Életműdíjat kapott Molnár Piroska a 18. Miskolci Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválon, a díjat a nyitóünnepségen vette át. „Minden díj és minden elismerés, amit a munkájáért kap az ember, lélegzetelállító” – mondta a díj átadásakor, még a színpadon Molnár Piroska. „Ez után a hír után nagyon sokáig nem kaptam levegőt. A megtiszteltetés súlya, a fesztivál nívója az embert elnémítja. Még azt is elfelejti, mennyire közeleg a vége felirat” – tette hozzá. A Nemzet Színésze több orgánumnak is nyilatkozott az elismerésről.
„Nagyon meglepődtem, amikor értesítettek, hogy én kapom a díjat, hisz annyi nagy filmszínész van Magyarországon. Aztán utánanéztem a Wikipédián a munkásságomnak, és bizony ötvenkilenc játékfilmben szerepeltem, és jópár tévéfilmben is. Úgyhogy remélem, nem került rossz helyre a díj” – nyilatkozta Molnár Piroska a Népszavának.
A kérdésre, melyik filmjére emlékszik vissza szívesen, úgy felelt: „Semmiben nincs kedvencem. Se ételben, se ruhában, se filmben. Én nem ismerem ezt a szót, hogy kedvenc. Amit éppen csinálnom kell, azt csinálom, és azt szeretem per pillanat. De szívesen emlékszem az Árvácska című Ranódy-filmre, melyben ugyan kis szerepet játszottam, de kijutottam vele a Karlovy Vary-i Filmfesztiválra. Ahol egyébként háromszor voltam: másodszor a Dolina című Kamondi-filmmel, majd Szász János A nagy füzet drámájával. És örültem, hogy Pálfi Györggyel a Taxidermia után is dolgozhattam még a Szabadesésben, ami szintén egy csodálatos élmény volt. (…) Filmen tudni kell, hogy az ember egész alakban vagy közeli képen jelenik meg. Ettől függ, hogy mi az a gesztus, amit megengedhet magának.”
Több magyar filmben merész helyzetekben tűnt fel. A felvetésre ilyenkor mennyire kell bizalmi kapcsolatot ápolni a rendezővel, elmondta: „Bizalomra szükség van. A Szabadesés című filmben például egy nénit alakítottam, aki egy kilencemeletes ház tetejéről ugrik le a mélybe. Emlékszem, egy este, színházi előadás után vittek a forgatásra, és nekem az volt a feladatom, hogy a lapostetőnek egészen a széléig sétáljak el. És hát, a sötétben nem láttam semmit, így mikor eljutottam a peremig, és már a lábujjammal éreztem azt, akkor Pálfi Gyuri és az operatőr is elkezdtek ordítani, hogy „Állj meg! Állj meg!”. Nem tudhatták, hogy én éreztem a peremet.”
Két éve szeretett volna visszavonulni, aztán jöttek a próbák és a forgatások. Mostanában úgy nyilatkozott: nem olyan egyszerű kiszállni. Arról szólva, hogy értette ezt, az Észak-Magyarországnak úgy fogalmazott:
„Betöltöm a 77-et októberben, már legszívesebben tényleg otthon ülnék. Az embernek ilyenkor már kaland elindulni otthonról. A memóriámmal szerencsére nincs gond, ezt bátran vállalom, de fizikailag már sok minden megterhel. De miután legalább 10 előadásban játszom, amik száz előadáson túl vannak, ráadásul telt házzal, hogy mondjam a kollégáknak, hogy szervusztok, holnaptól nem vagyok, kerítsetek valakit helyettem?! Nem könnyű ezt otthagyni! Nem csak magam miatt, mert abba is belegondolok, hogy hogyan telnek majd a napjaim, de a kollégákkal ezt nem tehetem meg. (…) Nem sajnálom, hogy így alakult. Éreztem, hogy még bírom fizikailag, úgy volt például, hogy megműtik a térdemet, de aztán mégiscsak megúszom egy injekciókúrával. A sors mindig elém vet valamit, amitől még tovább kell csinálnom, tovább kell dolgoznom.”
Vastapsot kapott Miskolcon, amikor átvette az életműdíjat. Azt is elárulta, hogyan élte ezt meg:
„A vastapsot nem lehet megszokni, ez mindig egy megható meglepetés. Ebben nyilván sok minden közrejátszik, a közönségnek több rétege van, és van, aki színházban soha nem is látott. Ezért nem állok ellent például egy tévésorozat eljátszásának. Aki nem jut el a színházba, az is megismerheti így az embert, a színészt.”
Forrás: Észak-Magyarország, Népszava