Kellemes hangulatot adott a nézőknek a szabadtéri színpadon a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadása, amely Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című művéből készült. A László Sándor rendezte zenés vígjáték egyik főszereplőjével, Hajdú Tamással készült interjú Kisvárdán.
Hogyan fogadta a közönség a hagyományos formákkal telített előadást Szabadkán, illetve itt, Kisvárdán
Szabadkán mi ezt szeptemberben mutattuk be, illetve azóta teltházzal játsszuk, ugyanis a Szabadkai Népszínháznak – legalábbis amióta én ott vagyok – van egyfajta műsorpolitikája, amely szerint évadonként négy darabot mutatunk be, ebből a négyből egy mindig zenés. A nézőink szeretik a zenés darabokat, persze aztán mást is néznek, ami nem ilyen világot képvisel, ami nem feltétlenül zenés. Igazából azt is mondhatom, ezzel a műfajjal tudjuk becsábítani őket a színházba, hogy megnézzenek mást. Itt viszont az az igazság, hogy nem tudom, hogy hogyan fogadta a közönség, ugyanis olyan szabadtéri színpadon játszottunk, ahol körülbelül 10 méter volt a színpad és az első sor között, és semmit nem láttunk belőlük, nem is hallottunk belőlük semmit, a hangosítás, sajnos, nagyon rossz volt. Az az igazság, hogy nem tudom, hogy hogyan fogadták itt. Erre nem tudok válaszolni, de otthon nagyon szeretik ezt az előadást.
Színészileg mennyire volt elidegenítő, hogy semmilyen visszajelzés nem jutott el hozzátok?
Nem jó érzés úgy játszani, hogy nem hallom a reakciót. Nem tudom, hogy hol tart az előadás, vagy azt, hogy mi éppen milyen formánkat mutatjuk. Melyik az a pillanat, amikor ráharapnának, vagy kezdenének becsatlakozni. Amikor nem kapok visszajelzést, akkor nagyon nehéz játszani. És akkor benne van a színészben a kisördög, amikor azt érzi, hogy mégiscsak rá kell lapátolni még, pedig lehet, hogy nem. De mindennek ellenére úgy érzem, hogy jót játszottunk ma, én is, meg a többiek is.
A hangosítással kapcsolatban, a mikrofonok elhelyezése koncepció volt?
Nem, mi nem hangosítással játszottuk eddig. Soha. A zenekar sem volt kihangosítva és mi sem, és pont ettől volt annyira emberi tudott lenni, és annyira megadta ezt a kocsmai világot, a nótázást, mert „un-plugged” ment az egész, nem kellett hozzá semmilyen technika. Ettől volt életszagú otthon. Lehet, hogy itt a mikrofonok megölték az egészet, de el tudtuk volna játszani nélkülük.
Milyen volt zenészekkel dolgozni? Úgy, hogy színészként voltak jelen a színpadon?
Nagyon izgalmas, mert őket is látni lehetett egy teljesen új helyzetben, amihez nem szoktak hozzá. Mondjuk ez sem teljesen igaz, mert ketten már részt vettek más előadásban, abban is muzsikáltak és jelen voltak, de szöveg nélkül. Itt viszont volt még szövegük is, és nagyon élvezték! Csak a főpróbahéten csatlakoztak hozzánk, de profi zenészek, és nagyon jó volt együtt dolgozni velük. Egy igazi vérfrissítés. Nem volt teljesen új a jelenlétük, mind ismerjük egymást, ha nem máshonnan, hát hallomásból.
A te karaktered, Balázs, mondhatni főszerep, mennyire érezted a magadénak?
A próbák elején még sokat beszélgettünk a rendezővel, megpróbáltuk együtt keresgélni, hogy milyen lehet ez a Balázs, mert hát, Móricz Zsigmond megírta ezt az előadást, de a mérleg férfi és nő között nincs pontosan eltalálva. Néha kicsit hímsovinisztának is mondható, de valahogy megtaláltuk az igazságát. Inkább abban az irányban keresgéltünk, hogy Balázs egy amolyan „ami a szívén, az a száján”-típusú ember és őszinte, akár elfogadják, akár nem.
Szerző: Szőllősi Eszter
Képek: Tugya Vilmos