Nagy Péter István: „Aki azt mondja, a politikának nincs helye a színházban, az nem ismeri a színháztörténetet”
2021. május 20., csütörtök 06:03
Nagy Péter István még egyetemi hallgatóként hozta létre első önálló budapesti-székesfehérvári előadását tavaly tavasszal: szokatlan formanyelven szólaltatta meg Knut Hamsun Éhség című regényének színpadi átiratát a Trafó és a Vörösmarty Színház által közösen jegyzett, különös hangulatú előadásban. Idén pedig Schiller Don Carlosát rendezte meg a Radnóti Színházban. A Dunszt.sk kérdezte.
Több egyházi iskolába is járt, majd 4 éven keresztül pszichológiát tanult az ELTE-n. Arról szólva, honnan jött a színház iránti érdeklődés, úgy felelt: „Korábban azt hallottam, hogy ha valaki rendező akar lenni, jó, ha van valamilyen bölcsészdiplomája. Engem a pszichológia érdekelt, gondoltam, az használható lesz az alkotásban is. A felvételim évében az SzFÉ-n nem indult rendezőszak, így ugyanott színész szakra, illetve az ELTÉ-n pszichológia szakra adtam be a jelentkezésemet. (…) Nagyon sokat segít az elemzésben és a kommunikációban is: hogyan beszélsz a színészekkel, hogyan teszel megfoghatóvá bizonyos emberi vonatkozásokat, fonákságokat, pszichológiai törvényszerűségeket. Például megtanít arra a tök alapvető dologra, hogy milyen nagy befolyása van ránk egy-egy helyzetnek, és ezzel szemben mennyire túlbecsüljük a jellemünk erejét” – fogalmazott Nagy Péter István, aki színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szakon végzett az SZFE-n.
Azt is elárulta, hogy szerzett magabiztosságot ahhoz, hogy a Radnóti Színházban dolgozzon: „Útközben. Az olvasópróbán még nagyon meg voltam illetődve, de miután láttam, hogy működik a kémia, illetve elhiszik nekem, hogy valóban tudom, amiről azt mondom, hogy tudom, akkor megjött egyfajta magabiztosság is. Ráébredtem, hogy ez ugyanúgy működik, mint kicsiben, maximum a színészek gyorsabban és ügyesebben csinálják meg, amit kérek, vagy olyan módon csinálják meg, amire nem is gondoltam volna.”
Az SzFE körüli történések után is vállalta, hogy tanít az SzFÁ-n: „Engem nem az új vezetés kért fel, hanem még tavaly Hegedűs D. Gézáék. Mi négyen (Nagy Péter István, Hegedűs D. Géza, ifj. Vidnyánszky Attila és Orosz Ákos, aki művészi beszédet tanít – a szerk.) végigcsináltuk az egész felvételi procedúrát, a 770 gyerekből mi választottuk ki azt a 14-et, akik most ebbe az osztályba járnak. Ezek után fel sem merült, hogy magukra hagyjuk őket. Nem hiszem, hogy ezzel a döntésünkkel kollaboránsokká válnánk: egy szigetet próbálunk kialakítani, és megvédeni a tanítványainkat attól, hogy direktbe érje őket az a fajta káosz és hatalmi játszadozás, amiben kénytelenek végigvinni az egyetemet.”
Nagy Péter István arról is beszélt, hányadán áll a politikával, illetve azzal, ahogy a színház áll a politikával: „Magyarországon a politikát gyakran szándékosan összekeverik a pártpolitikával, ezért ez egyfajta szitokszó lett. (…) Az pedig egy nagyon aljas narratíva, hogy az SzFÉ-s diákok kiállása a saját egyetemükért valamiféle pártpolitikai hátsószándékok alapján szerveződő dolog lett volna. Nem, ők a saját közösségük autonómiájáért küzdöttek egy olyan harcban, aminek semmi köze nem volt a fair play-hez. Nem gondolom, hogy a színházcsinálás a mai világban egy l’art pour l’art tevékenység lenne. Mindennek van politikai előjele, felhangja, és ettől nem kell művészként megijedni, képviselni kell a saját hitünket, elképzelésünket, vagy a reményeinket, hogy lehetne egy élhetőbb világot teremteni. (…) Aki azt mondja, hogy a politikának nincs helye a színházban, az nem ismeri a színháztörténetet.”
Nagy Péter István úgy látja, a legegyszerűbb kérdések mentén is kettészakadunk és nyúlüregekben élünk egymás mellett, párhuzamosan mozizva azt, amit a valóságnak gondolunk: „Az életünk online térbe költöztetésével, meg a populizmus térnyerésének hatására afelé haladunk, hogy kizárólag fekete-fehéren lássunk, ami ellen csak az árnyaltság és a komplexitás felmutatásával lehet tenni. Ez lehet a színház feladata, és engem is az érdekel, amikor a színház úgy tud igazságokat ábrázolni, hogy nem lebutítja, hanem a maga összetettségében mutatja meg a valóságot: legyen ott a színpadon az élet bonyolultsága, és egy előadás ehhez képest merjen kiállni bizonyos dolgok mellett drámai szituációkon keresztül. „