A Rózsavölgyi Szalon színpadán nemrég debütálóAlbert és Charlie című darabban Epres Attila és Pál András alakítják a két ikont, Albert Einsteint és Charlie Chaplint. A különleges találkozás kapcsán beszélgettünk a két színésszel.

Ajánló a darab elé:

1931-ben, a Nagyvárosi fények Los Angeles-i premierjére Chaplin díszvendégül hívta Einsteint, amit ő el is fogadott. Chaplin volt az egyetlen ember, akit Einstein meg akart ismerni Hollywoodból. Einstein egyébként úgy szimpatizált Chaplinnel, hogy addig semelyik filmjét sem látta. Őt inkább a fényrészecskék izgatták a mozi vetítőjében is.

Találkozásukat nemrég a Nobel-díj Bizottság is felelevenítette, közzé téve kettejük legendás (állítólagos) párbeszédét. Einstein: „Amit a legjobban csodálok az ön művészetében, az az egyetemesség. Egyetlen szót sem mond, mégis az egész világ megérti önt.” Chaplin: „Igaz. De az ön dicsősége még nagyobb. Az egész világ csodálja annak ellenére, hogy semmit nem értenek abból, amit mond.”

Modern idők, A diktátor, A párizsi nő… Chaplin filmjeinek egyszerűsége csupán látszat: a 20. század nagy traumáit vetítik előre. Mindketten megélték ezeket. A történelem világhíres szereplőiként és tanúiként mélyen foglalkoztatta őket az események hatása embertársaikra.

Többször találkoztak, de nem igazán olyan körülmények között, amelyek kedveztek volna a mély beszélgetéseknek közöttük. Valós találkozásaikat egészítette ki elképzelt párbeszédekkel Olivier Dutaillis francia író, mintha Chaplin és Einstein a 20. századból üzennének a 21. századnak. A francia kritikusok méltatták a darabot. A Le Figaro így fogalmazott: „Csúcstalálkozás. Ész és humor. Figyelemre méltó értelmezés.”

Interjú:

Többször is játszottatok már a Rózsavölgyiben. Miben különbözik a Szalon hangulata egy kőszínházétól, és mi vonz vissza titeket újra és újra erre a színpadra?

Pál András: Számomra ez a színházi közeg elsősorban a társaságot jelenti, az egész helynek nagyon családias a hangulata. Itt a munka valahogy nem tűnik munkának, sokkal inkább egy kötetlen, könnyed játékká válik. Az a fajta megfelelési kényszer vagy feszített tempó, amit egy kőszínházi működés megkövetelhet, itt nincs.

Epres Attila: A Rózsavölgyibe tett látogatások könnyedsége valóban különleges. Abban a polgári, barátságos és otthonos miliőben, ami itt megteremtődik, az ember képes más szemmel tekinteni egy-egy próbafolyamatra vagy előadásra, nem érezzük a szorongást vagy azt a rossz fajta izgatottságot, amit egy nagyobb közönséggel rendelkező kőszínházban néha megtapasztalunk. Itt minden este közvetlen kapcsolat alakul ki a nézőkkel, amit különösen szeretek, főleg mert ez a pici színházi tér közel áll a szívemhez. Amikor hallani a nézők szuszogását, az engem nagyon feldob. Bevallom, civilben nem szeretek személyesen találkozni a közönséggel, mégis nagyon inspiráló, amikor ilyen közel ülnek a játékhoz.

Meséljetek a próbafolyamatról Ujj Mészáros Károllyal. Tetten érhető, hogy egy filmes rendezőről van szó? 

Pál András: Abszolút, megoldásaiban és a látvány megteremtése során is kiderül, milyen szakmai háttérrel bír Károly. Korábban már egy-egy napot forgattam nála, de most először volt szerencsém egy hosszabb folyamat során is megtapasztalni a vele való közös munkát, ami remek élmény. A színházban kellemes légkört teremtett, végig számíthattunk egymásra, mindannyian alakítottuk a szöveget. A próba így már szinte baráti együttlétté alakult, ahol szinte végig egy irányba haladtunk. Az ilyen jellegű kreatív munkakörnyezet szerintem ritka és a legjobbat hozza ki mindenkiből.

Epres Attila: Károly az a fajta rendező, akiből szerencsére egyre több van: nem bántó módon, izzadságszagúan próbálja belőlünk kicsikarni azt a bizonyos „valamit”, amit keres, hanem kíváncsi arra, mi hogyan közelítjük meg a darabot. Bizalommal és sok biztatással ajándékozzuk meg egymást a próbákon, így nem valamiféle kényszer szülte, mély szenvedés eredményeként jönnek létre a jelenetek, hanem megfontolt, jóérzésű szituációkból alakul a végeredmény. Természetesen nem érzem ezt hatásosabbnak vagy hatástalanabbnak bármely más módszernél, de – én személy szerint – ezzel a megközelítéssel sokkal jobban élvezem a színházcsinálást.

