Többlépcsős földrengésként éli meg az SZFE bedarálását a celldömölki Soltis Lajos Színházból indult Nagy Péter István rendező, akinek volt SZFE-élménye diákként, most pedig oktatóként van egy másik.

A teljes interjú ITT olvasható.

Alkotói attitűdjéről szólva elárulta, rengeteget számít a folyamatban a zene: „Alkotóként általában a szöveg és a szituáció a kiindulópont, de az én fantáziám mindig akkor lódul meg, ha sikerül lerakni az előadás akusztikai közegének alapjait. Erősen inspirál a zene, minden másnál éteribb művészet.”

Knut Hamsun, Voltaire, Bradbury, Bartis Attila regényeit, prózáit igazította színpadra. Erről szólva elárulta: „Az új évadban is Ödön von Horváth két kisregényével foglalkozom a Radnótiban. Felszabadító, hogy az ember maga hozza létre a szövegkönyvet, és formailag is kreativitásra sarkall, hogy nem drámai alapanyaggal dolgozunk. Sok szempontból tágasabbnak érzem ezt a fajta munkát, mint a klasszikusok interpretáló újrarendezését.”

Volt SZFE-élménye diákként, most oktatóként van egy másik. A felvetésre, hogyan élte meg az annektálást, arról számolt be: „Többlépcsős földrengés volt. Az ötödévünket telibe találta a Covid, elkaszált sok produkciót és a teljes utolsó szemesztert. Engem tavasszal Hegedűs D. Gézáék megkértek, hogy szálljak be a frissen induló osztályukba. A felvételi második rostájánál már szállingóztak a hírek, hogy a „modellváltás” januárra begyűrűzik, más kósza hírek szerint már szeptemberre, aztán nyáron leszakadt az ég. Senki sem látta előre, mi fog történni. Az osztályból végül egyvalaki szállt ki az egyetemfoglalás bedőlése után. Számunkra is rettenetes helyzet volt: felvettünk egy osztálynyi diákot, és hirtelen az egyetem, amit addig ismertünk, megszűnt létezni. Az viszont egyértelmű volt, hogy nem hagyjuk őket magukra, végigvisszük az osztályt. A munkába nem szól bele senki. Azt hiszem, mindenkinek van személyes története arról, milyen volt neki ez az egyetem. Számomra olyan most, mintha ezt a képet valaki kilúgozta volna. Ez már nem az az intézmény, ahova én jártam.”

Azt is hozzátette: „Ahhoz az együtt létezéshez képest, ami régen jellemző volt, most a régiek és az újak szinte nem is találkoznak. Vidnyánszky egy interjúban más intonációval létező közösségekként írta le a régieket, mintha ők eleve más bolygóról jöttek volna. Szomorú ez a találkozásra való képtelenség.

De ha távolabb lépek, a színházi szakma fórumai ugyanígy elsorvadnak. Valamiféle kókadt öntudat van az értelmiségben, békák vagyunk a fazékban, és nem érzékeljük, hogy egyre forróbb a víz körülöttünk. Ott vagyunk a fazékban együtt, és nem csinálunk semmit.”