„Mondanod kell, mert nem tehetsz mást!” – Interjú Csatádi Gáborral, a Pótszékfoglaló főszerkesztőjével
2021. december 2., csütörtök 15:43
Rendhagyó interjú, egy rendhagyó alkalomból. Tartalmi együttműködő partnerünk, a Pótszékfoglaló most indult Pót-kast csatornájához is kapcsolódva közösségi finanszírozási kampányt indít. Ennek kapcsán két fiatal színész, Pálya Pompónia és Viktor Balázs beszélgetett a Pótszékfoglaló főszerkesztőjével, Csatádi Gábor színikritikussal, esztétával a színházcsinálásról, takarítással fedezett interjú fotózásokról, a kíváncsiságról, a szenvedélyes megszállottságról, a hangtechnika eltanulható fortélyairól és sokminden másról…
Pompónia: Szerinted mi értelme van ma színházat csinálni?
Csati: Azért érdemes, hogy miközben nézünk valamit, aközben kérdezhessünk is magunktól. Ha azt mondom: interaktivitás, az egy elvont idegen szó, de mégis ez az oda-visszahatás a színházcsinálásban, de pláne a színháznézésben sokkal inkább és elevenebben ott van, mint például egy okostelefon kijelzőjének nyomkodásában, satírozgatásában. Persze hülyeség… mert egy videójáték is interaktív, de azért
a színházban mégis úgy figyelsz, nézel valamit, hogy az a valaki, valami egy élő, személyes valami, valaki, nem? Mert az, akit, amit nézel, az egy tőled különböző másik. Megkérdezed: minek van itt, miért ezt mondja, miért nem mást? Mi miatt kell most ezt nekem megnéznem? Mi közöm, minek van közöm ehhez? Ezt mind tudja a színház…
Ám mindez nem szándékos, előre tudatosan eltervezett, végiggondolt, pusztán csak előtted mozog valaki, és te ezt a valakit nézed – és rögtön az Üres térnél vagyunk.
Pompónia: …és szerinted az emberek nagyobbik részét ez leköti, tudják is, hogy mindezzel mit kell kezdeni?
Csati: Bár most magunk ellen beszélek, szerintem azonban egyre kevésbé köti le, de ez nem a színház hibája. A színház több ezer éve ugyanazon a maximumon „szolgáltatott”, és lekötötte az embereket. Minden korban más miatt kötötte le. Azt hiszem, hogy hülye, szerencsétlen válasz erre az, hogy annyi impulzus van, és a színház csak egy ezek közül az impulzusok közül! Inkább arról van szó, hogy nem vagyunk kíváncsiak a másikra, nemcsak a színészre nem, hanem az utcán mellettünk elmenőre sem… Csak ha a másik a pocsolyába lépve ránk fröcsköli a vizet, csak akkor. „Menj már arrébb a francba!”- eddig vagyunk rá kíváncsiak, utána már nem. A színésznek a darabbal, a szövegkönyvvel, a nézőnek este héttől tízig az előadással kapcsolatosan mégiscsak kellene valami efféle kíváncsiság, nem?
Pompónia: A kíváncsiság? Ilyen fontos lenne?
Csati: Nem kell tudnia pontosan, hogy mi a fenéért érdekli, de valamiért mégis úgy keljen fel már reggel, hogy: hú, de várom, vajon milyen is lesz majd ez vagy az. Nem tudom, de bennem még mindig megvan ez, hogy ma az X.Y. helyen az X.Y.-nak bemutatója lesz, és még mindig úgy vagyok, hogy na, vajon milyen lesz? Hogyan sikerül, hogy jön össze ez neki? Pedig az ember ennyi év és előadás után már nagyjából sejti, hogy kitől mit várhat, nem igaz? De mi van, ha pozitíve csalódok??! Évadok elején belelapozol az évadfüzetekbe, és felcsillan a szemed, mert bár biztos, hogy az abban olvasható darabokat az elmúlt években tuti láttad másoknál, mégis lázas roham fog el: vajon ez a rendezés milyen lesz most?
Nemegyszer hívtam már fel sajtóst, lemondva az aznap esti premiert. Kérdezik ilyenkor: baj van? – Nem, de most annyira gépelek egy interjút. És élvezem, hogy felszabadíthatom a jegyem, mert annyira élvezem a gépelés közben a másikkal való együttlétet, hogy nem szeretnék kiszakadni belőle.
Amúgy sem a premier a legeslegjobb alkalom egy új előadás megismerésére, hisz nem is mindig „készül el” olyankorra egy új darab, a gépelés eufóriája viszont ott, akkor, abban a pillanatban adott, és lehet, hogy az a pillanat még hasonlóképpen nem fog eljönni újra.
Pompónia: …és ez a kíváncsiság szerinted mire lehet elég?
