A Szavakon túl Kadarkai Endre egy saját fejlesztésű beszélgetős műsora, amelyben népszerű színészek, zenészek, televíziósok vallanak önmagukról. Nem egy hagyományos portréinterjút kell elképzelni. Mindig 20 fogalmat kínál fel a vendégnek. Valamennyi talányosan az alany életének egy epizódjára, személyére, egy korábbi idézetére utal, még ha ő nem is tudja, hogy pontosan miképpen. Ebből a húsz kifejezésből a vendég választja ki azokat a fogalmakat, amelyekről beszélgetni fognak, de ő maga sem tudja előre, hogy mi is lesz a pontos téma.

10 idézet az interjúból:

1.

Bizonyos apai reflexek gyermekkorom óta velem vannak. Iskolán belül mindig kialakul egy rangsor, amiben én anno előkelő helyet foglaltam el, és talán azóta gondolom, hogy ha valaki „elöl áll”, akkor többet kell tennie másokért. A tehetsége és a sikere okán többet kell visszaadnia a közösségnek, mint általában. (…) Nekem jó érzés, hogy rám lehet számítani, hogy én el tudok valakinek intézni valamit. Sokáig gondolkodtam azon, hogy ez egy futás-e a szeretetért, mert az ember mindig egy szeretetcsomagot kap vissza, de nem erről van szó. Nem kutatom, keresem, és nem mint egy rinocérosz a szavannán rohanok oda, ahol tűz van, hanem megvárom, amíg megtalálnak és ha a szeretteim közül valakivel történik valami, akkor talán én vagyok az első, akihez fordulhat és ezt lehet rólam tudni. Szerintem ez már harmadik osztályos koromban is így volt.

2.

Nem bírom az igazságtalanságot. (…) Ha az egyetemen azt éreztem, hogy valaki méltatlanul bántja a másikat és a felelősséget áttolja a másikra, hogy miért volt rossz egy jelenet, akkor én azt szóvá tettem. (…) Én mindig lógattam a fejem és marhára lehetett rajtam látni, ha valami nem tetszik. A legelső én gyakorlatom során letettem egy hangyát és elkezdtem pattogtatni, ugráltatni, beszóltam neki, tulajdonképpen leképeztem azt, ami velünk történik az egyetemen. Nagyon nevettek az osztálytársaim, de tulajdonképpen ez egy üzenet volt feléjük, hogy velem ezt majd nem lehet csinálni.

3.

Nekem körülbelül tíz évembe került, hogy ne legyen számomra annyira fontos a kérdés, hogy ha elmegyek egy szórakoztató színházba, mondjuk az Orlai Tiborhoz, akkor „a nagy szakma” vagy az én mesterem, Máté Gábor a Katonából mit fog hozzá szólni. Volt egy pillanat, amikor ez engem elkezdett egyáltalán nem érdekelni. A sorsom további alakulásában egyébként ez egy nagyon fontos momentumnak bizonyult, hogy mondjuk úgy, leszakadtam a Katona nagyon-nagyon magas művészi elvárásától. (…) Én eleve nem a Katonába való alkat voltam, már úgy szerződtem oda, hogy ezt éreztem. Kicsit túl szép fiú voltam, öt színházba hívtak, talán inkább a Vígbe kellett volna mennem. De tudtam, hogy a Katonához és Máté Gáborhoz szeretnék tartozni. A pályámon ez is egy meghatározó dolog: az alkatom kontra az, amit én a színház felső kategóriájáról gondolok. Tehát nálam a non plus ultra akkor a Katona volt. Gábor akkor került osztályfőnöknek Horvai István mellé az egyetemen, mi voltunk az első osztálya, amit már nem tanársegédként vitt, és engem valahogy kiválasztott és szerintem bephusingolt a színházba. Azt gondolom, nem feltétlen volt ez mindenkinek ínyére. De Gábor ragaszkodott hozzám, szépen fölnevelt, adott nekem olyan labdákat, amik egy fiatal gyereknek feltétlenül szükségeltetnek ahhoz, hogy elinduljon a színészi pályán, és ezt sosem felejtem el neki. Érdekes, hogy aztán az élet mennyi különböző közéleti problémát hoz aztán rá húsz évre, és hogy mennyi olyan hülye helyzet van, amit a politika generál, amiben nekünk meg kell nyilatkozni egymás mellett vagy egymás ellen. (…) Azért álltak ki százak mellette mondjuk az egyetemen, mert ő egy ilyen nagy volumenű tanár személyiség, aki utána gondozza még a saját neveltjeit.

