KulisszaSzász JánosVígszínházSzarvas JózsefHegedűs D. GézaBródy Vera
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 23., szombat

    “Muszáj a minőségre törekedni” – 70 éves Valló Péter

    2020. április 30., csütörtök 13:54

    70. születésnapját ünnepli az 1950. április 30-án született Valló Péter Kossuth-díjas rendező, érdemes művész. Több mint négy évtizedes pályafutása alatt szinte az összes budapesti színházban és számos vidéki teátrumban is rendezett.

    Valló Péter pályájáról:

    Valló Péter 1973-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán, vizsgarendezése Arthur Miller Az ügynök halála című darabja volt. A főiskola után Veszprémbe szerződött (1975-ig), majd egy éven át Szolnokon dolgozott, amit végül a Vígszínház követtett egészen 1984-ig. Rendezett a József Attilában (1984-88), 1986-tól pedig a Radnóti Miklós Színház főrendezője. 2002-től egy éven át töltötte be a Soproni Petőfi Színház művészeti igazgatói posztját.

    Valló Péter otthonosan mozog a prózai és a zenés darabokban is: tragédia, vígjáték, klasszikus és mai mű mind megtalálható repertoárjában. Számos operát állított a színpadra, 2008-ban megrendezte Verdi Otellóját, amit a Ferencvárosi Fesztiválon adtak elő, majd az Operaházban Puccini Manon Lescaut-ját. Olyan nagy sikerű előadások fűződnek a nevéhez, mint az Egy szerelem három éjszakája, Ibsen Nórája, Shakespeare Ahogy tetszikje, Csehov Ványa bácsija, Osborne Dühöngő ifjúsága és Woody Allen Játszd újra, Sam! cím darabja. Utóbbi több mint harminc év után is töretlen népszerűségnek örvend a Vígszínház repertoárján. Tévéjátékokat is rendezett, színészként tűnt fel A miskolci boniésklájd című filmben.

    Munkái során sokszor a díszletet is ő maga tervezi, ha úgy érzi, hogy játéktérre van szüksége. Véleménye szerint nem kell a darabokat a szerző szándékával ellentétes értelemmel felruházni, az aktuálisnak érzett mondanivalót olyan darabbal kell közölni, amelyre van színész. Azt vallja: az előadás sikere nyolcvan százalékban a szereposztásnál dől el.

    Pályafutását Jászai Mari-díjjal, érdemes művész címmel ismerték el, 2005-ben Kossuth-díjat vehetett át kimagaslóan magas színvonalú művészetéért.

    Valló Péterről saját szavaival:

    Iskola: Kispolgári családból származom, a város hetedik kerületéből – szüleim a művészetektől távol éltek mindig. Eltekintve attól, hogy édesapám annak idején festőnek készült Szegeden, ám vágyaiból különböző hányattatásai miatt végül csak annyi maradt, hogy egész életében festegetett magának. Főleg a közelsége miatt írattak minket a Radnóti Gimnáziumba – a nővérem is odajárt, sőt anno, édesanyám is ott érettségizett. Egyértelműen ez az iskola volt a meghatározó abban, hogy végül a Színművészetire kerültem. Fontosnak és szerencsének tartom, hogy egy osztályban érettségiztem El Kazovszkijjal – aki legutóbb a díszleteket tervezte a Cseresznyéskert című előadásomhoz –, Szilágyi Ákossal – aki nemrég El Kazovszkij kiállítását nyitotta meg a Várfok Galériában –, Kántor Péter költővel, Sánta László filmrendezővel és Németh Péterrel, a Népszava jelenlegi főszerkesztőjével – tehát egy csomó művésszel, illetve olyan humán értelmiségivel, aki a művészetek közvetlen közelében dolgozik. Persze sorolhatnék vezető bankárokat és orvosokat is az osztályból, és talán nem kell külön bizonygatnom, hogy ez a szellemi légkör milyen erősen befolyásolt. Egyébként nem csak a mi osztályunkat jellemezte inspiratív szellemi közeg – a mai szellemi élet felső rétegeiben elég sok egykori radnótis diák szerepel.

    Hála: Örök életemre hálás leszek a szüleimnek, nemcsak azért, mert Puskint és Lermontovot olvashattam eredetiben, hanem azért is, mert közben színházi ember lettem, és lehet látni az életművemen: az orosz kultúra iránti olthatatlan vonzalmamból élek. A másik: a szüleim hatéves korom óta taníttattak angolra – 1956-ban még nem nagyon látszott, hogy ennek lesz valaha is hozadéka. Azt, hogy erre az intelligenciára akkor ők miként tettek szert, azóta sem értem – annyira reménytelennek tetszett akkor minden a Landler Jenő utcában, ahol gyerekeskedtem. A középpolgárságot alulról szemlélve minden hihetetlenül kilátástalannak tűnt: már a ráeszmélés pillanatában beletörődtem, szinte mindennel kapcsolatban, hogy örökké úgy marad, és semmi nem fog megváltozni az életünkben.

