Készül az Istentelen ifjúság a Radnóti Színházban, a rendező, Nagy Péter István Hárs Anna és Sándor Júlia dramaturgokkal közösen készített színpadi művet Ödön von Horváth kisregényéből, amely egy tanár erkölcsi választásairól szól. Ennek kapcsán kérdezte a Pesti Műsor.

Első radnótis rendezése, a Don Carlos idén elhozta az eSzínház Fesztivál fődíját, amely a legjobb online adaptációért járt. Rendezései – mint A vége, a 451 Fahrenheit vagy az Éhség – markáns látványvilággal bírnak. A kérdésre hogyan alakítja a munkafolyamat során a látványt és a koncepciót, Nagy Péter István elmondta:

„A látvány mindig csapatmunka eredménye, általában már az előkészítés korai szakaszában bevonom a látványtervezőt, így nagyon szervesen épül fel a vizualitás. A Don Carlosnál, amit Devich Botonddal csináltunk, Schiller adta az alapötletet: a labirintus motívumot, ami szövegszerűen is többször megjelenik a darabban, illetve szimbolikusan is, ahogy az intrikák bonyolódása útvesztőszerű hálózatot alkotva tereli a szereplők egyre elveszettebb küzdelmeit. Koncepcionálisan ez volt a kiindulópontunk. Praktikusan pedig meg kellett oldanunk, hogy a tér egyszerre legyen kellőképpen tágas ahhoz, hogy a maga reprezentatív erejével mutassa fel a spanyol udvar hatalmát, és képes legyen kontextust adni a klausztrofób bezártság alapélményéhez.”

Arról szólva, hogy most miért Ödön von Horváth kisregény-adaptációjára készül, kifejtette:

„A színház felkérésére olyan anyagot kerestem, ami fiatal színészekre épít. A regény egy tanárról szól, aki a nácik oktatáspolitikája következtében kénytelen inkább kritikátlan mintakövetésre, semmint önálló gondolkodásra tanítani a rábízott diákokat. Azt vizsgálja, meddig megy el az ember az önfeladásban az egzisztenciaféltés miatt. Ezek nagyon ismerős helyzetek, sajnos több ponton a regény alájött a valóság.”

Arról is beszélt a rendező, hogy a történet mit mond a mai fiatalokról és a mai fiataloknak: „Egyfelől felhívja a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy az iskola mint szocializációs közeg alapvetően határozza meg a gondolkodás irányát, másfelől ott van az ennek némiképp ellentmondó másik állítás, hogy az ember autonóm lény, akinek saját vágyai, céljai, meggyőződései mentén alakul az identitása, és nem is olyan egyszerű birkává nevelni. Ez a két dolog sokféleképp tud egymással kölcsönhatásba lépni, aminek olykor felszabadító, olykor tragikus következményei vannak. Az előadásban mindkettőre látunk megrázó példákat.”

A teljes interjú a Pesti Műsorban olvasható.