4. Véletlenül kerültem bele például abba a darabba, ami utána bejárta a világot, az Ivanovba. (…) Tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, hogy nekem innen el kell mennem és új utakat kell felfedeznem. Ez a gondolat a nagyon pici hátsó kicsi agyamban bújt meg, hogy egyszer majd felnőtté kell váljak ezen a pályán, oly módon, hogy bárhol ledobnak, ott fel kell találjam magam. Aztán nem engedtek el a Szabadság szerelem című filmbe és annyira mérges lettem, hogy elkezdtem a saját utamat járni. Elmentem a Tháliába, elmentem a Radnótiba, elmentem a Vígbe. Nekem kellett nemet mondanom Andy Vajnának, a következő évben pedig nem kaptam semmilyen szerepet, ezért ellentételezésként. Tehát nem hálálta meg a színház azt, hogy szerintem a karrierem egy nagyon nagy lehetőségéről lemondtam. (Vajna embertelen pénzt kínált Zsámbéki Gábornak, a Katona akkori igazgatójának, azért, hogy Nagy Ervint kiadják.) Igen ám, csak nyolc darabban kellett volna engem helyettesíteni. Vajna vagy nem volt tisztában vele vagy nem annyira érdekelte, hogy mik a színházi viszonyok, hogy ha egy színészt kiveszek egy társulatból, akkor nyolc darabba kell beugrani helyette és akkor éjjel-nappal csuklóznak a kollégáim azért, mert én elmegyek filmszerepet játszani. Az túlzás lett volna egyébként… Ő kitalálta, hogy két hónap múlva forgatunk, és engem mindenből vegyenek ki, pénz, ember élet nem számít. Nekem ez nagyon imponált, de az a része viszont, hogy a saját társulatom, ahol tulajdonképpen szocializálódtam, felnőttem, úszni tanultam letérdel három hónapra, csak hogy nekem jó legyen, azt nem tartottam korrektnek, és végül egy nagy levegővel visszautasítottam ezt a lehetőséget. Az ember ilyenkor azt gondolja, hogy a következő évben valami ezért ellentételezésként érkezik a menüsorra, de nem jött semmi.

5.

Talán azt hiszem fölmentem Zsámbéki Gáborhoz, mert nagyon mérges voltam, nagy dirrel-durral elkezdtem a mondókám, ő kitöltött egy whiskyt és elkezdtünk dumálni. Egyébként ennek a generációnak a tehetségét vagy a nagyvonalúságát, súlyát azért jól mutatja, hogy fölmegy egy fiatal kölök, aki azt gondolja, hogy igazságtalanság történt vele, töltenek neki egy whiskyt, meg még egy whiskyt és másfél óra alatt lényegében az asztal alá issza Zsámbéki Gábor, aki szépen megnyugtatja. Kiénekelte a sajtot a számból. (…) Zsámbéki tudta, hogy kell ezeket az ügyeket fekete öves módon, szépen kezelni. Azért megmaradt bennem egyfajta düh, ott megváltozott bennem valami. Átalakult a szemléletem, megszűnt a maximális elköteleződés a társulat vagy a színházam felé, akkor hátraléptem kettőt. Azóta egyébként nem hiszek ezer százalékosan. Azt vallom, kijáratokat és bé, cé opciókat kell fönntartani, nem kell belehalni a szakmába, mert mások sem akarnak miattam belehalni. Kicsit fájó kimondani, de beismertem önmagamnak, hogy én valószínűleg sose leszek egy olyan közösség centrumában, mint a Katona.

