75 éves, és itthon nincs olyan díj, amit ne kapott volna meg, de amikor egy kis szerepre hívja egy fiatal rendező, vállalja, mert kíváncsi, hogyan dolgozik. Molnár Piroskát kérdezte az Index.hu.
A teljes interjú ITT olvasható.
A felvetésre, hogy színészként bármilyen árnyalatot, színt el tud játszani, Molnár Piroska elmondta: “Attól színész valaki, mert minden emberi tulajdonság benne van, és azt erősíti fel magában, amit a szerep megkíván. Ez a színjátszás.”
Annak kapcsán, hogy egyértelműen szolidáris a színművészetis diákokkal, kifejtette: “Persze, hogy szolidáris vagyok velük. (…) Autonóm terület volt a főiskola, az ott tanító művésztanárok döntötték el, hogy mi történjen. Semmi értelme sincs annak, hogy a hatalom beleszóljon például olyasmibe, hogy kereszténydemokrata szempontból is kell színészeket képezni. Jobboldali meg baloldali színjátszás? Értelmetlen! Hogy lehetnék a színpadon Lady Macbeth konzervatív vagy liberális szempontból? Nekem beletörne a bicskám, ehhez egy zseniális parodista kellene. Nem vagyok jósnő, csak reménykedni tudok, hogy a fejükhöz kapnak végre, és rájönnek, mekkora butaság az, amit gondolnak. A szakma túlnyomó része józanul gondolkodik ilyen szempontból, és nem hiszi, hogy a nevelést ilyen vagy olyan oldalról kéne megoldani. Azt kell megtanítani ezeknek a fiataloknak, hogyan állják meg a helyüket a színpadon.”
Azt is hozzátette: “A tehetség mindig kivívja a maga helyét. Ezt nem lehet eldugni, elásni. Kész.”
Molnár Piroska úgy látja, a színművészet nagyon jól halad, ha nem fojtják meg az alternatívokat, mindig halad: “Az olyan, mint az alapkutatás. Ők babrálnak, kísérleteznek, mert van idejük és kedvük, aztán abból, amit kitalálnak, előbb-utóbb mindig bekerül valami a kőszínházakba, beépül a színházművészetbe. (…) A színház időtálló dolog. Igény van rá. Kellér Dezsőnek volt egy csodálatos konferansza erről: „Föltalálták a rádiót, mindenki elkezdte temetni a színházat, de egy színigazgató bemutatta a Csárdáskirálynőt. Aztán feltalálták a televíziót, most aztán végképp befellegzett a színháznak, de akkor egy színigazgató bemutatta a Csárdáskirálynőt.” Ennyi. Most internet van, de a színház mindig színház marad.”
A kérdésre, hogy bírja azt a tempót 75 évesen, amit diktál az élet, elárulta: “Keményebb ügy, mint kellene, de ha már elvállaltam, megcsinálom. (…) Mindennap úgy érzem, hogy legszívesebben otthon maradnék pizsamában, de aztán mégis megyek. Igyekszem sok újat nem vállalni. De mindig jön valami, amire rávesznek. Mivel az ember fizikai állapota az életkora miatt erősen romlik, előbb-utóbb kénytelen leszek abbahagyni. (…) Vagy csőstől jön a munka, vagy nem jön egyáltalán. Ez évtizedek tapasztalata. Lassítani nem lehet.”