gate_Bannergate_Banner
PinceszínházRózsavölgyi SzalonVígszínházFigeczky Bence
  • facebook
  • instagram
  • 2024. február 24., szombat
    banner_bigBanner4

    „Nagy kérdés, hogy mi a perspektívája ma egy független társulatnak” – Interjú Szabó Rékával

    2022. február 20., vasárnap 06:00

    Az idén 20 éves Tünet Együttes legújabb bemutatójára készül a Jurányi Házban. A Nothing personal című előadás rendezőjével és egyik szereplőjével, Szabó Rékával beszélgetett Bordás Katinka.

    Szabó Réka / Fotó: Mészáros Csaba

    Mi a kiindulópontja az előadásnak?

    A Nothing personal elakadástörténetekről, megrekedésről, kiégéről, depresszióról szól, kiindulópontja az a szituáció, amikor azt érzed, hogy nem tudsz arról a pontról, ahol vagy, továbblépni, hogy zsákutcába kerültél, amiből nem látszik a kiút. 

    Az előadást Szirtes Attila emlékének ajánljátok. (Szirtes Attila a független tánc és színházi szakma jelentős alakja, szellemi és kétkezi embere, fénytervezője, a Jurányi Ház műszaki vezetője volt. Ötvenedik születésnapja előtt néhány héttel saját akaratából távozott. – a szerk.)

    Az egész munka alatt itt van velünk Attila. 20 éven keresztül minden fontos Tünet-előadást vele csináltam, mint baráttal, szcenikai- és fénytervezővel, állandó alkotótárssal. Szüntelenül dialógusban voltunk arról, hogyan csinálunk színházat. Az öngyilkossága, meg a folyamat, ami ahhoz vezetett, erősen velünk van ebben a próbaidőszakban, ami egyfelől terapikus, másfelől nehéz, mert kavargatjuk azt a sebet, amivel dolgozunk. Hosszútávon nem tudom megítélni, de nem véletlen, hogy ezzel dolgozunk most. Muszáj ezt csinálni.

    A 2021-es évértékelő videódban úgy fogalmaztál, hogy a „régi mesterlövészekkel” csináljátok ezt az előadást: Márkos Albert zenész-zeneszerzővel, Peer Krisztián költővel és Szász Dániel előadóművésszel. 

    A pályám elején mindhárman nagyon meghatározó alakok voltak számomra. Danival 20 éve folyamatosan együtt dolgozunk, bár volt olyan előadásom, amiben ő épp nem szerepelt, de vele már összecsiszolódtunk. Krisztiánnal szoros volt az összekapaszkodásunk, ami egy jó ideig jól működött. Bercihez talán kicsit távolabbi, de annál erősebb kollegiális viszony fűzött. Érdekes, hogy Bercivel és Krisztiánnal az évek során megszakadt az együttműködésünk, de egyből ők jutottak eszembe, akiket be akartam hívni ebbe a projektbe, Dani mellett. Jó érzés volt velük újra összetalálkozni valamennyi kihagyás után. Nem hiszem, hogy más alkotókkal tudnék dolgozni ezzel a témával. Nagyon otthonos velük, kicsit néha túl otthonos. Mindhármukat rendkívül tehetségesnek gondolom. Nehéz helyzetben vagyok, mert én is benne vagyok az előadásban. Az elmúlt időben vagy szólót csináltam, vagy rendeztem, de most bent is és kint is vagyok. De nagyon akartam Attila miatt is, hogy így legyen. 

    Hogy jöttek a képbe a mesék? Boldizsár Ildikó, meseterapeutával is dolgoztatok a munkafolyamat során.

    Nem könnyű visszafejteni, hogyan. Talán, mert nehéz témákkal foglalkozunk, de a mesék szimbólumrendszerén keresztül könnyebb dolgoznunk velük. Az volt az alaphangulat, hogy csináljunk valami heroizálót, hogy megérkezik a hét mesterlövész az utolsó küldetésre, meg hogy jó lenne mesehőssé átalakulni, és azon keresztül beszélni ezekről a témákról. Majd Krisztián hozta be Ildikó nevét, és ahogy elkezdtem olvasni a könyveit, nagyon inspirálónak találtam. Ildikó a beszélgetésünk után javasolt nekünk a kiégés-megrekedés témakörében öt mesét, amiket elemeztünk, de nem szó szerint kerülnek be az előadásba, hanem csak az, ahogy a mesék működnek. A mesék önmagukban is gyönyörűek, de a legizgalmasabb az volt, ahogy elkezdtek kifejlődni, elkezdtünk mögéjük látni. A meseterápia alapvetően úgy működik, hogy van valamilyen problémád, kapsz egy annak megfelelő mesét, majd felteszik a kérdést, hogy hol látod magad ebben a mesében. Valószínűleg fogsz tudni hozzá kapcsolódni, és valahova beleképzeled magad, mondjuk Holle anyó meséjében, amikor beleejti a lány az orsót a kútba. Nagyon érdekes, hogy önmagában már az gyógyító tud lenni, hogy amikor azt gondolod, hogy mozdíthatatlan az állapot, amiben éppen vagy, egy történetre egyszer csak rá tudsz nézni, ami perspektívaváltást csinál benned. Izgalmas volt a folyamat, hogy ezt az öt mesét, hogyan fejtettük meg együtt. Az alkotótársaimmal sokat tudunk a másik életéről, őszintén tudtunk egymással beszélni. Ez messze túlmegy egy megszokott próbafolyamat kollegiális viszonyán. Bár nagyon személyes történet a Nothing personal, ami a színpadra kerül, azért egy szinttel távolabb van tőlünk, és általánossá válik. Reméljük, hogy valami mélyebb emberit tudunk megfogalmazni.

