Első nagyjátékfilmjével mindjárt rangos nemzetközi díjat nyert Nagy Dénes, akinek a Természetes fény című munkáját a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvével jutalmazták. A 24.hu arról kérdezte a 40 éves rendezőt, nem félt-e ilyen kényes témához nyúlni, mint a magyar honvédség második világháborús tevékenysége a megszállt Szovjetunióban, és jobb rendező lett-e attól, hogy gyerekkorában nem volt otthon tévéjük.
A legjobb rendezésért járó Ezüst Medvével illusztris társaságba került, korábban Godard-tól kezdve Kieślowskin és Szabó Istvánon át Wes Andersonig legendás rendezők kapták meg ugyanezt a díjat. A kérdésre, leülepedett-e már ez benne, azt felelte: “Én is csak pár nappal ezelőtt szembesültem ezzel, meg is döbbentem. Például Angela Schanelec, a tavalyelőtti díjazott konkrétan az egyik kedvenc rendezőm, de igazából a teljes névsor inkább ijesztően hangzott, hiszen nem gondolnám, hogy ebbe a társaságba tartoznék. Persze nyilván megtisztelő és jó érzés, de én valaminek az elején vagyok még. Egy utat és egy vágyat kijelölhet számomra, hogy milyen jó lenne ennél még jobb filmeket készíteni a jövőben. (…) Mindenképpen jó érzés, hogy egy ilyen hosszú folyamat (a film hat éven át készült) most egy ilyen visszacsatolással zárul le. Hogy volt értelme. Nagyon sok szerencse kellett ehhez a filmhez, rengeteg akadály volt, és nagyon hálás vagyok, hogy ezeken átbillentünk. (…) A magyar forgalmazónktól, a Vertigótól úgy tudom, amint kinyithatnak a mozik, műsorra tűzik a filmet.”
Arról is beszélt, szerinte első filmet mindig nehéz csinálni, hiszen mindenki a referenciák alapján ad támogatást: “Sokkal rövidebb idő alatt már csak azért sem lehetett volna elkészíteni, mert maga a casting két évig tartott, hiszen minden szereplő amatőr volt, és nem három, hanem legalább ötven. Fontos, hogy mi nem katalógusból válogatunk, hanem olyan embereket keresünk, akiknek a többsége nem is akar filmben szerepelni, ezért ott a személyes kapcsolatokon múlik minden, ez pedig sok időbe telik. Mi találtuk meg őket, és erre volt egy sajátos technikánk: nagyrészt tehén- és agrártelepekre mentünk el az országban és a határon túl is. “
Szabó Ferenc, a főszereplő, egy tehenészetben dolgozik. Ennek kapcsán megjegyezte: “Én nagyon bízom benne, hogy elhívják más filmbe is, és érzésem szerint szívesen menne is. Ő Pélyen lakik egyébként Heves megyében, és itt született Törőcsik Mari is, tehát ilyen értelemben van valami beágyazottsága a filmes világba. (…) Kezdetben mindenkinek azt mondtuk, hogy statisztákat keresünk, mert ha azzal nyitnánk, hogy főszerepet vagy fontosabb szerepet keresünk, az önmagában hihetetlennek tűnne. A titok a bizalom kiépítése, hogy bennem, mint rendezőben megbízzanak és elfogadjanak. Nagyon fontos bevonni ebbe a cégek vezetőit is, nyitottak legyenek arra, hogy elvigyünk egy munkaerőt. Volt olyan kiválasztottunk, akit amiatt kellett kihagyni, mert a cég nem szerette volna nélkülözni a munkaerőt. Máskor a dolgozók féltek attól, hogy két hónap után nem ugyanabba a munkakörbe veszik vissza őket.”
Korábbi kisfilmje, a Lágy eső esetében is hasonló casting útján keresték a szereplőket, akiket ugyancsak falusi környezetben találtak meg: “Szerintem ennek több oka lehet. Egyrészt engem nagyon érdekel ezeknek az embereknek a jelenléte: a városi ember mindig reflektál magára, kontrollálja, hogy mit mutat magából, állandóan foglalkoztatja, hogy jól néz-e ki, jól beszél-e stb. Ezek az emberek ezzel nem foglalkoznak, és a történetben is fontos az, hogy a szereplők késve fogják fel, mibe keveredtek. Ez bizonyos szempontból valami archaikusság is, ők nincsenek becsatolva ebbe az önmutogatásba, és nem is tudják, hogyan látja őket a kamera: amikor elszívnak egy cigarettát, azt mindig ugyanúgy csinálják, filmen is, és a való életben is. A tájszólásuk sem egy döntés eredménye, hanem ők ilyenek. Ezért különlegesek ezek a vidéki szereplők, hogy képesek azt adni, amik ők valójában. Továbbá engem nagyon érdekel egy arc, mint vizualitás is, amin látszik, hogy tíz éve süti a nap a mezőn.”
Arról is faggatták, nem tartott-e tőle, hogy darázsfészekbe nyúl ezzel a második világháborús témával: “Lehet, hogy tartottam tőle, de nem érdekelt, fontosabb volt számomra, hogy amit érzek, azt elmondjam. De az összes eddigi filmem kényes témáról szólt, például a Másik Magyarország című dokumentumfilmemre nagyon sok durva kritika érkezett, amit soha nem értettem, de nem is befolyásoltak semmiben. Az biztos, hogy nincs szándékomban beleállni ilyen vitákba a filmmel kapcsolatban, abban bízom, hogy minél több emberben kérdéseket vet majd fel, nem pedig indulatokat szül. A film célja mindenesetre nem a megosztás, hanem pont arról szól, mindannyian védtelenek vagyunk az ismeretlennel szemben. (…) Ilyen szempontból ez a film is segíthet abban, hogy visszahozzuk magunkat a valóság talajára. Azt gondolom, egy ország soha semmit nem fog nyerni abból, ha azt hirdetjük, hogy bennünket kihasználtak és elárultak mások. Ez csak rossz érzéseket tud kelteni. Ha viszont elfogadjuk, hogy mi is csináltunk szarságokat, nem is keveset, az pozitív változásokat tud elindítani ebből a zárt szerepből.”