    Chicago: Chicagónak hívták a városnak azt a negyedét. Amikor főiskolás voltam, egy rendőr minden éjjel igazoltatott. Tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy a főiskola miatt járok éjfélkor vagy hajnalban haza, de „rend a lelke mindennek” alapon minden áldott este megállított. Volt ugyanis a Városliget sarkánál egy kocsma, talán Dózsa Györgyről elnevezve, ami előtt mindig feküdtek különböző halmazállapotú emberek a flaszteren. Néha eszembe jutnak epizódok a múltból, bár egyébként rettenetesen rossz a memóriám. Eldöntöttem: „irodalmi pályafutással” zárom le az életemet, lásd Ingmar Bergman! Már ki is találtam, az első könyvem címe az lesz: Az emlékek nélküli ember.

    Csirkék: Azt hiszem, ahhoz képest, amit ott tudni kellett volna, én nem tudtam semmit, holott színjelessel érettségiztem az ország egyik legjobb gimnáziumában. Képzett művészettörténészekkel, kétdiplomás bölcsészekkel vettek egy kalap alá – éppen a még minden előttiségem miatt vettek fel, aztán az első évben majdnem ki is rúgtak ugyanezen ok miatt. Olyan elképesztő kulturális hátrányaim voltak, hogy hiába olvastam át minden éjszakát, nem tartottam sehol sem. Szegény apámnak volt egy híres mondása: „Fiam, mi olyan emberek vagyunk, hogy ha benézünk egy kerítésen, bent kidöglenek a csirkék”. Ez a negatív gondolkodás végigkísérte az egész életemet, kivételt csak az a pillanat képezett, amikor fölvettek a főiskolára. Annyira hihetetlen, elképzelhetetlen volt, hogy hat ember közé beválasszanak egy teljesen névtelen nímandot. Elképesztő érzés, mert mégiscsak történelmi nevek közé futott be ez a szerencsétlen kiscsávó a kettes pályán. Nincs bennem semmi rosszindulat – ez ugyanolyan dinasztikus pálya, mint a cukrászé vagy az asztalosé. Akinek színházban dolgoztak az ősei, annak jóval komolyabb esélye van, hogy szert tegyen arra a gyúanyagra és ismeretre, amitől ő is színházi lesz. Lehet, hogy ez már az én gyerekeimre is érvényes.

    Instrukció: Születhetnek kiváló színjátékok úgy is, hogy a próbák során nem hangzik el egyetlen érdemi szó sem. Az instrukció nemcsak verbális. Elegendő utalni az “előjátszásra”, amellyel különben még a színész-rendezők is egyre ritkábban élnek. Vagy olyan külföldi vendégművészekre gondolhatunk, akik végül is megelégelik a tolmács “hátráltató” közvetítését. Lehet instrukció tehát, ami elhangzik, s ami nem, lehet akár a csönd is, egy tekintet vagy éppenséggel filmek, albumok, amelyeket a rendező megmutat a szereplőknek. Valójában lehet bármi, ami nem ütközik a jó ízlésbe, a büntetőjogba. De ez végül is hülyeség, mert a próbákon gyakran elmerészkedünk a becsületsértésig.

    Nemzedék: Az ember a pályája közben is a végletek közt ingázik. Olykor sikere van – szörnyű élethelyzet. Ám ha megbukik, az még borzalmasabb. Elkezdtünk dolgozni a hetvenes évek elején, lassan tönkrementünk. Észreveszed: semmivé kopik a személyiséged, miközben körülötted a társadalom a világon semmit nem produkál. A nyolcvanas évek végéig a nézők kizárólag azt várták el tőlünk, hogy politikailag összekacsintsunk velük – pedig ez csak kicsiny része a színházművészet egészének. Arra használták a színházat, hogy néhány percre kirántsa őket a szürke, ingerszegény dögvészből. Nehéz volt kibírni, volt, aki ivásba menekült, volt, aki beleőrült, aki tehette, kiszállt, lelépett, és mindannyian meglehetősen boldogtalanok voltunk. A filmesek dettó. Mikor már elkopott ez a nemzedék, és azt mondta volna, hogy csináljátok most már ti, gyerekek, még mindig nem jött senki, akinek jó szívvel ezt lehetett volna mondani. Akkor – mondjuk, ’89-ben – egy egészen másmilyen karriert kellett elkezdenünk. Mindenkinek. És mindenkinél nagyon rezgett a léc: aki „benne maradt a régiben”, annak azonnal vége is lett.

    Interpretatív: Én mindig interpretatív rendező voltam, aki megpróbálja a saját mondandóját, közlendőjét, gondolkodását szinkronba és egyensúlyba hozni avval a színdarabbal, amit elolvas. Tehát kevésbé vagyok szuverén, mint azok a kollégáim – nem sok ilyen van –, akiknek emblematikus jegyei rajta vannak a munkákon. Én alkalmazkodom a művekhez, és csak azon belül próbálok valamit megmutatni magamból.

