“Mocsári mennyeien játszik az elátkozott emberiség romjai között, mintha Polanski filmjének zongoristája lenne („A zongorista”). Szemenyei kiegyensúlyozatlansággal énekel a zűrzavarban, miközben valami főzetet rágcsál egy konzervdobozból” – Winterreise: Mundruczó Kornél víziója a bevándorlásról címmel írt kritikát Vincenzi Sardelli, aki Milánóban látta az előadást.
Az olasz szerző úgy fogalmaz kritikájában: “Orbán Viktor Magyarországa nem igazán tündököl az emberi jogok tiszteletben tartása terén. Ez nemcsak az Európai Unióban közismert tény, de Olaszországban is okot ad aggodalomra, hiszen olasz kormányunk vezetői jó kapcsolatot ápolnak a magyar miniszterelnökkel.
Az Amnesty International jelentései rendre nőgyűlölő, homofób és transzfób törvényeket, illetve a békés egyesülési szabadságot korlátozó rendeleteket kifogásolnak Magyarországon, valamint a menekültek menedékjogát korlátozó szabályokat és az inkább börtönnek tűnő tranzitzónákat is aggályosnak tartják.
2015. júliusa óta létezik egy szögesdróttal is védett magyar kerítés Szerbia, illetve Horvátország felé eső határokon. Ez nem csak elválaszt, de a más országokba átutazni próbáló külföldieket is visszatartja: újra feleleveníti azokat a hidegháborús helyzeteket, amelyekről reméltük, hogy már csupán emlékek maradnak, és amelyek a rasszizmus bűnét engedik felsejleni, amely Magyarországon különösen a roma állampolgárokat veszi célba.
Ezen helyzetben különösen figyelemre méltó, hogy pont egy magyar társulat foglalkozzon migránsokkal, és őket tegye meg előadásuk tárgyának.
Mundruczó Kornél, a Proton Színház nemzetközileg elismert film- és színházi rendezője, a Winterreise című előadásban arra keresi a választ, hogy mit jelent menekültnek lenni napjainkban.
A Winterreise előadói és nézői egyaránt a milánói Triennale Teatro színpadán foglalnak helyet, melyet hátulról kell megközelíteni. Hatalmas, fenséges garázs ajtajaira emlékeztető kapukon keresztül lépünk be a térbe. Ez a rögtönzött előadóterem olyan, mint egy kifordított zokni, egy kopott szövet, amelyből csomók és kihúzódott szálak lógnak ki. Egyfajta zavarodottsággal mászunk fel a nézőtér lépcsőin. Lépéseink hangja felerősödik a lábunk alatti deszkaemelvényen dobogva.
Kiságyakból és emeletes ágyakból álló díszlet jelenik meg előttünk, rajtuk az emberek, mint a pokolra jutott lelkek. A padló tele van rongyokkal és ruhákkal. Vízzel teli kannák, mosdókagylók és egy vécé látszik továbbá a színen. Az egészet belengi az ideiglenesség és az elhanyagoltság érzése. Egy bőröndként használt bevásárlókocsi mellett egy zongora áll. A művészet megjelenése elűzi a fenyegetettség érzését, és elindítja a katarzist.
Éjszakai séta a fagyos télben.
A Winterreise Franz Schubert 24 dalból álló ciklusa, amelyet itt Mocsári Károly zongoraművész ad elő élőben és gyönyörűen. Szemenyei János színész -szándékosan- bizonytalan akcentussal énekel. A torz kiejtés roncsolja az éneklés harmóniáját, erősíti az idegenség érzetét.
A Winterreise egy szerelmi bánat elől való menekülés. Egy vándor története, aki a tél szívében, havas utcák fagyában és kóborló sötétségben bandukol. Múló illúziók és megfagyott könnyek.
Téli álomba fagyott érzések Szemenyei énekében, ellenpontozandó a video-installációt, a bicskei menekülttáborban forgatott képeket. A hideg megjelenik a lecsupaszított falakban, a kosztól feketéllő vécékben, egy kályha berozsdásodott főzőlapjaiban, a mocskos falakon olvasható arab írásokban.
Egy fűző nélküli cipő, amely a falnak támasztva szárad. A ruhaszárítón elhasznált ruhák lógnak, az ablakokon függönynek nem elég drapériák, amelyek épp, hogy megszelídíteni képesek az üvegeken átszűrődő fényt.
Új napot nem jelentő hajnalt várva elaludni. Gesztusok, amelyek őrizni próbálnak némi emberséget: az ébredés utáni borotválkozás, néhány hasizom gyakorlat elvégzése a padlón. A macska rejtekhelyének megtalálása: csak a gyerekjátékban maradt meg némi gondtalanság, amely mint egy fűszál próbál meg ellenállni a bitumenes aszfaltnak.
A Winterreise a Pokol felé zuhanó Purgatórium. Az életerő elsorvadása. Lázas delírium. Az álmok elhalása, a vágy a feledés után.
Elnehezedő szív. A békére annál kisebb az esély, minél inkább törekszünk rá. Varjú követi az utazót, előre érzi a halál szagát.
Mocsári mennyeien játszik az elátkozott emberiség romjai között, mintha Polanski filmjének zongoristája lenne („A zongorista”). Szemenyei kiegyensúlyozatlansággal énekel a zűrzavarban, miközben valami főzetet rágcsál egy konzervdobozból.
Zene, népdaléneklés. Katalepsziás dallamok. Realisztikus videóinstallációk, egy erősen politikai felhangokkal bíró műben. És egy emberiközeli díszlet – Büki Dóra munkája -, amely már önmagában is képes a nézőt az emigráció drámájába katapultálni, magányos lelkek között vándorló lélek háborgásának forgatagába.”
Fotók: Lorenza Daverio