Az idei Magyar Mozgókép Fesztiválon Tősér Ádám, a Blokád rendezője tettlegesen bántalmazta Csákvári Gézát, a Népszava munkatársát. Az esetről kérdezte Muhi Andrást, a Magyar Filmművészek Szövetségének elnökét és Janisch Attila filmrendezőt a Népszava.

Muhi András nem volt ott a Magyar Mozgókép Fesztiválon. A kérdésre, miért, elárulta:

„A kezdetektől bojkottálom ezt az eseményt. Mikor Káel Csaba idején először megrendezték, meghívtak vezető producereket, köztük engem is egy kerekasztal beszélgetésre. Jól el is diskuráltunk a magyar film helyzetéről, csak éppen a Nemzeti Filmintézet részéről nem jött el senki. Számomra ennyi elég is volt. Fölmerült akkor a szakma egy részében a közös bojkott lehetősége is, de hát természetesen előjött, hogy azok számára, akiknek éppen filmjük van, főleg, ha alkotóként vettek benne részt, ez mégiscsak egy fontos fórum. Végül mindenki odaadta a produkcióit. Azóta is ez a helyzet, de személyesen nem óhajtok részt venni ezen a fesztiválon.”

Annak kapcsán, hogy a Magyar Filmművészek Szövetsége elnöke lett, elmondta, ha látná esélyét egy szakmai párbeszéd elindulásának, a szövetség elnökeként biztos nem tartana ki a bojkott mellett, de ennek egyelőre semmi jele.

A felvetésre, miszerint a centralizált filmirányítási rendszer bojkottja Andy Vajna kinevezése után is felmerült, aztán lassan mégis minden elsimult, úgy reagált:

„Én az ősbűnnek ezzel együtt a Vajna-féle rombolást tartom. Káel Csaba és Lajos Tamás kevesebb hozzáértéssel, de csak beteljesíti a művet. Az igazi árkok a Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásával keletkeztek. Vajna csak játékfilmekkel akart foglalkozni, a többi műfaj támogatását odatolta a Hírközlési Hatóságnak.”

Az ide i Mozgókép Fesztiválon történt botrányos tettlegesséről szólva úgy fogalmazott:

„Ez egy kisülése a folyamatban keletkezett törésvonalaknak. Itt tartunk. Van egy fiatal filmes, akit a hatalom felkarol, példátlanul sok pénzt ad az első játékfilmjéhez, mert jól beleillik a kurzus történelemképébe, hájpolják a végletekig, Oscarra jelölik, díjakkal halmozzák a munkáját. Nem csoda, ha eltorzul az alkotói tudata, indulatokat kavar benne a hozzáértő kritikusi bírálat, és a támogatottság tudatában nem képes uralkodni magán. De miért is kéne, ha a sajátjai és patrónusai közül senki nem szól rá, nem kényszerítik bocsánatkérésre, nem küldik haza, és egy piros-fehér-zölddel bevont giccses színpadon mosolyogva átveheti a díjait? És ez a rendszer lényege. Azt csinálunk, amit akarunk.”