Molnár Annával, a Miskolci Nemzeti Színház művészével tartalmi partnerünk, az mnsz-blog.gportal.hu oldalán beszélgetett Juhász Ferenc. Ezt az interjút olvashatják most másodközlésben a művésznővel.
Talán meglepő felsorolással szeretném kezdeni: „vad tigris, sziszegő, maró kígyó, hízelkedő macska, hűséges kutya”.
Csak nem rám gondol esetleg?
Fordult a kocka, én lepődtem meg. Ez idézet volt Öntől, a felsorolás után az következett, hogy „tudok ilyen lenni”. Egy régi interjújában olvastam, s azt gondoltam, talán nem fog rá emlékezni.
Valószínűleg így is lett volna, de – milyen érdekes egybeesés! – éppen most olvastam el ezt a cikket, mielőtt idejöttem. Nézegettem az eltett írásokat, fényképeket.
Érdekes ez az önjellemzés – nyilván nem lehet teljesen elválasztani a magánembert és a színészt – azt a kérdést vetette fel bennem, ezek a tulajdonságok mennyiben segítették a pályáját.
Hogy kiemelve példaként az egyiket, megmagyarázzam, van az emberekkel szemben egyfajta elvárásom – de én szerintem minden embernek van a másikkal szemben – és ha valaki engem nem bánt, akkor hajlandó vagyok vele kommunikálni, de ha úgy áll a dologhoz, akkor tudok kígyó is lenni. A konfliktushelyzetekben hajlandó vagyok egy bizonyos kompromisszumig elmenni, de utána ütök-vágok. Na most ez és a többi is azért segített nekem a pályámon, mert a karakterek így állnak össze gyakorlatilag. A színészi pályámon volt olyan szerepem, ami szinte kifejezetten „farkas” volt, egy rendkívül komplex tulajdonságokkal rendelkező karakter, aki tud hűséges is lenni, de tud marni, a farkastörvényeket követni. És így vehetnénk sorra mindegyiket. Nagyon nagy mértékben segítették.
Alapvetően operaénekes vagyok, csak eldöntöttem, hogy abbahagyom az éneklést, mert egy bizonyos koron túl – nem a megterhelésről van szó –, megkopik a hang és az már olyan nevetséges, amikor az ember operaszínpadon úgy teljesít.
Van egy fotóm, amit borzasztóan szeretek. Énekeltem a Bánk bán Gertrudisát. Ez egy rettenetesen kemény mezzo szerep, megkoronázva egy nagy C-vel a végén és van egy csodálatos fotóm róla. Véletlenül sikerült (nem szeretem a beállított fotókat), egy nagyon jól elkapott pillanat volt. Féltve őrzöm. Kaptam egy „VERS-GONDNOKI” díjat. Lutter Imrével (*Radnóti-, Wlassics- és Bánffy-díjas előadóművész, drámapedagógus, műsorvezető, producer, előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke) csináltuk a Kaleidoszkóp VersFesztivált.: A díjat a Költészet Napján a Merlin Színházban adták át és én azt hiszem, hogy erre büszke lehetek. Amikor ennek kapcsán megkérdeztek, ezt a fotót mellékeltem. Olyan méltóságteljes, én saját magamat nem is tudtam elképzelni ilyennek.
Még le sem érettségizett és már a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. Hogy történt ez?
Az általános iskolát a Martintelepen (ma már Martin-kertváros a neve) végeztem, azután fölvettek a Földes Ferenc Gimnáziumba. Soóky Pista bácsinál kötelező volt annak, akit kiválasztott kórusra járni. A Földes kórusa nagyon híres volt országszerte, sőt országhatáron túlra is mentünk, abban az időben az nagyon nagy szó volt. Például jártunk Prágában. Valami többezer férőhelyes, hatalmas teremben léptünk fel, amely az épület utcaszintje alatt helyezkedett el.
Ez valószínűleg a Václav Havel író, köztársasági elnök nagyapja által épített Palác Lucerna nagyterme volt, a Vencel tér közelében, a Vodičkova utcában.
