megható: Nagyon megható érzés az épületbe tanárként belépni. (…) Amit igazán meg lehet tanulni azt két év alatt elsajátítják a diákok. (…) Érdekes végig kísérni egy egy színészi pályát, ki hogy kezdte, hova jutott. Kinek hol rekedt meg a pályája, ki üstökösként indult és a másik, akiről semmit sem tudtunk egy világító nap lett az égen. (…) Rafinált dolog ez és nem könnyű. Vannak a született, eredeti tehetségek, akik ha megszólalnak, lehet tudni, hogy színésznek születtek. De vannak a rejtőzködők.

    A Nagymama-díj: Most nagyon nehéz az indulás és nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is. Ha körbenézünk az országban, azt látni, alig van állás, telítve van a pálya, szinte semmilyen lehetőség nem akad az elhelyezkedésre. Ráadásul elkészült az új előadóművészeti törvény is, amiből kiderül, az alternatívoknak – akik alatt most a társulati rendszeren kívül dolgozókat értem -alig jut majd támogatás. Ők, bár a legtöbbjük diplomás színész, a pénzhiány miatt nem tudnak szerződni a színházakkal, és ha pályázaton sem kapnak pénzt a működésre, ellehetetlenülnek. Biztató, hogy a törvény a minőségre helyezi a hangsúlyt, így remélhetőleg azok, akik már felmutattak valamit, biztosabb lábakon állhatnak majd, tehát több évre tervezhetnek. De visszatérve a kérdésre: szerintem az, aki” megteheti, segítsen. Mondom ezt azért is, mert a mi pályakezdésünk leányálom volt a mostanihoz képest.

    Mikó István és Molnár Piroska

    A Nemzet Színésze: Még felelősségteljesebben és komolyabban kell dolgoznom, mint eddig, mert kiváló kollégák gondolták, hogy a soraikba tartozom, és nekik nem okozhatok csalódást.

    Tolerancia: A konfliktust mindig is kerültem, és most már még inkább megbocsátó vagyok, toleráns. Ha van valami jó abban, hogy az ember már nem fiatal, akkor talán a tolerancia az, és a kíváncsiság. Már nemcsak én, én, én. Már nemcsak a nagy szerep, hanem a két mondat is. Bár én ezt régóta jól viselem, mármint a kisebb szerepeket. York hercegnét a III. Richárdban például nagyon szerettem. Jó az, ha tudom, hogy alig pár percem van arra, hogy megcsináljak valamit a színpadon. Erősen kell koncentrálni hozzá.

    Udvarias Anna, Molnér Piroska, Tallós Andrea a Thália Színházban

    Csókolom: Annál szebbet nem tudok mondani, mint amit Nagy László költő üzent egyik utolsó interjújában. Vagyis üzenem az embereknek, hogyha lesz emberi arcuk, csókolom őket és üzenem nekik, hogy csak ennyit tehettem értük.

    Forrás: Magyar Narancs, MTI, Híradó.hu, Kritikaonline , gyk.hu, Nol.hu , ATV, Népszava, HVG, Nők Lapja, Mozgóvilág, Orlai Produkció, stb.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -