Megtartották Line Knutzon Mesteremberek c. darabjának premierjét a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésben. A mesteremberek egyikével, Lengyel Benjáminnal beszélgetett a Pótszékfoglaló a szakemberek mestereiről, idegőrlő felújításokról, a próbákon való bizonyításról és sok minden másról.

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából:

Arról, hogy mesterember, mi jut eszedbe?

A mindennapi életben, talán leginkább az, hogy én mennyire nem értek ahhoz, amihez ők. Értelmiségi családban nőttem fel, és igazából édesapámon kívül – aki amúgy koreográfus – senki nem ért a kétkezi munkához. Apám nagyon sok minden volt, mielőtt a tánccal kezdett foglalkozni. Tőle  megtanultam egy-két dolgot, de valójában nekem egy polc felszerelése is  pokoljárással párosul. Ebben a darabban egy lengyel vendégmunkást alakítok. Az nagyon jól jön, hogy nem is kell elhitetni, hogy értek ehhez, mivel maga a karakter sem nagyon ért hozzá. Ami igazán nehéz volt, az a lengyel mondatok kiejtése és persze az akcentus, mikor magyarul kell megszólalni. 

…így aztán még nehezebb…

…főleg úgy, hogy a lengyel akcentus a játszhatóság szempontjából kevésbé karakteres. Sok videót néztem a szerep miatt, és az orosz akcentust nagyon jól lehet utánozni, ám a lengyel valahol a középúton van ezen a skálán. Kérdésedre visszatérve: nekem eddig még elég kevés élményem volt mesteremberekkel, persze azért már volt dolgom velük, hisz volt már felújításban részem, de én még nem újítottam fel soha semmit. Mindig csak szüleim vagy a szomszéd, amitől meg megőrül az ember.  Nyilván elsőre azok az élmények jutnak eszünkbe, amikor az az érzésünk, hogy soha az életben nem fog elkészülni az, amit elterveztünk! …és vannak a meglepetés számba menőek: amikor kész van! – amikor olyan mesteremberrel sikerült egymásra találnotok, aki rögtön elkészítette úgy, ahogy szeretted volna. Nem rosszindulatból, de ha a mesterember szóra gondolok -, akkor valami teljes káosz jut az eszembe…

…akár talán a Mekk mester is…- holott nem minden mester akar Mekk mester lenni, olyan, akinek a munkája mintha sosem akarna a végéhez érni… A te mesterré képzésed is – szándékoddal ellentétben – kissé hosszabbra sikerült a színműn, nem? 

Hosszabbra? …hát igen: azért a Covid kettétörte a gerincét ennek az öt évnek, aztán következett az egyetemfoglalás… Egyrészt azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok, hisz csak ennek az öt évnek a végén kaptam ezt a borzalom zuhatagot, másfelől pedig nem vagyok szerencsés, mert a negyed-, ötödévnek még arról kellett volna szólnia, hogy mi az osztállyal együtt még alkotunk közösen nem is egy dolgot… Sajnos ez nem történhetett meg. Most, hogy átléptem az egyetem küszöbét, most érzem, hogy ez végtelenül hiányzik. És nem csupán az osztállyal való együtt munkálkodásra gondolok, hanem arra a légkörre is – amit a Covid és Vidnyánszkyék teljesen megszüntettek… Mikor kilépek a Katona kapuján, nem tudok elmenni az egyetemre a barátaimmal, kollégáimmal, szakmai partnerekkel beszélgetni, hanem keresgélnem kell őket. Ez például nagyon új. Az egyetemnek ebben volt egy központi helye, szerepe – a szíve volt ennek az egésznek. És ez bazi nagy hiány, már most is!

Ha már említetted: milyen kilépni a Katona kapuján mint odaszerződött színész, a társulat tagja?

Mikor felvesznek a Színműre, akkor nem az a fő feladatod, hogy azon gondolkodj, hova fognak téged szerződtetni. Amikor viszont már harmadévben elkezdik az embereket ki-kihívogatni, akkor nyilván magad is elkezdesz ezen gondolkodni… Emlékszem, volt bennem szakmai féltékenység és egy elképesztő félelem, hogy mi van akkor, ha engem nem hívnak, nem visznek el. 

Meddig tartott benned ez a félelem, milyen hosszan?

Ez végig ott volt, egészen addig, amíg le nem szerződtettek. Persze most is tart még, csak most másfajta félelmek vannak, szerencsére! Ez a része tehát nem változott, változik, de azt is gondolom, hogy ez nem  kivételes valami, ez mindenkivel így van. Amint lesz valahol egyfajta biztonság- érzeted, nyomban felbukkan egy másik terület, ahol valami új feladatot tűzöl magad elé, tudatosan vagy nem tudatosan, amitől  ugyanúgy elkezdesz “rettegni”, tartani – de azt is meg kell ugranod! Azt gondolom, hogy ez azért is normális, mert ettől lesz olyan színes az egész. Azért is gondolom így, mert ha én azt érezném, hogy “jó, akkor én most végre már itt vagyok, révbe értem”, akkor nem hiszem, hogy annyira aktívan kelnék fel minden nap – valamilyen “határt” mindig meg kell ugrani! (…)

A Mesteremberek próbafolyamata nekem arról is szólt, hogy muszáj megengedni a bátorságot is! A szakdolgozatomban is erről a fajta bátorságról írtam: merjen az ember új környezetben is próbálni – ne legyen lecövekelve! Ne legyen az emberben egy folyamatos megfelelési kényszer önmaga felé!

Szerző: Csatádi Gábor

A teljes interjút itt olvashatják,

a PÓTSZÉKFOGLALÓT itt követhetik.