A kórusban kezdtem szólókat énekelni és Pista bácsi azt mondta, menjek a zeneiskolába, ének szakra, onnan pedig továbbküldtek, szakiskolába. Ott H. Kovács Irénnél énekeltem, aki Romániából jött át Magyarországra, fantasztikus operaénekes volt, csak kettétört a pályája a háború miatt. Az énekvizsgámon ott volt a színház akkori igazgatója, Sallós Gábor. Nem Mohamed ment a hegyhez, hanem a hegy Mohamedhez, kaptam egy táviratot, még majdnem egy hónappal az érettségi előtt, hogy fáradjak be a színházba. A direktor úr elém tette a szerződést, az énekkarba. Én meg ott álltam: Még csak most fogok érettségizni. Nem baj! Aláírtam, megmondta, mennyi lesz a fizetésem – ezeregyszáz forint. A balettmester pedig azt mondta, „te jössz táncolni is”. Nem esett nehezemre, én rengeteget sportoltam a gimnáziumban is, előtte is, úsztam lovagoltam, bicikliztem.
Mi volt az első színpadra lépés?
Az Egerben történt – mert 1966 és 1985 között a miskolci és egri színházat összevonták –, a Hello Dolly című musicalben. A címszereplő Koós Olga volt, akivel azután nagyon jó barátságba kerültünk. Ott az énekkarban egy picike szerepet kaptam.
És az első Miskolcon?
Antoinette, a Bolha a fülbe című Feydeau bohózatban.
1983-ban elhagyta a színházat, a Tokaj Varieté kedvéért.
Igen, volt egy kitérőm. Csiszár Imre is foglalkoztatott, szeretett engem és ideadta a Marica grófnő, Kálmán Imre operettje szubrett szerepét, én pedig közöltem vele az évad végén, hogy elszerződöm. Csináltuk a nyári játékokat a belvárosi szabadtér színpadon, Hegyi Árpád Jutocsával, Selmeczi Györggyel, Mozart Don Giovanniját, Cimarosa Titkos házasságát (azt én is láttam, ma is szívesen emlékszem rá), s megkeresett egy miskolci vállalkozó, felkínálta nekem a lehetőséget, hogy „valósítsam meg magam”.
Barna György volt ez a vállalkozó.
Igen. Sajnos most már az enyészeté a Tokaj vendéglátó ház. Volt egy hatalmas étterem, ott működött a varieté. Tényleg, szívem szerint rendezhettem be mindent. Technikailag különb volt a gépezetünk, mint a színházé. Egyszer eljött megnézni Galgóczy Judit rendező és Molnár László karmester, nekünk nincs ilyen – mondták. Én csináltam díszleteket, jelmezeket, esténként műsort vezettem lengyelül vagy angolul vagy éppen, amilyen nyelvre volt szükség, mert a Tokajnak az Ibusz utazási irodával volt szerződése és természetesen fel is léptem.
Honnan jött a jelmeztervezés? Korábban is foglalkozott vele?
A színpadi, tehát nem a hétköznapi ruha, mint olyan, engem mindig foglalkoztatott. Az, hogy valaki jól tud varrni, nem jelenti, hogy tud tervezni ruhát. De ha van egy tervező és megtervezi, akkor azt kell végrehajtani, mert a jelmeztervező nagyon jól tudja például, hogy milyen anyagokat lehet kombinálni egymással szálirányba, vagy nem szálirányba, hogy bebéleljünk vagy sem egy színpadi ruhát (ami most már sajnos nem nagyon divat).
Kicsit beszéljünk arról is, milyen volt egy-egy előadás!
Szinte elmondhatatlan, olyan látványos volt. Például még „sehol” sem tudtak a lézerről, amikor mi már lézershow-t csináltunk. Ez a vállalkozó gyakran járt ki Németországba és szerte a világba. Bármire szükség volt, megszerezte. Nagyon sok pénzt invesztált bele. Egyébként az első pillanattól minden este fel lett véve videókazettára, most úgy tudom, hogy Városi Tv kezelésében van, mint hagyaték. Saját kezünkkel építettük, találtuk ki a színpadot, a forgó portálokat, a hátteret, világítást. Voltak saját művészeink, illuzionista, tánckar, zenekar, énekegyüttes. A műsorban musical részletek, rengeteg akkoriban divatos, új zene, de… Kodályt is énekeltünk (Kodályra nemigen gondolna az ember egy varieté műsorában…).
