Nagyon rövid a magyar filmszakma emlékezete, ha Vajnát sírja vissza, az ugyanis már nagyon messze volt a fénykortól, véli Muhi András, az egyik legeredményesebb magyar filmproducer, akinek Inforg nevű filmstúdiójának a hazai filmtörténet több száz alkotást köszönhet. Az egykor intenzív, mára tetszhalott filmes közéletről, a kommerszről és a szerzőiségről is beszélt a 24.hu-nak. Lapszemle.
A kísérletezés szabadsága – Inforg Stúdió 2000–2010: ezen a címen fut most a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban az a kiállítás, amely az általa alapított Inforg Stúdió filmes munkásságának állít emléket. Muhi András ennek kapcsán elmondta: “Ez az első tíz év egyben le is zárta az Inforg Stúdiót jogi értelemben is. 2010-ben ugyanis, amint arra talán néhányan emlékeznek, leállt a magyar filmfinanszírozás, ezt követően a Magyar Mozgókép Közalapítványt két évig vizsgálták, mialatt gyakorlatilag nem is készültek filmek. Ezt pedig a stúdió nem bírta ki pénzügyileg. (…) Ezen kívül a másik oka annak, hogy ez a kiállítás a 2000 és 2010 közötti időszakról szól, hogy annyira megváltozott a filmtámogatás, és a film körüli összes viszonyrendszer, hogy már lehetetlenné vált azt a fajta, minden műfajra kiterjedő, minőségközpontú, tulajdonképpen közszolgálati feladatot végző produceri munkát végezni, ami addig jellemezte a munkámat meg az Inforgot. Ilyen értelemben 2010 egy valós határ is” – számolt be a producer.
Elmondása szerint Andy Vajna csak a játékfilmre koncentrált, gyakorlatilag az összes többi műfaj a rövidebbet húzta, és ezzel az egész filmkultúra és a teljes filmes közélet is: “Ezen tudott még tovább csavarni az új rendszer” – véli Muhi, aki szerint a Vajna-éra nagyon producer-ellenes is volt.
“Nagyon fontos különbség volt a támogatási rendszerben a Vajna-érához meg a jelenhez képest, hogy akkoriban létezett az úgynevezett stúdiótámogatás. Ez azért volt baromi fontos, mert szabad felhasználású összegekhez jutottam, és így nem kellett a megszokottól eltérő, újító, sokszor kísérleti elemeket tartalmazó filmterveket átfolyatnom a mindig átlagoló grémiumokon, és ennek köszönhetően a legjobb, a legbátrabb filmjeink ezekből a támogatásokból születtek” – fejtette ki a producer.
“Az első cezúra az említett 2004-es filmtörvény, mert az határozta meg a Mozgókép Közalapítványnak a szervezeti kereteit, működését, plusz akkor kapott a filmes szakma olyan hat-hét milliárd forintot, és egy olyan ígéretet, hogy ez az összeg majd minden évben emelkedik, és rövidesen eljutunk a tizenegy milliárd forintig. A lényeg az volt, hogy demokratikusan történt minden a Mozgókép Közalapítványban. Azért vagyok hiteles tanúja ennek az időszaknak, mert az Inforg az összes műfajban működött, én pedig amiatt az összes, döntéseket hozó szakmai tanácskozáson részt vettem. A döntőbizottságokat az egyes műfajok választották maguknak, és ők találták ki a játékszabályokat és a stratégiát. Akkor még létezett filmes közélet – a filmes szervezetek vezetői napokig tartó viták során és eredményeként döntötték el, hogy mi hogyan legyen. A szakmában, persze, a verseny következtében bőven akadtak vesztesek akkor is, nagyon sok filmterv nem készülhetett el, de legalább magunk határoztuk meg a kereteket. Ez egy döntő különbség” – teszi hozzá Muhi András.