Csati: Szóval a kíváncsiság az a valami, ami elengedhetetlen talán. Az, hogy nyitott legyél – és ehhez nem lehet megnyomni magadon egy gombot, és akkor attól egyszerre kíváncsi leszel! Lehet, hogy kell hozzá valami gyermeki lelkület? Lehet, nem tudom. Mi a fene az a gyermeki lelkület? De hogy kérdésedre válaszoljak: mintha ezek hiányoznának ahhoz, hogy a színházhoz mélyebb, meghatározóbb közünk lehessen. Miért hiányoznak? Talán mert önmagunktól is sajnáljuk az időt, nemhogy a másiktól…
Balázs: Pontosan mi is az a „Pót-kast”?
Csati: Az úgy esett, hogy már évek óta évad elején mindig érezzük, hogy a már meglévő dolgaink mellé: interjúk, kritikák, a magyar filmekről szóló rovat, a Vetítő mellé – amelyek, hál istennek, már jól mennek, kell, kellene valami, ami a meglévőek megtartása mellett új kihívást jelenthet. És most évad elején, egy szeptember végi vasárnap délután épp interjúztunk, két „katonás” interjú készült, az egyik a Kis Fecskében, a másik az Ibolyában, és miközben a kettő között ingáztunk a Kecskeméti utcán az egyik fotósunkkal, Aszterrel, mondom neki, hogy kellene valami videóblogot csinálni! – Hagyjál már te is ezzel, senki nem néz ma már videót! – Miért?! – Mert senki se nézi már a képet, max. csak hallgatja a videót. Legyen csak podcast, azt lehet jövet-menet, mosogatás közben is hallgatni, és nem kell videót vágni fölöslegesen! Amúgy is a Kis Fecske teraszán ülsz mindig, a Mikszáth téri szökőkút csobogása mellett felvehetnénk az atmót (atmoszféra, zaj -a szerk.), az adásokat is. Ja, mert nagyon fontos, hogy az ilyen adások alatt legyen egy atmoszférazaj, mert ha tök csönd van, és valamiért akár hosszú másodpercekre elnémul a beszélgetés, akkor a hallgató azt hinné könnyen, hogy elsz@ródott a lejátszója, vagy lefagyott a rendszer, de ha van egy alapzaj, atmó, akkor ezt ki tudod így küszöbölni. Persze ebből az lett, hogy két-három adás után már be kellett jönnünk, mert annyira hidegre fordult. Egy belső, zárt térben viszont egészen más hangokat szed össze a mikrofon. Aszter mellett azt élvezem, hogy mindent meg tudsz tanulni, ami érdekel. Miért nem fotózol szürkületben? – Mert ilyenkor csak annyit lát az optika, amit te magad fél szemed becsukva látsz. Avagy miért nem csörögsz a gyömbéres zacskóval a mikrofon közelében? – Mert nincsen az a lekeverés, amivel aztán mindezt kiszedhetnéd… Olyan jó ezeket eltanulni, amellett, hogy szervezd meg, írj kritikát, menj előadást nézni, írj pályázatot… Baromira élvezem Aszternek ezeket a gyorstalpalóit! Szóval, akkor legyen podcast, azaz nálunk, a Pótszékfoglalóban: Pót-kast! Ahhoz képest, hogy a podcastot szeptember huszonhatodikán ejtettük ki először a szánkon, november huszonkettedikén már el is indul az első adással a csatornánk.
Balázs: Mi lesz a tartalom, miről fog szólni?
Csati: Ugyanazon stílusú, típusú beszélgetések, amelyek írásban olvashatóak voltak számotokra az elmúlt hat évben. És ez nem jelenti azt, hogy emiatt akár eggyel is kevesebb kritika vagy interjú jelenne meg ezután. Csak azok most élőben is ott lesznek, lehetnek számunkra. Hisz a gépelések közepette tapasztalom, hogy nagyon sokszor a hanglejtést, beszédtónust egyszerűen nem vagy képes visszaadni központozással – arról még nem is beszélve akkor, hogy mára a szövegértési képességeink maximálisan lecsökkentek… Hiába is küszködsz effélével, ha az olvasó csak annyit reagál erre: ez már megint modoroskodik a kötőjeleivel, a három pontjaival, a három pont+felkiáltójeleivel – akkor
ráeszmélsz, hogy a hangzó beszélgetéseknek van egy egyedi, sajátos zamata. Nekem gyerekkoromban nagy élmények voltak a Kossuth Rádió beszélgetős műsorai – akkor még lehetett, volt értelme Kossuth Rádiót hallgatni! Bár akkor tizenévesen nem mindig tudtam, hogy ki van kivel, miről, kivel is szól a beszélgetés, mégis odatapadtál, hallgattad, figyelted, mert volt egy üteme… Nagyon hiszek abban, hogy amikor hallgatsz, „csak” hallgatsz valamit, az olyan, mint a látás. Mert akkor arra, csak arra fókuszálsz… Így aztán egy egész embernek jön át a lénye!