    Radnóti: Nem akarok szerénykedni, de tényleg azt gondolom, nagy tett volt, hogy a hajdani Irodalmi Színpadból az évek során a város egyik legérvényesebb művészszínháza lett. Szerintem Bálint András is úgy gondolja: ha valakinek ebben még rajta kívül oroszlánrésze volt, az én vagyok meg Csóti József, a színház gazdasági igazgatója. Úgy érzem, ha a Kaposvár–Szolnok-trendnek a Katona lett a végeredménye, akkor a másik – képzeletbeli, soha nem létező trendnek, amihez magam is tartozhattam volna – a Radnóti Színház. Mindkettő hangja beazonosítható. Nem is olyan régen egy kritikus „művész-kommersznek, kultúr-bulvárnak” minősítette a Radnótit, ő azt írta: nem elítélőleg. Nos, erre mi igen büszkék vagyunk.

    Együttállás: Mesterem szerint, az előadás sikere nyolcvan százalékban a szereposztásnál dől el. Sok mindennek kell együtt lenni. Nem akarok árulkodni, a Radnótiban is vannak vágyak, amiknek nem lehet ellenállni és megbukunk, nem áll össze a konstelláció.

    Rendszer: Egy posztmodern előtti nemzedék képviselője vagyok. Megpróbálok egy összefüggő rendszert létrehozatni a színészekkel. Ez majdnem stílus független, de a viszonylatok természetességét, komplexitását, az alakok körbe járhatóságát, a mondatok megformálását, a nézőkhöz való eljuttatását, a hangsúlyok végiggondolását, a mondatok mögöttes tartalmainak felfedezését, ábrázolását elvárom. Ez komplikált, nehéz folyamat. Igyekszem, hogy a próbák jó humorúak, oldottak legyenek. Muszáj a minőségre törekedni, mert a nézőtéren tompulnak az érzékszervek, az agyak; a civilizáltság, a kulturáltság, műveltség, olvasottság csökken.

    Nemzeti: Sok sértettje van az ügynek, de Bálint Andrással mi lehetnénk a fő sértettek. Mi viszont úgy döntöttünk, nem leszünk azok. Ahhoz, hogy megsértődjünk, duzzogjunk és bocsánatkérésre várjunk, azt kellene feltételeznünk, hogy lehetne itt jobb világ is, sőt lesz is jobb világ, ám erre nem jogosít fel semmilyen tapasztalat. Aki nem jut el odáig, hogy rájöjjön, itt mindennek ellenére, mindennek dacára kell tisztességes, munkás életet élni, az nem jól méri föl az országot, a helyzetet, a kort, a népet, a viszonyokat, az nem elemez pontosan, pedig erre szüksége van annak, aki a véleményét esténként több száz embernek mondhatja el. (…)

    Népszínház: Megpróbálok olyan népszínházat csinálni, amely különböző szinteken értelmezhető, feldolgozható, élvezhető, nem kirekesztő, ugyanakkor nem zárja ki az elit gondolkodását sem a világról. Mindenkinek válaszolnunk kell, aki ide bekeveredik.

    Szabadság: Nem is tudnék munka nélkül élni. Nálunk mindenki ilyen volt a családban, ezt szoktam meg. Állandóan elhatározom, hogy egyszer télen pihenek egy hetet, de mindössze egy ilyen alkalom jött össze. Marad a nyár és a Balaton, de ott meg színdarabokat olvasok, ha éppen nem vállalok szabadtéri rendezést. Azt hiszik, hogy szabad ember vagyok, pedig nem. (…) Nem olyan sok éve van az embernek és mivel az egész életemet folyamatos munkával töltöm, sorsdöntő, hogy következő években mit vállalok, mert azok között a darabbéli emberek között telik az életem egy éve és azon gondolkodom, ők mit, miért csinálnak.

    Közélet: Mivel nem akarok teljesen elidegenedni a hazámtól, elidegenítem magam a közélettől. Az otthonomból és a színházból nem megyek ki az utcára, minden időmet a gyermekeimmel, a családommal és a kollégáimmal töltöm. Miközben sokáig reményteli volt, hogy valami nagy, igazi, mély fordulatot vesz az ország sorsa, és egy komoly, európai nemzet képét ölthetjük magunkra, mára a fél életünket meghatározó másodrendűség-érzetet egy másfajta másodrendűség-érzet váltotta föl, amelyet a deprimáltság, valamint az önbecsülés és az önérzet teljes hiánya okoz.

    Világ: Minden ember érzi, hogy ez a világ, evvel a strukturáltságával, amiben mi vagyunk, nem nyújt elégséges erkölcsi fogódzót, támaszt senkinek. Ezt lehet nagyon tragikusan, nagyon pozitívan, megengedően, vagy vészjóslóan szemlélni. És lehet úgy is, ahogy Goldoni teszi, sok szeretettel, vággyal, szenvedéllyel, akarattal, ambícióval, tönkremenéssel, talpraállással. Ez utóbbira törekszem én.

    Összeállítást készítette: T. B.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -