Sokoldalúságának és nagy munkabírásának köszönhetően is számtalan szerepben, területen jeleskedik. A népszerű színész élete fontosabb pilléreiről mesélt a Nők Lapja Hogyan lettem? sorozatában.

„A szüleimtől sok alázatot tanultam, ami a szakmámhoz elengedhetetlen. Terhelhető vagyok – nem mintha halálra dolgoztattak volna gyerekkoromban, csak megszerettették velem a munkát. Például a kertészkedés a mai napig kikapcsol” – mesélte Nagy Sándor, aki a színjátszással a Kisvárdai Várszínház Doktorock színtársulatában találkozott először.

„Akkor megfertőződtem a színház nevű betegséggel, amit, ha egyszer elkap az ember, az örökre szól. Miklós Tibor fedezett fel, Isten nyugtassa, később színházigazgató is lett, ám alapvetően szövegíró és rendező volt. De sok embernek tartozom még köszönettel. Toldi Marika néni az iskolájával elindította a pesti létezésemet, a Színművészeti Egyetem pedig tökéletes ugródeszka volt, Kerényi Imre csodálatos osztályt hozott össze, a többiekkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. És nyilván hálával gondolok Szirtes Tamás igazgató úrra, aki lehetőséget adott nekem a Madách Színházban. Mostanában Szente Vajk barátommal dolgozom sokat” – számolt be a színész.

2012-ben az El Caminóból megtett háromszáz kilométert tizenkét nap alatt. Erről így mesélt: „Egy űzött, hajszolt, menekülős érzésből indultam el, el kellett mennem az országból is, hogy letisztuljanak bennem a dolgok. Ott tudatosult bennem, hogy addig az életemben sokszor voltam gyáva és konfliktuskerülő. Fájdalmas volt ezzel szembenézni, amikor az ember saját maga előtt lemeztelenedik, az komoly sztori. Szégyelltem a rossz döntéseimet, de utána elkezdtem jóban lenni magammal. Hazajöttem, és felkerestem embereket az életemből, hogy bocsánatot kérjek tőlük. Tervezem, hogy még visszamegyek, és folytatom az El Caminót, ahol abbahagytam.”

Azt is hozzátette: „Azt gondolom, hogy ha az öniróniánkat elveszítjük, akkor lehúzhatjuk a rolót. Például augusztus óta egyedül élek, és otthon jókat nevetek magamon. Egyébként meséltem vicceket magamnak az El Caminón is, nagyokat röhögtem rajtuk. Brecht azt mondja, ha a művészet nem élni segít, nincs rá szükség, szerintem a humor is pont ugyanilyen. Nagy felelősség, hogy rengeteg vígjátékban szerepelek, Karinthy „a humorban nem ismerek tréfát” elvén működöm én is, hiszek abban, hogy a nézőt meg kell tisztelnünk azzal, hogy halálosan komolyan játsszuk a vígjátékot” – fejtette ki Nagy Sándor.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.