Szeptember elején a darab szerzője, Olivier Dutaillis is megtekintette az előadást. Kaptatok olyan visszajelzést, ami megerősített titeket abban, hogy jól közelítettétek meg a darabot? Esetleg hozzá tudott még tenni valami pluszt az addigi előadáshoz?

Pál András: Alakítani egyáltalán nem alakított, de nem is ezzel a szándékkal utazott ide. A találkozás inkább örömünnep volt, ugyanis egy nagyon helyes emberről van szó. Nem arra fókuszált, hogy min változtatna, inkább azokat az elemeket emelte ki, amelyek igazán tetszettek neki. Olyasmit is felfedezett az előadásban, amire ő maga korábban nem gondolt, például dicsérte a földgömb szimbólumot, ami a Rózsavölgyis változatban meghatározó, jelzésértékű.

Epres Attila: Amit még kiemelt, hogy nemcsak húztunk a szövegből, hanem hozzá is írtunk. Ezzel állítólag olyan aspektusokat fedezett fel, amelyek az eredeti bemutatón, amelyet Párizsban láthatott, nem jelentek meg.

Akkor ezek szerint nem vette zokon, hogy nem betűre pontosan az ő szövegét használtátok?

Epres Attila: Nem mindenki olyan, mint Goldoni, aki a Két úr szolgája szövege mellé odaírta instrukciónak, hogy rengeteget dolgozott a szövegen, és kérné a színészeket, már ne tegyenek hozzá többet, a darab így is épp elég vicces. A színházi alkotás egy folyamat, ahol az írott szöveg új értelmet nyerhet a színpadon. Olivier Dutaillis pedig nagyon jól fogadta, hogy az előadásban nemcsak húzások, hanem toldások is vannak. Ő maga is alaposan beleásta magát Chaplin és Einstein történetébe, tisztában van azzal, hogy a színpadon csak egy összefoglaló, egyfajta zanza jelenhet meg. Ráadásul minden értő színházi szerző tudja, hogy az írott szöveg a színpadon nem valósulhat meg teljes pontossággal. A szerző csupán egy keretet ad az alkotók kezébe, és ezt a tüneményes francia szerző is nagyon megértően fogadta.

Az előadás sok témát ölel fel, ezek közül az egyik a tudomány és a művészet kapcsolata. Mit gondoltok, ma van e kölcsönhatás a két terület között, egyáltalán szükség van-e arra, hogy legyen?

Epres Attila: A mai világban a tudomány rendkívüli módon specializálódott, és olyan exponenciális fejlődésen ment keresztül, hogy nehéz rámutatni olyan közvetlen kölcsönhatásokra, mint, mondjuk, 200 évvel ezelőtt. Az akkori tudományos diskurzus és a művészetek közötti kapcsolat közvetlenebb és egységesebb volt. Ma azonban a tudomány szerteágazó, így bonyolultabb közvetlen kapcsolódási pontokat találni. De ez nem jelenti azt, hogy ez a kapcsolat teljesen eltűnt. A művészet és a tudomány mindig is kölcsönhatásban állt, még ha ez manapság nem is annyira látványos.

Pál András: Talán a technika, a technológiai fejlődés az, ahol ez a kapcsolat a két terület között a leginkább megmutatkozik.

Azokat az embereket, akik képviselik a tudományra és/vagy a művészetre nyitott attitűdöt, rengeteg kíváncsiság jellemzi. Mit gondoltok, a magyar színészekben még megvan az a lángoló kíváncsiság, ami a tudósok sajátja?

Pál András: Szeretném hinni, hogy a kíváncsiság még mindig ott van az alkotókban, hiszen e nélkül nem létezik színház. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy nagyon sokat kell dolgozni ebben a szakmában a megélhetésért, és emiatt a kíváncsiság vagy a lelkesedés némileg megkopik. Szomorú, de ma már nincs mindig elég idő vagy egyszerűen lehetőség arra, hogy megőrizzük azt a fajta érdeklődést, amivel egymás kreativitását tudjuk katalizálni. Ennél a munkánál éppen az hozott friss levegőt, hogy a rendezővel együtt gondolkodhattunk. Nyilván jó lenne, ha ez mindig így történhetne, mert az összefogásban, együttműködésben rejlik a szakma varázsa.

