A Thália Színház színművésze és művészeti vezetője, emellett az éppen felnőttkorba lépett Kultkikötő szülőatyja és „nevelője”. Nagy Viktor teveiről és arról is beszélt a Fidelio-nak, miért vállalt újabb feladatot. Török Ákos kérdezte. Lapszemle.

A teljes interjú itt érhető el.

A felvetésre, miszerint eddig sem sokat henyélhetett, most ráadásul elvállalta a fesztiválszövetség alelnöki tisztjét, Nagy Viktor úgy fogalmazott: „Meg kell tanulnom szinte percre beosztani az időmet, és koncentrálni arra, hogy fejben is ott legyek, ahol éppen vagyok, legyen az színpad, iroda vagy egy közgyűlése. És persze folyamatosan priorizálni kell. Pedig nem így indult ez az év. Eredetileg úgy volt, hogy nem vállalok új szerepet, hanem a Kultkikötővel befejezzük a földvári szabadtéri színpad felújítását. Aztán úgy alakult, hogy igazgató úr (Kálomista Gábor, a Thália Színház ügyvezető igazgatója – a szerk.) felkért, hogy művészeti vezetőként lássam el azt a posztot, ami akkor már egy éve betöltetlen volt. Mindezt nehéz összehangolni azzal, hogy van egy kislányom és vannak szeretteim, akikre többet kellene odafigyelnem. Ahogy olvasni is sokkal többet kellene. Szenvedek is mindezek miatt, de nem keseregni akarok, csak visszakanyarodni oda, hogy mindent az adott pillanatban kell megélnem, mintha nem lenne holnap.”

A Szövetség egyik oszlopos tagja az általa vezetett Kultkikötő, amelyről így mesélt: „(…) Hiszem, hogy nem feltétlen sérül a művészi tartalom, ha elfogadjuk, hogy a kultúra igenis, lehet a gazdaság motorja. Az a kérdés, képes vagyok-e érvényes működési formát ajánlani egy Balaton-parti településnek, miért érdemes minket „megtűrni” vagy akár kizárólagosságot adni a kulturális programjainknak a városban. Abból kell kiinduljak, hogy valószínűleg még jó darabig nem fog úgy átalakulni a rendszer, hogy állami támogatás nélkül működhessen egy színház, legyen akár független, szabadtéri vagy kőszínház. Ennek ellenére nem javasolt hátradőlni azzal, hogy az állam majd kisegít. Keresni kell az új és innovatív megoldásokat.

Nyilván keresek szponzorokat, pályázunk az állam felé, és egy nagyjából elvárt jegybevétellel számolok. Az is világos, hogy ebben óriási a kockázat. De úgy vagyok ezzel, hogy amíg van például egy pénzügyi vezetőm, aki állandóan a laptopjába görnyed, esténként pedig színházba jár, és ajánl nekem előadásokat, addig minden csak akarat és tervezés kérdése. Töprenghetnék azon, honnan fogom tudni a hiányzó százmillió forintot összerakni ebben az évben, de ha megállnék ezen gondolkodni, abba bele lehetne bolondulni” – fejtette ki Nagy Viktor.

Arról is faggatták, hogy a Thália Színház művészeti vezetőjeként hogyan látja a néhány évvel ezelőtt megnyitott új játszóhely, a Télikert szerepét a teátrumon belül:

„A Télikert több szempontból is jó út. Egyfelől a színészeknek jó oda „elbújni”, mert ott több idő van a lelkünkkel bíbelődni. Másfelől a Télikertnek meg kell találnia a helyét a kisebb játszóhelyek között, amelyek viszont már hosszú évtizedek óta működnek, mint például a Radnóti Színház vagy az Örkény Színház. (…) A Télikert egy olyan hely, ami folyamatosan kibillenti a társulatot a komfortzónájából.”

Sokfelé műfajban játszott, sokféle színházat tapasztalt. Arról szólva, milyen színházat szeret játszani és nézni, elárulta: „Azt a színházat szeretem nézőkét és színészként is, ami képes kibillenteni a megszokottból. Szeretem a gondolkodó színházat, amikor a színész aktívan részt vesz az alkotófolyamatban, és a végén úgy áll ki a színpadra, mintha sok-sok könyvet elolvasott volna. Azt szeretem, amikor a néző és a színész is több lesz egy előadástól. A térdünket csapkodni és jót kacarászni, aztán kimenni, és az egészet azonnal elfelejteni, annak sok értelme nincsen.”