Fekete Gábor 3 éve a József Attila Színház társulatának tagja. A 2022/23-as évad legjobb előadásában, a Made in Hungáriabán ő “Amerika magyar hangja”, Ricky. Több mint három órán keresztül énekel és táncol a színpadon. Főszereplő A Karamazov testvéreden (Aljosa / Lengyel), a Vértestvérekben (Mickey), az Equusban (Alan trang). Játszik a Szibériai csárdásbán, a Szállá kakukk fészkére című drámában, az Ágacskában, a Régimódi történeten és a december 9-én bemutatott Vízkereszt vagy bánom is én című előadásban. Az alkotót a Pesti Műsor kérdezte.
Az első kérdésem rögtön az elmúlt év szerepeire vonatkozik, ami furcsa lehet neked, mert színművészként nyilván évadban gondolkodsz. Melyik az a szerep, amelyik meghatározta a tavalyi évedet?
F. G.: Gyorsan átkapcsolom az agyamat. Tavaly kezdtük próbálni Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művét, ami szerintem nagyon izgalmas lett. Az egyik múltkori alkalom után Lábodi Ádám mondta, hogy “ugye, tudjátok, az mennyire különleges, hogy minden előadáson történik velünk valami igazi?”. Nem is olyan régen történt – úgy mondják, hogy százból egyszer, de szerintem még kevesebbszer van ilyen – , amikor vége lett az előadásnak, a közönség nem tapsolt. Iván (Hargitai Iván, az előadás rendezője – a szerk.) rögtön utána megkérdezte, hogy “mi volt, nem tudták, hogy vége van, vagy ennyire hatott rájuk?” . Kollektíván éreztük, hogy a közönség nem aludt el, figyeltek, jött felőlük az energia, és mi ott álltunk egy sorban, lement a fény, egyértelműen vége volt az előadásnak. Álltunk, néztük őket, a közönség nézett minket, és egyszer csak az előadás súgója elkezdett tapsolni, mert azt gondolta, meg kell menteni a helyzetet. De addig eltelt 15 másodperc. Gyönyörű pillanat volt. Azt éreztem, hogy ez most eltalálta a közönséget. Lehetett érezni, ahogy a történet megérinti őket. Hatott rájuk. Ritka színházi pillanat, amit mi ott megélhettünk.
Nem akartál címlapon szerepelni, és most annak örülsz, hogy nem tapsolnak. Szerintem ez azért nem szokványos.
F. G.: Lehet. A tavalyi év kapcsán számomra A Karamazov testvérek nagyon meghatározó volt. Aztán egy nagyon más típusú, előbemutatóval egybekötött darabot kezdtünk el próbálni. Willy Russell Vértestvérek című musicaljét, Lengyel Ferenc rendezésében. Ritkasága a műfajnak. Bonyolult és következetes családi dráma, tele társadalomkritikával. Először meglepett a szereposztás.
Inkább a “jó fiú ” lettél volna?
F. G.: Dehogyis! Annyiszor voltam már jófiú. Olyan sokszor kerültem már bele ebbe a skatulyába, hogy egy lelkiismeretes ember vagyok, akinek lehet hinni, így a színpadon is ezt jelentem sokak számára, így gondolkodnak bennem. Ezek sokszor a legkevésbé hálás szerepek. Mindig vágytam arra, hogy egy kicsit a nehezebb helyzetből jövő karaktereket kapjak, akik bonyolult, összetett viselkedési mintát mutatnak.
(…)
Melyik előadásra vagy a legbüszkébb?
F. G.: A legszélsőségesebb és a legnagyobb színészi feladat az Equus. A próbafolyamat alatt érdekes ellentétek között éltem. A kisfiam akkor volt három-négy hónapos, zaklatott éjszakák, jött a foga, szerettem volna a feleségemet tehermentesíteni, és velük lenni, de közben meg abban voltam, hogy megértsek egy fiút, aki megvakított hat lovat, és eggyé váljak vele a színpadon. Ez most olyan intenzitása az életnek, amikor nagyon élem. Nagyon érzem, hogy élek. Ilyenkor azért nem az van, hogy minden jó, ami velem történik. Egyszerre megélni, döntéseket hozni, jó apának, jó férjnek lenni, és közben jó színművésznek. A törekvés és a cél jó, de attól még nem lesz könnyű az út. Bemutattuk az Equust, és nemcsak sikeres, de szeretjük mindannyian – közben pedig gyönyörű megélni az apaságot és azt, ahogy ezt Biankával közösen átéljük, ahogy nyílik a kisfiúnk értelme, ránk néz, és figyel minket. Hat lovat megvakítok, aztán hazamegyek, és kezembe veszem a kisfiamat. (…)
A teljes interjú a Pesti Műsorban olvasható.
Kérdezett: Boros Norina