Hogy látjátok, mennyiben igaz az, hogy a színházi szakma „elpiacosodott”, hogy a hangsúly a bevételen van?

Epres Attila: Nem, azért erről nincs szó, de számos különböző műfaj létezik, mindegyik másfajta közlésmódot és marketinget követel meg. Például az a fajta színház, amit itt, Ujj Mészáros Karcsival vagy a Rózsavölgyivel teremtünk, szerintem közel áll a szakma gyökereihez. Mivel egy kisebb műhelyről van szó, a nagy díszletek vagy a drága jelmezek nem befolyásolnak minket, így a művészi mondandóra tudunk koncentrálni. De igen, vannak olyan intézmények, ahol a bevétel maximalizálás a fő szempont, és csak utána jöhet minden más.

A darabban Chaplin alakja gyakran érzi magát „kevésnek”, jelentéktelennek. Ennek az az oka, hogy Einsteinhez képest határozza meg magát, vagy egyszerűen a színészi létből fakad ez a fajta kisebbségi komplexus?

Pál András: Úgy gondolom, Chaplin és Einstein nagyon szépen kiegészítik egymást, egyfajta inverzei egymásnak. Einstein úgy látja magát, mint az univerzum parányi részét, hasonló módon Chaplin is folyamatosan megkérdőjelezi önmagát és a munkásságát. Ez egy természetes színészi attitűd, amely segíthet a fejlődés útjára lépni. De amúgy mindketten ugyanazt az emberi vagy lelki vonalat képviselik, csak eltérő területen.

Két ilyen hatalmas koponya, akik finoman fogalmazva sem átlagos figurák, miért lehetnek érdekesek a hétköznapi emberek számára?

Pál András: Chaplin és Einstein azért érdekes, mert humanistaként nem önmagukat helyezték piedesztálra, hanem a művészet komolysága, valamint a tudomány fontossága foglalkoztatta őket. Ők nem a saját nagyságukat hirdették, hanem azzal foglalkoztak, ami valóban számít. Mindkettejükben volt valami jó értelemben vett megszállottság.

Epres Attila: Tulajdonképpen két olyan emberről van szó, akik a zsenialitás és az esendőség kettősségében mutatkoznak meg a legjobban: egyrészt a világ nagy koponyái, másrészt hétköznapi emberek, akik ugyanúgy bajlódnak a saját hibáikkal, mint mi, ez teszi őket rendkívül szerethetővé a nézők számára. Talán Ascher Tamás mondta, hogy ha elkezdünk lefelé, a sötétség irányába kaparni, akkor haladunk a helyes úton. Az igazi művészet nem a szép színek és a kedves, könnyen befogadható jelenségek ábrázolásában rejlik, hanem abban, ha láttatjuk, hogy nincs kifogástalan ember, nincsenek egyöntetűen szép idolok. Minden ember esendően szerethető.

A darabban Einstein többször is utal arra, hogy nem szereti, amikor az emberek érdeklődése a magánéletére összpontosul a munkája helyett. Szerintetek egy színésznek például egy interjúban illik válaszolnia olyan kérdésekre is, amelyek nem közvetlenül a munkával kapcsolatosak, hanem magán jellegűek?

Epres Attila: II. János Pál pápa még valamikor a kilencvenes években mondta azt, hogy a mai világ egyik legnagyobb veszélye a celebkultúra terjedése. Nagyon bölcs ember volt, és ez már akkor is nagyon helytálló megfigyelésnek számított.

És mi a helyzet a közéletre vonatkozó kérdésekkel?

Pál András: Számomra a színházi munkában rejlik a felelősségünk, ez az, ahol valójában nagy hatással lehetünk a közönségre. Az interjúk vagy más alkalmak, ahol közéleti kérdéseket tárgyalhatunk, nem is tudom… Én személy szerint nem érzek késztetést arra, hogy mindenáron megnyilvánuljak bizonyos témákkal kapcsolatban. Talán fontosabb, hogy a színpadon, a történeteink feldolgozásával álljunk ki igazán lényeges ügyek mellett. Úgy érzem, ezzel én személyesen többet tudok tenni ügyekért, de ez a saját lelki alkatom.

Epres Attila: Úgy gondolom, a színészek valóban felelősek a színpadon képviselt értékek közvetítéséért, de hogy közéleti kérdésekben ki mennyire vállal szerepet, az sokkal inkább alkati kérdés. De ezzel szerintem nem árultam el nagy titkot.

Szerző: Korcsmáros Felícia / Színház Online

Jegyet itt tudnak váltani az előadásra.