6.

A Kaméleon után mérhetetlenül csalódott és ideges voltam, és tulajdonképpen mindenkinek elmondtam, hogy „én tudtam, mit kellett volna csinálni”. Az ember érzi, ahogy utána kiürül a táj, hogy nem hívják, nincs több casting, hogy elkezd elszürkülni minden. (…) Engem a Terápia hozott vissza, azon belül Enyedi Ildikó. Ildikó azért is nagyon fontos ember az életemben, mert elképesztő volt azt érezni, hogy „Jézusom, hát ugyanazt látja, mint én, annyi év után, hogy annak, amit én belül érzek, ő kívül minden századmásodpercét érzékeli, hogy ugyanazt gondoljuk a jóról”.

7.

Egyébként versenyző alkat vagyok. Arról vagyok híres, hogy nem feszülök rá a dolgokra, de amikor éles lövészet van, akkor szerintem jobban észnél vagyok, mint más, akkor olyan rakétákat tudok begyújtani… Amikor igazán forrpont van, akkor talán még jobban tudok figyelni, mint más.

8.

Én hiszem, hogy visszatér hozzám az, amit adok, hogy ha elplántálok valakiben egy pozitív gondolatot, akkor az majd sarjadzik és egyszercsak virágba borul. Hiszek a nagy energiaáramlásokban és az élet igazságosságában.

9.

A színházban kiállítanak az igazság deszkájára és ott vagy elégsz vagy megmaradsz vagy görcsös leszel. Csoda hely… Talán az utolsó olyan hely, ahol még nem lehet hazudni ebben az országban.

10.

Túlélési technikából lettem expert. (…) Abszolút politikai büntető kampány folyik ellenünk azóta, hogy én ennyire beleszálltam a közéletbe akkor, amikor le „zaklató színházazták” a társulatomat

11.

Ezek az állami kitüntetések semmit nem érnek, az ér valamit, hogy Cserhalmi György mit gondol. Valójában a szakmánkban ezek a fontos dolgok, hogy mit gondol Molnár Piroska, Szirtes Ági, Cserhalmi György. A múltkor a Cukor utca sarkán azt mondta, hogy „szervusz Ervinkém, nem ülünk le egy gulyáslevesre?” és leültünk ezelőtt körülbelül egy fél évvel egy gulyáslevesre. Megtisztelve éreztem magam, mert mindig is azt gondoltam, hogy finoman szólva egy tökös csávó. A most tanúsított viselkedését a nagykutyának példaértékűnek gondolom, azt, ahogy a Művészeti Akadémia székfoglalójában elmondja, hogy mi a baj, és hogy azóta is egyenes derékkal csinálja végig az életét. Föl lehet rá nézni. És az, hogy egy ilyen ember azt mondja, „figyelj, én a Fideszben, te a Katonában tévedtél”… A mondanivalójának a lényege az volt, hogy bizonyos ideákkal le kellett számolnunk.

12.

Tűnnek el a nagy oroszlánok, reméljük, hogy mi leszünk az újak. Ez a fajta férfitempó, egyenesség, mások megvédése, ez a lovagkultúra… Ez kimondva-kimondatlanul a lovageszmény, hogy a gyengéket megvédjük, az igazságtalansággal pedig szemben állunk. (…) A mesebeli királyfikat így képzeltük, és mi nem engedjük el ezt a gondolatot azért, mert az élet és a politika mást akar nekünk diktálni. Lehet, hogy néha túlzásba esünk, lehet, hogy néha hangosabbak vagyunk, mint kellene, de én ezt a fajta/féle mentalitást akarom átadni a fiatal generációnak, és remélem, hogy lesznek olyanok, akik erre fogékonyak.

További részletek az interjúban.