Mégis visszatért a színházhoz.
Sokat hívtak a belvárosi nyári játékokra, az Akropolisz szabadtéri színpadra, ahol olyan emberekkel dolgozhattam, amit természetesen nem hagyhattam ki: Csákányi László, Pécsi Ildikó, Psota Irén, Turay Ida…
De ezek a fellépések ütköztek a varieté kezdési időpontjával, így végül kenyértörésre került a sor. És éppen akkor jelent meg Galgóczy Judit, aki odajött hozzám és azt mondta: „Figyelj csak! A jövő évadban Carment rendezek a színházban. Gyere el! Csináljunk egy úgymond próbaéneklést! Kicsi fiamat kézen fogva elmentem és megkaptam a szerepet. Azért az ember negyven éves kora körül elkezd gondolkodni, hogy kell-e neki még a varieté, hát még ha jön egy ilyen ajánlat! Visszajöttem a színházba. Két gyerekkel meg sok mindennel az oldalamon jártam a Zeneművészeti Főiskolára és miután nekem volt szakmai papírom és voltak éveim, elmentem vizsgázni a Filharmóniához. Így lettem opera- és hangverseny énekes. Ma is megvan a Lakatos Éva által aláírt működési engedélyem.
Herédi Éva, Molnár Anna, Olgyai Magda, Várhegyi Márta…
Mi voltunk a „négy grácia”. Ők nagyon sokat segítettek nekem. Mindig azt mondtam, hogy belőlük nőttem ki, egyszerűen „mint fatörzsből gyönge ága”. Éva és Márta sajnos már korábban meghalt, az elmúlt ősszel Magdika is elment, előtte még beszélhettem vele telefonon.
Kilencvennyolcadik évét töltötte. Büszke vagyok rá, hogy rám bízta bőröndnyi emlékét (a későbbiekben majd a blog olvasói is megismerhetik), újságkivágásokat, kritikákat, műsorfüzeteket és rengeteg fényképet – családiak is, de főként szerepek, fellépések – és beszélgethettem vele mindezekről. Hallottam tőle a közös haknikról is.
A miskolci gyárak és a környező bányásztelepülések folyamatosan hívtak minket. A Digépbe, az LKM-be jártunk. Éppen a Kityrákoty mesét énekeltem (Én elmentem a vásárba félpénzzel) és valahányszor a gőzkalapács ütött egyet, mindig megemelkedtem. A bányákban a ”leszálló műsorok” 5 órától 5:45-ig tartottak. Hatkor mennek le a bányászok. A névsorolvasásig énekeltünk, verseket mondtunk. Gondoljon bele, amikor szemben ül velem hatvan bányász, fiatalabb és idősebb, bányászlámpa a lábánál, sisak a fején, elmondhatatlan arckifejezéssel. Azért elmondhatatlan, mert ott a riadalom, hogy följövök, nem jövök föl, kenyeret kell keresnem én vagyok a családfenntartó. És közben hallgatja Kodályt, Bartókot, meg mindenféle gyönyörűségeket és egy teljesen ismeretlen világ kezd feltárulni. Engem egyszer levittek, negyvenkettes gumicsizmában, sisakkal a fejemen kúsztam a sárban a bányavájatban. Alig vártam, hogy kijöjjek. Valami iszonyatos és itt emberek dolgoztak. Ugyanakkor boldogok is voltak, mert volt munkahelyük.
Így négyesben, lányok, illetve még jött hozzánk Kanalas László és Rózsa Sándor, annak idején csináltunk művelődési házakban szovjet operett műsorokat. Nem ideológia kérdésekről, csak a zenéről beszélek. Hát, ha el lehet képzelni csodálatos zenét, az biztos, hogy azokat elénekelni nagyon komoly fizikai munka. A Dohányon vett kapitány belépőjéhez például olyan tenor kellett, aki reggel 6:00-kor is tud legalább C-t énekelni és Rózsa Sanyi tudott.
Ma már sajnos nagyon kevés helyen lehet hallani zenés játék betétdalokat, sanzonokat, kuplékat. Örültem neki, amikor az egyik Adventi forgatagban énekelt egy dalt, abban biztos vagyok, hogy az is zenés játékból volt, de nem tudom melyikből.