“Az Andy Vajna-rendszernek az volt a leglényege, hogy nem állt szóba senkivel. Semmiféle dialógus nem folytatott a szakmai szervezetekkel, és ezt a helytelen gyakorlatot vette át és viszi tovább a Káel Csaba vezette Nemzeti Filmintézet is. Olykor a Kastélyból leszólnak, hogy most akkor mától ezek a játékszabályok. Vajnát eleve csak a játékfilmek érdekelték, és magasról tett az úgynevezett kisműfajokra, átadta azokat a Nemzeti Médiahatóságnak. Ezzel a függetlenség és a szerzőiség iszonyatos léket kapott. Pedig ez ügyben gyakorlatilag azt kell tisztázni, hogy mi az állam feladata: szerintem egyértelműen az, hogy ha támogat, akkor az értékteremtést támogassa. És ehhez a függetlenség is hozzátartozik. De a Vajna-érában már azt sem lehetett tudni, hogy a játékfilmekről döntő öt döntőbizottsági tag – akik lehettek akár kiváló szakemberek is – meddig marad ugyanaz, meddig lesznek a helyükön, talán az életük végéig? Ezzel együtt akkor még a versenynek legalább a nyomai megmaradtak. De ez mára teljesen megszűnt. Vajna kivezette az említett stúdiótámogatást és a normatív támogatást, emellett levette a producereket az európai térképről, ami azt jelentette, hogy nem hozhattunk létre koprodukciókat. Pedig 2010 körül négy-öt producer már nagyon komoly európai koprodukciós kapcsolatrendszert épített ki, ezt elveszíteni felesleges és nagyon fájdalmas volt” – számolt be Muhi András.
A felvetésre, miszerint egy ízben azt mondta, mivel eddig inkább szerzői filmekben mozgott, szeretné, ha még egy igazi közönségfilm is összejönne a karrierjében, Muhi András azt válaszolta: “Ez így van. Hiányzik a filmjeim sorából, hogy eddig igazi nagy közönségfilmet nem forgattam. De meg kell fordítsam ezt: ha Herendi Gábor vagy Goda Kriszta filmjét Magyarországon akár ötszázezren megnézik, még úgy sem hozzák vissza a költségvetésükre szánt összeget. Viszont a Saul fia vagy a Testről és lélekről profithoz jutott, ugyanis ezeket eladták százötven országba. Érdekes dolog ez, hogy a magyar filmben szürkeállomány valahogy erre van, a kísérletre, a szerzőiségre, a különösre – a Testről és lélekről és a Saul fia valójában kísérleti filmek. Ezekkel tudunk igazán nagy sikereket elérni, nemcsak olyan értelemben, hogy komoly díjakat nyerünk, hanem még a pénzünkhöz is előbb hozzájutunk, mint a kommersszel. (…) Hagyni kellene mellette a kísérletezést meg a szerzőiséget is, mert onnan jön az igazi eredmény. Az a kérdés, hogy akarunk-e filmkultúrát csinálni, vagy nem? Akarunk-e értékeket teremteni, vagy nem? Ez egy kultúrpolitikai kérdés. És ha a válasz igen, azaz, hogy legyen magyar film, akkor meg bolondság nem engedni az igazi tehetségeket. Mert fantasztikus csapat indult el itt a 2000-es években. Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Fliegauf Bence, Kocsis Ági, Nemes-Jeles László… (…) Egy jól körülhatárolható szűk kör kapja a filmkészítési lehetőségeket.”
Azt is elmondta: “Van egy nagyon komoly középgenerációnk is, akik teljesen elvesztek. Az pedig a magyar filmesek teljes szolidaritáshiánya, hogy soha egy szó nem esik a többiekről. Mi lett a dokumentumfilmesekkel? Mi lett az animációsokkal? Mi lett a filmoktatással? Miért nincs Filmszemlénk? Miért nincs filmes közéletünk? Azt teljesen szétverték, évekig nem látok embereket, azt se tudom, mi van velük.”
“Nekem nem hat, hanem negyven pályázatomat dobták ki. Zsinórban. Pedig lehet, hogy néha még mindig eltalálom, hogy mi az, ami nagyot szólhat. Most például részese lehettem egy animációs kisfilmnek, Ulrich Gábor Dűnéjének, amit az összes A-kategóriás animációs filmfesztiválon versenybe került. Ennek örülök a legjobban, hogy még mindig látom, mi lesz érdekes a világnak. De mostanában ez teljesen mindegy a döntéshozóknak. Amíg az egész struktúra nem lesz visszavarázsolva a 2010 előtti szintre, addig ez a rendszer alkalmatlan” – fejtette ki Muhi András.