A Manna Produkció novembertől tűzte műsorra a Minden negyedik című előadást a Radnóti Tesla Laborban, Csábi Anna rendezésében, aki a saját gyűjtéséből írt szöveg alapján dolgozott. A darab azokról a nőkről szól, akik megélik a bennük fejlődő élet elvesztését. Ma minden negyedik nő érintett, küzd meg ezzel a helyzettel és a gyásszal, beszélni mégsem szívesen beszélünk róla.

„A színpadon Fullajtár Andrea, Földes Eszter, Tordai Teri, Szegvári Júlia, Sebők Maja, Csábi Anna és Gáspár Anna mesélnek megrázó női történeteket, és bár nehéz könnyek nélkül elhagyni a nézőteret, a jól időzített humor és a feloldozó mondatok miatt ez a sírás mégis tisztító” – írja az NLC.hu.

A lap Csábi Annával, a darab rendezőjével, Gáspár Annával, a darab dúlaként is dolgozó producerével és Levendula Lilla pszichológussal, az #1a4ből nevű, egészségügyi dolgozókat, a gyászoló szülők környezetét érzékenyítő kampány egyik szervezőjével beszélgetett.

Hogy jött az ötlet, hogy a perinatális gyász témájából készítsetek színdarabot?

Csábi Anna: Azok a dolgok, amelyek az életemben történtek, mindig is motiváltak a színházcsinálásra. Tudtam, hogy ezt a témát csak a független szférában fogom tudni feldolgozni, mert a színházak repertoárjába elég nehezen lett volna beilleszthető. Maga az előadás több szempontból is rendhagyó lett, nem illeszkedik a kánonba. Ha már független színházról volt szó, arra gondoltam, hogy a formák szintjén is kísérleti előadást készítek, és igyekszem lebontani azt, amit a színházban hazugságnak érzek. Úgy éreztem, hogy ebben a témában bármit is találtam volna ki, Anna (Gáspár Anna, a darab producere – a szerző.) támogatta volna, mert neki is missziója ez a téma.

Gáspár Anna: Különleges időszak volt, mert  Anna épp várandós volt a próbafolyamat alatt és így a dúlájaként is jelen voltam mellette, nem csak alkotótársként. Miközben próbáltam felkészíteni őket a férjével a gyermekük születésére úgy, hogy már túl voltak két veszteségen, addig producerként tudtam, hogy fontos megcsinálni ezt a színdarabot. Pedig mire készre álmodtuk és eljutottunk a próbákig, Anna már nyolc hónapos várandós volt. Féltettem őt attól, hogy megviselik ezek a nehéz történetek, hiszen még nekem is egy mély levegőt kell vennem a színpadon, amikor épp arról van szó, hogy szíven kell szúrni egy méreginjekcióval a nem egészséges magzatot, miután megszületett. Kísértem őt mindkét folyamatban, de mondtam neki, hogy bármikor abbahagyhatjuk a próbákat, ha számára akár fizikailag, akár lelkileg megterhelő, de Anna elképesztő határozottsággal vágtatott ezen végig. Azt gondolom, neki ez a feldolgozás egy formája volt, és bízom abban, hogy a nézőknek is az lehet majd.

Csábi Anna: Ha hűek akarunk lenni az igazsághoz, úgy érzem, én akkorra már túl voltam a saját veszteségem feldolgozásán. Inkább maradt bennem valamiféle bűntudat, ami abból adódott, hogy mindjárt megszületik az egészséges gyerekem, és ezzel valamiképpen „elárulom” azt a gyászközösséget, ahová addig tartoztam. Azzal, hogy ennyire ragaszkodtam az előadás elkészítéséhez még nyolc hónapos terhesen is, valami olyasmit szerettem volna üzenni, hogy nem felejtek és felelősséggel tartozom azok felé, akiket most magam mögött hagyok.

Nemcsak a ti személyes történetetekből építkezik a darab, a Minden negyedik előadás szövegkönyve több mint egy éves kutatási és gyűjtési munka eredményeképpen született. Hogy zajlott ez a folyamat?

Csábi Anna: Amikor először történik ilyesmi egy emberrel – egyéb, még súlyosabb problémákról nem is beszélve, mint amilyen például egy halvaszülés vagy középidejű vetélés – az első kérdés, ami az eszedbe jut, hogy „ugye nem csak velem?”. Ez elég rosszul hangzik, de az a helyzet, hogy a sorstársi közösség, a tudat, hogy más is ebben a helyzetben van, megnyugtatja az embert. Nem azért, mert legalább másnak is nagyon rossz, hanem mert úgy érzed, nem vagy selejtes, ez a dolog megtörténhet, belefér a pakliba. Amikor felvállaltam a történetemet, rengeteg coming outtal szembesültem, sőt az előadás után kevésbé ismert ismerősök is kiöntötték nekem a szívüket. Ez a bizalom egészen meglepő és egyben megtisztelő volt.

