Keletről, Nyugatról, regionális közös nevezőről, a catwalk koncertek evolúciójáról, kattanásokról, kísérletezésről és konferenciákról kérdezte a Kultúra.hu Nagy Fruzsina jelmeztervezőt a Soharóza Keleti blokk című előadása kapcsán, amelyet legközelebb decemberben láthatunk a Trafóban.

Arról szólva, milyen ötletből jött létre az előadás, Nagy Fruzsina kifejtette: „Prágában voltam, hogy megnézzem a Quadriennélé helyszínét, ahova a Tabu kollekciót, az első catwalk koncertünket meghívták. Simona Rybakovánál, a Keleti blokk cseh jelmeztervezőjénél aludtam egy éjszakát akivel látványtervezői konferenciákról már ismertük egymást. Vacsora után kibontottunk egy bort, elkezdtünk a múltról beszélgetni, és egyszer csak azt vettük észre, hogy egymásra licitálunk a sztorikkal, hogy nálunk így volt, náluk meg úgy. Bizonyos dolgok teljesen megegyeztek, mások pedig teljesen másképpen történtek, a köztes átmenetek viszont hiányoztak.

Hazafelé kezdtem azon gondolkodni, hogyan működik a kollektív memória, mennyire sok a közös témahalmaz itt Kelet-Európában, és mivel ez az éra engem vizuálisan is izgat, lehetne erről csinálni egy előadást. Ráadásul sejtettem, hogy ez Halas Dóri rendezőtársamat, a Soharóza kórus karnagyát is meg fogja mozgatni zeneileg. Úgy éreztem, én már önmegvalósítottam a Soharózával mint jelmeztervező, és főleg az érdekelt, hogyan lehet nemzetközi kollaborációban dolgozni, nemcsak úgy, hogy több különböző kollekció kerül egymás mellé különböző tervezőktől, hanem egy kollekción, sőt egy-egy ruhán belül is vannak közös terveink. Ez nekem is teljesen új élmény, nagyon élveztem.”

Azt is elárulta, mitől működik a közös tervezői munka: „Bizalom és nyitottság kell a másik művész felé. Ez egy olyan játék volt, ahol teljesen félre kellett tenni az egót. Az a terv, hogy a másik három országban, Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában is – ahonnan a tervezők jöttek – bemutatjuk a Keleti blokkot, egy helyi színésznővel és külső kórussal. Így a televíziós moderátor és a Vörös Démon – akit nálunk Pető Kata játszik – jelmezeit mindig a helyi tervező készíti. (…)”

Arról szólva, mi volt az az alap, amire tudtak építeni, kifejtette: „Nálunk, tervezőknél szerintem az alkotás öröme és az a fajta megszállottság, ahogyan a jelmezhez nyúlunk. Nekem egy ilyen vizuális előadásnál fontos, hogy a jelmez ne csak egy színházi eszköz legyen, amivel klasszikus módon jellemezzük a karaktert, segítjük a színészt, a történetet, a dramaturgiát, a rendezést, hanem legyen egy többletjelentéssel bíró rétege, ami hatást vált ki a nézőkből. A saját előadásainkban az érdekel, amit klasszikus alkalmazott művészként nem vagy nagyon ritkán tudok megcsinálni egy rendező mellett, és amire valójában nincs is szükség. Itt úgy használhatom ezt a kifejezési formát, ahogyan én szeretném. Nem képzőművészként gondolkozom, tehát ezek nem ruhaszobrok, hanem akcióban lévő és azokban folyamatosan változó, kiteljesedő ruhák, amik túllépnek azon, hogy jelmezek. Szerintem ez a mentalitás tart minket össze, mert nagyon hálás feladat minden tervezőnek, ha a főszereplő a jelmez, ha ez egy előadás apropója.”

A kérdésre, hogyan lett jelmeztervezőből rendező, műfajteremtő, Nagy Fruzsina elárulta:

„A legeslegelső ilyen kísérletem 2003-ban volt, az Átváltozások divatcirkusz a Trafóban. Ezt a tudatlanok nyugalmával és bátorságával csináltam. Szabó Gyuri, a Trafó menedzser-igazgatója mesélt arról, hogy külföldön divatbemutatószerűen mutatják be a jelmezeket, és megkérdezte, nem csinálnék-e egy ilyen show-t. Igent mondtam, mert azt gondoltam, itt a lehetőség kísérleti jelmezeket csinálni, és legalább lesz helye a már lejátszott jelmezeimnek is, amik egyébként csak egy raktárban mennének tönkre. Behívtam egy-két tervezőtársat, és hívószóként a metamorfózist választottam. Szokatlan, szinte elmebeteg dolgokat csináltunk, élőben testfestettünk festékszórókkal a kifutón, volt, amit le se tudtunk próbálni, mert a költségvetésünk egytizedébe került az akció. Teljes őrület volt, emlékszem, valamelyik kritikus úgy jellemezte, hogy olyan érzés volt neki, mintha egy barokk homlokzat ráomlott volna a nézőkre. Ebből a kritikából nagyon sokat tanultam, leginkább azt, hogy nem lehet mindent belegyúrni egy előadásba.”