Behár György Éjféli randevújából. Az is nagyon értékes zene. Behár olyan zeneszerző volt, akinek már annak idején külföldön is játszották a darabjait. És nem értem, hogy miért tűnik el. Én emlékeztem rá és „kitúrtam” egy kézzel írott kottát.
Közelebb értünk a jelenhez és közelmúltbeli vagy mostani szerepeihez.
Nagy fájdalmam az, ahogyan eltűnnek a palettáról, ahogyan eltűnt a Kivilágos kivirradtig, a Mester és Margarita és még sok más. Azért én visszaemlékszem, amikor itt kezdő voltam énekkari tagként, hatvannyolcban és csináltuk a János vitézt, százhuszonötöt játszottunk és még mindig nem volt vége. Énekeltem Tangolitát (*Ábrahám Pál: Bál a Savoyban) hetvenötször, de kettőzve voltunk Komáromi Évával és ez csak az én előadásaim száma. Akkor ilyen szériák voltak. Eltűnt a SzentivánéjiÁ is…
Rettenetesen szerettem azt az előadást!
Mesélek egy kedves dolgot. Gáborról (*Rusznyák Gábor Shakespeare nyomán írta és rendezte az előadást). Ahogy néz az emberre, az olyan édes, hogy elmondani nem lehet, azt hiszed, csak téged figyel, de közben nem is létezel számára, hanem megy a fejében a dolog, az előadás. A második felvonásban, amikor megjelennek a tündérek, volt egy beszélgetés. Olvasom a szövegkönyvet… mondom, te Gábor, hát ezt én mondtam! Válasz: De le van írva és benne lesz a darabban. Hallotta egy beszélgetésemet Kerekes Vali kolléganőmmel, amikor arról beszéltem, hogy vendégszerepeltem sokat Debrecenben, ott volt egy ilyen mondásom: „Hát persze meg egy kétméteres néger alaszkai favágó!” – és ez így rajtam maradt. Csak az alaszkai szót cserélte grönlandira.
Augusztusban volt a Miskolci nemzeti Színház 200 éves jubileuma. Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban volt az ünnepi díszelőadás.
Úgy gondolom, Szőcs Artur nagyszerű ember és rendező, egyre értékesebbek a munkái. Amit most ebből kihozott – az olyan, mint egy gyönyörű fényképalbum, amit az ember lapoz és ha ezt felgyorsítja, akkor egy csodás „filmvetítés” jön létre belőle. Nagyon jól szolgált a jelmez és díszlettervező is.
Amikor még csak a beszélgetésünk időpontjának egyeztetésénél tartottunk, azt mondta, olyan nap nem jó, amikor előadása van, mert akkor nem vállal semmi mást.
Debrecenben volt egy csodálatos hangú énekesnő, Simon Kati. Ő mondta nekem, hogy amikor előadása van, az utcára se megy ki. Én ezen eltűnődtem és amikor rájöttem arra, hogy miért nem – mert tartalékolja az energiáit és hogy ne érhesse baleset, ne legyen semmi vis major, ami miatt nem tud színpadon lenni – bennem ez megragadt.
Déryné-díjas és az MNSZ örökös tagja.
A hőskor, az nagyon szép volt, már csak azért is, mert fiatal voltam. De azóta is nagyon gazdag életem volt. Szerencsém volt a barátaimmal, ahogyan a színházi életem, a pályám alakult, nem vagyok elégedetlen. Csinálom úgymond – nagyon idézőjelben „csinálom” – a színházat és szeretem csinálni. Egy kicsit munkamániás vagyok, ha nincsen elfoglaltságom, bénának és kirekesztettnek érzem magam. Érzem a közönség szeretetét. Rengeteg virágot kapok, a mai napig. Hoznak, küldenek, a színházba leteszik.
A Feketeszárú cseresznye ötvenedik előadásán például két fiatalembertől, testvérektől kaptam és írtak nekem egy verset is. Teljesen elképedtem, hogy ilyen van a világon, tizenévesektől a hetvenen túli felé ilyen gesztus. Nagyon meghatódtam.
Forrás és köszönet: mnsz-blog.gportal.hu