A nőkkel folytatott interjúk során fontos volt, hogy társadalmilag változatos legyen a merítés?

Csábi Anna: Elég hasonló társadalmi státuszúakat szerepeltettünk az előadásban, amiért kaptunk kritikákat, de ha belementünk volna, hogy az egész egy statisztikai alapú, tudományos megalapozottságú darab, akkor elvesztettük volna azt a lényegét az egésznek, hogy egyszerűen csak összegyűlt emberekről szeretnénk beszélni. A gyűjtésünk során a legfontosabb szempont az volt, hogy meghallgassuk ezeket a nőket, így az egész kicsit terápiás jelleget is kapott.

A karaktereket összeköti a perinatális gyász. Mitől különbözik ez a gyásztípus a hagyományos gyásztól?

Levendula Lilla: Ilyenkor egy jövőre irányuló veszteséget kell feldolgozunk. Ha meghal például egy nagyszülő, ott az emlékeket, a múltbeli kötődést kell áthelyeznünk egy másfajta szintre, meg kell tanulnunk máshogy szeretni őket, másképp kötődni hozzájuk. Sok esetben egy nő vagy egy férfi már kislányként, kisfiúként elkezd fantáziálni arról, milyen anya vagy apa lesz. Ha van egy pozitív terhességi teszted vagy egy mesterséges megtermékenyítés után várakozol arra, hogy a beültetett embrió fejlődésnek induljon, elkezdesz róla fantáziálni, de ezek a fantáziák mind a jövőre irányulnak. Ez mégsem kisebbíti a fájdalmat – a kutatások azt mutatják, hogy nem függ a gyász mértéke attól, hogy mennyi idősen veszítettük el a magzatot.

Csábi Anna: Szerintem a perinatális gyász fontos része az is, hogy nem találkozol a gyerekeddel, bár ehhez a gyászformához tartozik az is, ha a baba pár héttel a szülés után hal meg, ilyenkor pedig már vannak róla valódi emlékeid. Amíg nem született meg a gyerekem, fel sem fogtam, hogy ő egy másik ember, vagy legalábbis egészen másképp éreztem vele kapcsolatban, amikor már rajtam kívül élő személyiséggé vált. Különösen egy első trimeszteri vetélés vagy abortusz kapcsán kérdőjeleződhet meg az emberben, hogy valóban terhes volt-e, ez pedig egy kellemetlen bizonytalanságérzettel jár.

Akár azt is gondolhatnánk, hogy lelkileg egyszerűbb azt mondani, „ez nem korai vetélés, hanem sima menstruáció volt”.

Csábi Anna: Én inkább úgy látom, nagyon fontos egy nőnek tudnia, hogy élet volt-e a szíve alatt vagy sem. Annál rosszabb nincs, amikor negligálják a bizonyosságodat, hogy terhes voltál, vagy megkérdőjelezik a helyzet komolyságát. (…)

Sok bántó, meghökkentő mondat elhangzik a darabban, amit sokszor vigasztalásul mondunk egymásnak. Mi az, amit kívülállóként mondhatunk és mi az, amit inkább kerüljünk egy ilyen helyzetben?

Gáspár Anna: A darabban az volt a célunk, hogy valamiféle spektrumot mutassunk, hogy milyen sokféleképpen érheti az embert ez a veszteség, és milyen érzéseket kelt a nézőkben, amikor végighallgatja azokat a mondatokat, amelyeket a nők ilyenkor kapnak. Nem akartunk megoldókulcsokat adni, mit kell ilyenkor mondani. Ha kiderült egy barátnőnkről, hogy hasonló helyzetbe került, nem tudhatjuk, mik a jó mondatok, viszont az előadásban van számos olyan hazavihető élmény azzal kapcsolatban, hogyan hatnak bizonyos megjegyzések..

Levendula Lilla: Én azt gondolom, van, amit azért mindig mondhatunk vagy tehetünk egy ilyen helyzetben, ez pedig az érzések validálása, ahelyett, hogy olyan toxikus pozitív mondatokat mondanák, mint például „örülj, hogy még nem mozgott, nem született meg stb.” vagy „olyan jó, hogy legalább működik a tested”. Egyébként az egyik olyan érzés, ami miatt online megkeresnek, az irigység. Ez egy nagyon szignifikáns érzés, a gyászfolyamat része. Azt látom, hogy lelkiismeret-furdalásuk van azért, mert így érzenek.  Hiba, hogy itthon bekategorizáljuk az érzéseket jóra és rosszra, hiszen az érzés csak érzés.

Csábi Anna: Fontos volt az előadásban annak az irigységnek is a validálása, ami ilyenkor a nők között kialakul. Senki sem válik rossz emberré, amiért irigységet érez például azért, mert másnak összejött a gyerek. Mindnyájan követünk el hibákat, tudunk rosszul kommunikálni, és az, hogy valaki érintett, nem jelenti azt, hogy a másik problémáját jól fogja kezelni. Az együttérzés tanulható, de megbicsaklik az ember. Ezek mind vannak, de ettől még nem vagyunk rossz emberek. Én abban hiszek, hogy legyünk minél őszintébbek egymással, az előadás is valahol erről szól.  

Segíthet a nyilvánosság a perinatális gyász témájának jobb kezelésében?

Levendula Lilla: Én azt látom, hogy a nyilvánosság erejének köszönhetően van változás, az egészségügyben is. Amíg korábban özönlöttek a negatív történetek, most inkább azt veszem észre, hogy sokan nyitnak, próbálnak a legjobb tudásuk szerint segíteni. Az egészségügy ezen területe azért jó, mert van miből visszatöltekezni, és ha egy vetélés után szivárványbaba érkezik, akkor az nagyon pozitív élmény egy egészségügyi dolgozónak is. A támogatócsoportunkban rengeteg egészségügyi szakember van, tanulni, segíteni jöttek. Az #1a4ből szakértő csapata is ezen önkéntesekből került ki, a közös fájdalom hozott minket össze, mindannyiunknak van várandóssághoz kapcsolódó veszteségélménye. Azt tapasztalom, hogy a személyes érintettség minden esetben hitelessé tesz. Ha a traumát átélőket (ez esetben a magzatát vesztett anya) és azokat, akik nem élték át (a társadalom többi része) külön buborékban képzeljük el, akkor nem igen lesz a kettő között átmenet, mert nem fogják érteni egymást. De ha megvan a peer experience (vagyis olyasvalaki, aki szintén átélte, amit mi), akkor sokkal hatékonyabb a segítő foglalkozás, mert tudni fogjuk, mikor, mit és milyen erősen mondhatunk a másiknak.

Csábi Anna: Én is úgy látom, hogy a hozzáállás mindig is jó szándékú volt az orvosok részéről is, nem ebben van a változás. Inkább abban, hogy akik ezidáig azt hitték, minél inkább bagatellizálják a problémát, mondván „ez egy hétköznapi dolog”, „ne is gondoljunk gyerekként az elveszített magzatra”, „ne is lássuk a halott magzat testét, mert az rémálmokhoz vezet és traumatizál”, azok most a kezdődő, épp kibontakozni készülő nyilvánosságból jönnek rá, hogy nem ez a jó út. Ahogy a színházi embereknél, úgy szerintem az orvosoknál is fontos lenne, hogy a személyes érintettség ne legyen leválasztható a szakmáról. Ez a személyes érintettség ugyanis nagyon előre vivő lehetne.

Gáspár Anna: A nyilvánosság kapcsán engem sokat foglalkoztatott, hogyan lehet színházat csinálni ebből a nagyon érzékeny témából. Színházi szakemberként nagyon boldogan megyek bele ezekbe a kísérleti megoldásokba. A Mannának missziója, hogy ezekkel az érzékeny témákkal is foglalkozzon, hiszen ezek nem ütik fel fejüket a kőszínházakban két Molnár Ferenc és egy Neil Simon között, mégis fontos, hogy beszéljünk róluk, művészi eszköztárral is. Ezek az előadások a független szférából fognak kikerülni, de mindig kell egy olyan játszóhely is, ami esetünkben a Radnóti Színház, aki teret ad egy ilyen nem biztos, hogy egyértelmű fogadtatású produkciónak. Nagyon hittem az Annában és a színésznőkben, ám hiába mutattuk be a darabot és kapott pozitív visszajelzéseket, még mindig van bennem egy kérdés, hogy amikor választ egy néző, hogy a Mágnás Miskát vagy a Minden negyediket nézze meg, miért fogja az utóbbit választani. Talán mióta a Covid miatt mindennapjaink része lett a halálról, a veszteségélményről való beszélgetés, igény ébredt az emberekben, hogy elinduljanak ezeknek a tabutémáknak a feldolgozása felé. Mi a színház eszközeivel ezt a feldolgozást szeretnénk segíteni.

A Minden negyedik 2022. február 13-14-én lesz újra látható a Radnóti Tesla Laborban.