2008 óta a Nemzeti Színház tagja; miközben az épület ugyanaz, benne már minden másképpen és másról szól. Hogyan lehet megőrizni a pályán az induláskor kapott muníciót? Többek között erről beszél Nagy Mari, a Nemzeti Színház művésze Vlasics Saroltának. A Revizor interjúját szemléztük.
A kérdésre, bajon másfelé ment volna a pályája, ha elvégző a színművészeti főiskolát, Nagy Mari elmondta: “Egészen biztos, de én Kaposváron nőttem föl: én voltam a nagylány a szomszéd faluból. Ez meghatározta azt, ahogyan a színházat és a világot láttam. Ekkor zajlott a kaposvári színház legizgalmasabb időszaka. Más színházi előadásokat nem is láttam ekkoriban, talán a Vígszínházba mentünk egyszer az osztállyal megnézni a Bernarda Alba házát. Azt világosan tudtam, hogy színész akarok lenni, de a főiskola hiányát nem éreztem. Nem is mentem sokszor felvételizni; egyszer érettségi után, és még egyszer, amikor Lázár Kati rábeszélt, hogy menjek el. Azt mondta, jó lesz az, sokfélét tanítanak ott. Kerényi Imre volt a vizsgáztató az első rostán, akkor én már gyakorlatos színész voltam. Elmondatott velem mindent, aztán megkérdezte, hogy „tényleg, maga gyakorlatos színész Kaposváron?” „Akkor menjen vissza – mondta –, legyen ott színész”. Felültem a vonatra, hazamentem. És pontosan tudtam, hogy jól döntöttem.”
“Ahogy eleinte dolgoztam, ahhoz képest a hályogkovács tudományos fokozat. Nem emlékszem, hogyan játszottam el viszonylag nagy szerepeket huszonévesen, mert egyáltalán nem tudtam, mit csinálok, csak csináltam. Semmilyen előképzettségem nem volt, bár Babarczy László mindig nagyon figyelt arra, hogy a csoportos szereplőknek is legyenek tanulós kurzusai. (…) Tehát nem az volt, mint a főiskolán, hogy bármi áron színészt csinálnak belőled; itt akkor léphettél tovább, ha megfelelően teljesítetted a feladatot. A mai napig azt érzem, hogy ez a tét” – szögezte le a művész.
“Amikor a Rózsavölgyi Szalonban Az őzben játszom Encsy Esztert, előtte mindig iszonyatosan szorongok, hogy nem tudom megcsinálni, a kollégáim pedig nem értik, miért félek, hiszen már sokszor sikerült. Rájöttem, hogy a kezdetektől fogva újra és újra meg kell ugranom ugyanazokat a lépcsőfokokat. Ez az út persze sok réteggel gazdagodott, fejlődéstörténetté változott. És vannak kisebb szerepek is, amikor az ember a Nemzetiben vagy bárhol bemegy tíz percre a színpadra, de a néző nem tudja, hogy tíz percre megy be, azt hiszi, hogy az övé a három felvonás. Mert úgy kell eljátszani azt a tíz percet. Én Kaposváron nagyon megtanultam, hogy mindennek tétje van, mindennek igaznak kell lennie, mert ha nem, akkor az ember elveszíti a hitelességét, az érvényességét” – fejtette ki Nagy Mari.