Egy beszélgetésben a beszélgetők lénye is ott van valamiképp…persze, ez lehet, hogy régimódi dolog, de hát ’79-ben születtem. Ezért is lett Cseplye Dániel kollégánk az állandó műsorvezető, mert ő az a korosztály, a ’90 után született, amelyet én nem is értek igazán mindig – ez biztosan az én hibám. Ám nem is nekem való a műsorvezetés, és nem is feltétlen csak az artikulációm miatt – Molnár Piroska, aki csupa tündér kedvesség, egyenesség, felajánlotta hogy járjak beszédórára hozzá -, hanem mert én egyszerűen szétpofázok egy interjút, na! – és az baromira nem jó. Dani viszont annyira jó, profi ebben, és annyira jó látni, hogy szeret beszélgetni, és élvezi is. Így reméljük, hogy velünk együtt mások is élvezni fogják.
Amikor készültem, és azon gondolkodtam, hogy mit kérdeznék meg szívesen, eszembe jutott a legjobb kérdés: Gábor, te mit kérdeznél saját magadtól?
Csati: Sajnos erre most egy eléggé időszerű apropó miatt tudok is felelni, bár ez most nem lesz túl rózsás. Tényleg van értelme? Mert mi van, ha ez az egész csupán egy nagy, elcseszett, iszonytatóan drága elfekvő, ahol a Csati, mint gyépés gyerkőcke játszik, addig se érezve, hogy hasznavehetetlen? Mi van, ha Gáborka ezt az egészet csak azért találta ki magának, hogy százszázalékos rokkantként ne kelljen otthon a falnak fordulva ülnie, és nyáladzva várnia a negyvenegyezer forintos rokkantsági járadékát? Mert ezt mégiscsak meg kell kérdezni magamtól, hogy nem csupán csak egy értelmiségi időtöltés-e ez az egész? És nem arra vágyom, hogy hátba veregessenek, hogy de jól csinálod! Arra sosem vágytam. Megmondom, miért: minek valakit megdicsérni azért, hogy van egy feje a nyakán? Amikor csak azt, csak annyit csinálok, amihez talán van némi tehetségem… Amúgy is, ha sokan dicsérnek, dicsértek, akkor mindig azon gondolkoztam, gondolkozom, hogy mi a francot is rontottam már megint el??! – és ennek tényleg vajmi kevés köze van vélt vagy valós kisebbrendűségi komplexusokhoz.
Pompónia: Fontos, hogy visszajelzéseket kapjunk, nem gondolod? Nem is értem, hogy miért minősíted úgy, hogy elfekvő? De az, amiben ennyi mánia van, ennyi odaadás, ennyi tudás…
Csati: …de mi van, ha mindebből semmit sem sikerült, sikerül átragasztanod másra? Vajon van-e gazdasági realitása ennek az egésznek? Igaz, éveken keresztül szándékosan még megközelítőleg sem kértem annyi pályázati támogatást, amennyi arányaiban szükséges lett volna, csak azért, mert más online lapok főszerkesztői azt mondták, hogy miattatok kapunk kevesebb állami támogatást, hisz a keretösszegből nektek is osztanak, ti is nyertek folyóirat támogatási összeget. Ezért én éveken keresztül kevesebbet kértem csak azért, nehogy mint fiatal lap elvegyek a rangidős nagyoktól. De ez azért mégiscsak olyan, mintha azért is elnézést akarnék kérni, mert létezem, nem?
Pompónia: …eléggé olyan, igen.
Csati: Szívesen adsz, vállalsz ingyen interjúkat, ám a fotóstól nem várhatsz ingyen munkát, tehát egy efféle interjú egy napnyi takarítással több – ha már nyár közepétől abból van fix bevételem, takarításból, ám tényleg szeretem csinálni.
Nem derogál két diploma, majdnem PhD fokozat mellett, bár néha az időt igencsak sajnálom, mert annyira mennék, takarítanék, ám míg nyolc óra alatt megkeresem a fotózás árát, azalatt két kritikát megírhatnék, egy interjút pedig le tudok gépelni.
Balázs: Erre lehet jó válasz a közösségi finanszírozás, és nagyon tetszik benned, bennetek, hogy ti most ebbe bele mertetek vágni! Visszadobnám, visszakérdezném a kijelentésedet: Tényleg egy „elfekvő” ez a Pótszékfoglaló és Pót-kast, Csati?
Csati: Benne van a névben: pótolni kíván valamit. Ami nincs. Ám ha még nincs, az nem azt jelenti, hogy soha nem is lehet. Mindig vannak kevesek, akik pótolnak valamit – és nem azért, mintha ők jobban tudnák. Csupán ők másképp látják ugyanazt. Ugyanazt, ami a mainstreamben nincsen benne, mert kimaradt. Valamit, valamiért pótolnod kell, és nem azért, mert te jobban tudod. Pótolni valamit, mert azt érzed, hogy ezt még el kell mondanod, hozzá kell tenned. Ha pótolsz, pótolsz, ha kiegészítesz, kiegészítesz, mindegy. De mondanod kell, mert nem tehetsz mást!
Szerző: Pálya Pompónia – Viktor Balázs
Fotó: Szokodi Bea