    Manapság szeretjük használni a burn out (kiégés) kifejezést.

    Igen, de igazából a kiégésnek fokozatai vannak. Azt gondolom, hogy erről nehéz őszintén beszélni, maximum egy small talk szintjén vannak megbeszélve azok a nehéz érzések, amikor valaki tényleg kiég, és olyan helyzetbe jut, amikor nem látja, hogyan tovább. Nyilván kívülről is letehetetlen és feldolgozatlan az, ami Attilával történt. A belső megélés is olyan, ami nagyon rémisztő tud lenni, és nagyon szégyenletes. Azok a jelenségek, amik a kiégést kísérik, ami általában nagyon érzékeny embereket érint, a motiválatlanság, hogy nem vagy hatékony, nem érzel, és annak elvesztése, ami addig az elemi lényeged volt, szégyenletes. Hogy vallod be, hogy igazából már nem érdekel a másik, és elvesztetted az empátiádat? Ez ahhoz is vezet, hogy egyre nagyobb lesz a szakadék, elszigetelődik az illető. Az is érezhető, hogy nem megosztható ez a teher, nem áttörhető ez a fal. Ami ott belül van, nem hozható kommunikációba azzal, ami kívül van, mert hiába látjuk ugyanazt a problémát, ami az egyik szemszögből hatalmasnak látszik, a másikból nem is tűnik problémának. Ez egy olyan téma, amiről szerintem érdemes mélyebben beszélni, kommunikációt nyitni. Tervezünk szakmai beszélgetéseket az előadások után.

    Figyelemfelkeltő az előadás plakátja: valakinek a karjába bele van karcolva a cím, Nothing personal.

    Méghozzá Krisztián karjába. Olyan típusú bőre van, amit ha megkarcolsz, kipúposodik. Számomra a plakát és a cím a személyes-nem személyes ellentétet hordozza, ami az elevenünkbe, a bőrünkbe vág.

    Idén 20 éves a Tünet Együttes. Hogyan tekintesz vissza, és mik a további tervek?

    Őszintén szólva nem annyira látom, hogy hova megyünk, megyek én, meg a világ. Az elmúlt pár év nagyon nehéz volt, a Covid miatt még inkább. Most azt érzem, hogy légüres térben lebegek, amiben nem tudom, hogy mit akarok. Visszatekintve hullámzó 20 év van mögöttünk, amiben nagyon dicsőséges, szép, nehéz, küszködős, vergődő, kapálózó korszakok váltják egymást. Nekem nagy kérdés, hogy mi a perspektívája ma egy független társulatnak, ugyanabban a három színházban gondolkodva évről évre, ugyanazokkal a megélhetési gondokkal küszködve. Nagyon régóta nem érezni azt, hogy ez valahova el tudna mozdulni. Nem tudom, hova kellene elmozdulni, csak azt érzem, hogy ugyanazokban a körökben futkosunk körbe-körbe. Kérdezhetjük, hogy ez miért nem elégít ki, de nem tudom. Mintha a kultúrában, az előadóművészetben teljesen elvesztek volna a kapaszkodók, nem érzem a szakmai közeget. 20 évvel ezelőtt pontosan lehetett tudni, kikre kell odafigyelni, és ebben volt valamiféle szakmai egyetértés. Most egyedül kepesztő művészeket látok, akiket hol fölkap, hol eldob a közönség, az épp kiszolgáló színházi, befogadói közeg. Ráadásul az értékekkel, lehetőségekkel nem függ össze a támogatottság. Ha azt kérdezed, lesz-e Tünet Együttes jövőre, nem tudok rá válaszolni. 

    szerző: Bordás Katinka

    fotó: Mészáros Csaba

    Bemutató: 2022. február 25., 26., Jurányi Ház

    https://juranyihaz.hu/hu/eloadas/nothing-personal

    banner_bigBanner1
    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram