Egyed Mónika szinkronrendező, szabadúszó rendezőasszisztens foglalja össze személyes tapasztalatait a Vígszínház ügye kapcsán. Kérésére közzétesszük gondolatait.

Egyed Mónika színházi munkáját a Vígszínházban kezdte, a művészeti titkárságon, később pedig rendezőasszisztensként dolgozott többek között Hegedűs D. Gézával, Székely Krisztával, Szász Jánossal, Kamondi Zoltánnal, Kovács D. Dániellel, Kincses Rékával, Szabó Mátéval, ifj. Vidnyánszky Attilával, Zsótér Sándorral, Mátyássy Áronnal és Eszenyi Enikővel.

Nagyon fáj

Pokoli nehéz elkezdeni leírni azt, ami velem történt a Vígszínházban. Olvasom az eddig nyilatkozó kollégák történeteit, és görcsbe rándul a gyomrom. Mélységesen felkavar és remegek. Nem alszom. Olyan erővel jönnek fel a fájó emlékek és események, hogy szinte újra átélem azokat. 

Akármennyire próbálok ésszel szembe menni vele, a félelem most is bennem van. Miért? Kitől? Miért kell ezzel az érzéssel együtt élnem? Mikor fogom tudni ezt az érzést kitörölni az életemből? A lelkem olyan szinten fertőzött, hogy nem tudom, mikor jöhet el egy végleges megtisztulás. A legártalmasabb dolog történt velünk: Eszenyi Enikő a lelkünkbe gázolt. Önmagamból nem léphetek ki, ezzel kell élnem. És az sem elég, hogy eljöttem. A Vígszínházban töltött évek súlyát még most is cipelem.

Sokat gondolkozom azon, hogy amikor találkozunk egymással, mi, „régi Vígesek” miért futnak ki a beszélgetéseink szinte mindig a Vígszínházban történtekre? Mert története mindenkinek van, nem egy, nem kettő. És akkor jön a felismerés, hogy gyakorlatilag „családon belüli erőszak” áldozatai vagyunk. Mert igenis, a Vígszínház a második családom volt, Eszenyi Enikővel együtt. Folyamatosan azon tépelődöm, hogy miért csak most tudunk erről nyíltan beszélni. Valószínűleg azért, mert, ha az embert a családjában valaki bántja, érzelmileg manipulálja, abuzálja, azt szinte lehetetlen feldolgozni, nemhogy a külvilággal megosztani. Ráadásul a szeretteinket nem adjuk ki. 

Mi, régi Vígesek azért beszélünk még évekkel később is az ott töltött időről, mert tudat alatt egy önsegítő csoportot alkotunk, akik a kibeszéléssel, az igazság megfogalmazásával próbálnak gyógyulni. Sorstársak vagyunk, sorstársak lettünk, akaratunkon kívül. Ez a sorsközösség mindenkit érint a színház falain belül, nemcsak azokat, akiket nyilvánosan, vagy négy szem közt lekezelő, kioktató stílusban megaláz a Vígszínház igazgatónője, hanem azokat is, akik fül- és szemtanúi voltak az ott történteknek. Összeköt minket ugyanaz  a megrázó élmény. 

Pedig milyen jó is lehetne együtt, és valaha jó is volt együtt. Aztán szép lassan lemorzsolódtunk és elmenekültünk. 

Szomorú voltam, mert szerettem a munkámat, de az a légkör, amit Eszenyi Enikő maga körül teremt, az ellehetetlenítette a munkára való koncentrálást. A feladatom inkább a konfliktuskezelésről szólt, mint az adott produkcióról. 

Sokszor beszéltem vele, őszintén elmondtam neki a véleményemet, kértem, hogy ne beszéljen így a kollégákkal – mert ez lehetetlen viselkedés. Ilyenkor mindig megköszönte, hogy szóltam, elszívtunk egy cigit a padnál, de már másnap mintha nem is beszélgettünk volna, kezdődött minden elölről. 

Egyszer egy új kollégánkra osztotta az évadfotózás szervezését. Az első nap úgy beszélt vele, hogy ez a fiatal ember azonnal fölmondott. Bementem az igazgatónő öltözőjébe és megkérdeztem, hogy ez mire volt jó? Ezzel a viselkedéssel csak saját magának árt. Megkért, hogy beszéljek a kollégával,  hogy ne mondjon föl. Megtettem, csak annyit kértem Enikőtől, hogy kérjen tőle bocsánatot. Ez is megtörtént. Mégis, két nap után, egy könnyes szemű emberrel találkoztam a Házi Színpad előtt, aki azt mondta: „Móni ne haragudj, de nekem ez nem megy, gyomorgörcsöm van, hasmenésem, alig tudtam elindulni. Rosszul vagyok.” Csak azt tudtam neki válaszolni, hogy tökéletesen megértem. Szégyelltem magam. 

Az előző igazgatóválasztás idején, amikor a titkárságon épp a próbatáblát írtam, Enikő váratlanul behívott az irodájába és becsukta az ajtót. Fél méter volt közöttünk. A szemembe nézett és azt mondta: „Megszerveznél mellettem egy tüntetést?” Lefagytam, megnémultam. Nem tudom, hány másodperc telt el, de váratlanul benyitottak, és én az „elnézést, nem szeretnék zavarni” mondattal kimenekültem a helyzetből. Nem tudom elmondani a kiszolgáltatott, undorító helyzetet.

Édesanyám halála után kértem, hogy ha van rá mód, egy évig szeretnék a szervezésen dolgozni. Nagyon rossz állapotban voltam. Azt mondta: „Nem engedhetlek a szervezésre, mert borzalmasan elhíznál, az nem neked való”. Nem voltam abban az állapotban, hogy erre reagáljak. 

Fölmondásom előtt A diktátort próbáltam. A Házi Színpadról a nagyszínpadra egy órával korábban lementünk, mint ahogy az ki volt írva. A szintetizátor még nem volt ledugva, kb. 2 percre lett volna még szükség. Enikő, minősíthetetlen stílusban elkezdett kiabálni az ügyelőkkel. Többször kértem, hogy hagyja abba, aztán már azt kértem, hogy inkább ordibáljon velem. Végül megfenyegetett minket: „Majd a fizetéseteken fogjátok látni!”. 

Ott úgy eldurrant az agyam, hogy azt mondtam: „az enyémen biztos nem, mert nem dolgozom itt tovább” – azzal elindultam a színpad túloldalára. Jött utánam, hogy beszéljük meg. Mindkét kezemmel befogtam a fülemet, hogy ne is halljam. Nem bírtam tovább, megfordultam és úgy ordítottam, ahogy csak tudtam. „Nem érdekel amit mondasz, nem vagyok rá kíváncsi!” Lementem a nézőtérre, ő jött utánam, meg akarta fogni a kezem, mindenem remegett és ordítottam tovább, hogy ne merjen hozzám érni, ne merjen hozzám érni, mert ez most sok volt! Ki kellett mennem a levegőre. És azon gondolkoztam, hogy ez nem is én voltam, azt sem tudtam, mi történik velem. Teljesen kifordultam önmagamból! Mindez azért, mert nem volt ledugva a szintetizátor. Katasztrófa! 

Fájó most leírni ezeket a történeteket. De mégis az fáj a legjobban, hogy sokszor, amikor üvöltözést hallottam, inkább elmenekültem, hogy ne is halljam, mert görcsbe rándult a gyomrom és a sírás fojtogatott.

„Minden ellen harcolni kell, ami agresszió, elnyomás, megaláztatás, bántalmazás! Legyen szó bárkiről!”

Egyed Mónika