Mucsi Zoltánt most ismét a moziban láthatjuk, az Együtt kezdtük című nyári vígjátékban, amiben 9 fiatal, pályakezdő színésszel játszik együtt. Erről is kérdezte a We Love Budapest.

A teljes interjú ITT érhető el.

„Ha van a filmnek nagy erénye, akkor az a fiatalok, az a sok új arc, akik szerepelnek benne, és mind nagyon jók. Nem nyúltak mellé az alkotók a szereplők kiválasztásakor” – mondja Mucsi Zoltán.

Az egyik főhős édesapját játssza, aki ráadásul az egykori diáktársak tanára is volt. Egy kellemetlen figura, akit senki nem szeretne az apósának: „Az biztos, hogy én nem ezzel az emberrel mennék el nyaralni. De komolyra fordítva a szót: minden szerep kapcsán – de különösen, ha az egy negatív karakter – megkeresem a figura igazságát, de bizonyos távolságtartással, rálátással, aztán ahhoz igazodom, és abból a szempontból nézek mindent. Biztos, hogy van ilyen ember az életben, mint Jani bá, sőt még kellemetlenebb is, de ez egy ilyen szerep, egy görbe tükör, méghozzá a rossz apósé. Volt olyan része, amivel könnyen tudtam azonosulni, a többihez pedig megkerestem a kapcsolódást. Jani bá nem gonosz ember, csak azt gondolja, hogy mindig és mindenben neki van igaza. Például abban is, hogy a lányának úgy lett volna a jobb, ha ahhoz megy hozzá, akit ő szemelt ki a számára, aki neki volt szimpatikus, nem pedig a lánynak. De nem gonosz ember, hanem csak jót akar – ugyanakkor téved. De rossz döntést – akár a vélt jó érdekében is – már mindenki hozott, senki sem tévedhetetlen vagy hibátlan. Az ember egy fura lény, aki elképesztő baromságokra, gonoszságokra, hülyeségekre képes. Lehet rossznak lenni nagyon nagy szívvel is, és az még talán veszélyesebb is.”

Arról is faggatták, hogy a fiatal Mucsi Zoltán, kilépve az iskola kapuján, látta-e magát színészként 10 évvel később: „Ilyen távlatokban sosem gondoltam előre. 43 éve vagyok a pályán, de még 5 évre előre sem szoktam gondolni. Eleve egy csomó minden nem úgy szokott alakulni ebben az országban, hogy arra szoktassa az embert, hogy hosszabb távban gondolkodjon. Én sem készültem arra, amikor már színész voltam, hogy akkor óriási népszerűségre teszek szert. Csupán annyi lebegett előttem, hogy majd kapom egymás után a feladatokat, amiket a legjobb tudásom szerint elvégzek, és azt elismeri a szakma és a közönség is. Fiatalon meg én is beleestem abba a hibába, 18 éves korom után, hogy mindenki hülye és mindenki rosszul tudja, csak én nem, az öregek pedig – ezalatt érts mindenkit, aki már elmúlt harminc – ellenem vannak. Aztán jött az élet, és egy-két pofonnal helyre tett, mígnem egyszer csak arra eszméltem, hogy a saját apám lett belőlem is. (…) Én magamat mind magánéleti, mind szakmai szempontból egy nagyon szerencsés flótásnak tartom, amiben persze nagy szerepem van nekem is, mert a rám bízott feladatokat úgy oldottam meg, hogy aztán máskor vagy mások is rám gondoltak.”

Azt is hozzátette: „Vidéken nőttem fel, szakmunkásképzőbe jártam, melóztam téglagyárban, hajógyárban, a vasútnál és a postánál. Sokféle helyen nagyon sokféle emberrel hozott össze a sors. Ezek pedig jelentős hatással voltak és vannak az életemre: egy találkozás, egy helyzet, egy pillanat, amiben benne voltam vagy amit közvetlen közelről láttam, ezek mind meghatároznak engem, a gondolkodásom, a világnézetem. Elraktározva ott vannak a tudatalattimban, és egyik-másik néha, ha szükséges, előjön onnan.”