A Budapest Bábszínház egyik legnépszerűbb előadásából, a közel tíz éve futó  Semmiből bábfilmes adaptáció készült, amelyet a  bábszínházi világnapon, március 21-én mutatnak be az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A zenés- bábos pszicho-thriller egyik szereplője a társulat közkedvelt színésze, Pethő Gergő, aki a zenében is, kiváltképpen a dobok mögött, érzi magát elemében. Bábozás és színészet viszonyáról, a csapatjáték öröméről, környezettudatos szemléletről is beszélgettünk.

Egyedülálló kezdeményezés Magyarországon, hogy filmváltozat készül egy nagyon sikeres ifjúsági és felnőtt bábelőadásból. Hogyan emlékszik vissza a színpadi előadás születésére?

A Színművészeti bábszínész szakán éppen akkor, 2013-ban végzős Hoffer Károly rendezőt megfogta Janne Teller Semmi című regénye, nagyon szeretett volna egy bábelőadást csinálni belőle. Partizánakciónak indult, egyenként megkeresett minket, színészeket, hogy számíthat-e ránk. Mindenki örömmel vállalta. Osztályfőnöke, a Budapest Bábszínház akkori igazgatója, Meczner János próbahelyet biztosított nekünk. Végül mindenkinek a szívügye lett az előadás. Színházunk dramaturgja, Gimesi Dóra készített egy remek átiratot a regény alapján, de egy csomó helyen megjelölve, hogy itt majd a színészek improvizációjából lesznek megírva a jelenetek. Workshop jelleggel kezdtünk dolgozni a Kari által hozott helyzetek alapján. Mind a regény, mind a darab alapvetően arról szól, hogy mindenkinek be kell adnia valamit, ami nagyon fontos az életében, de nem ő, hanem az előtte lévő ember dönti el, hogy milyen tárgyat adjon be. Ezeket a köröket mi is végigjátszottuk, mindenki leírta, neki mi a legfontosabb tárgy az életében, amit ha elvesznek tőle, már nem ugyanaz az ember. Vagy megfordítva a kérdést, mitől különbözünk egy másik embertől akkor is ha ugyanabban az országban, városban nőttünk fel, ugyanazokba az iskolákba jártunk, mégis teljesen mások vagyunk. Ezért lett nagyon személyes az előadás, mert a saját gondolataink, élményeink ugyanúgy benne vannak, mint az íróé, a rendezőé, a dramaturgé. Évekkel később, amikor Mórocz Adrienn helyett Pájer Alma állt be, akkor a szövegkönyv is változott. Meczner János belenézett a próbákba és látta, hogy olyan előadás készül, amit érdemes befogadni. Így került a Semmi a Budapest Bábszínház égisze alá.

A díjak, a közönség és a kritika egyöntetű elismerése a nagyon komplex élménynek is szól, amiben oroszlánrésze van a zenének.

Először hihetetlen volt számomra, hogy Kiss Tibi zeneszerzőként is beszáll az előadásba. Akkoriban a Quimby-nek eléggé ment a szekér. A Quimby számok feldolgozásában viszonylag szabadkezet kaptunk, a nyitószámot viszont kimondottan az előadáshoz írta Tibi. Később lett is ebből egy mulatságos félreértés, mert amikor Tibi megnézte az egyik végigmenős próbát, neki akkor esett le, hogy mi nem csak zenészek vagyunk az előadásban, hanem mi játsszuk az előadást. A Semmi meghatározó előadása lett a Bábszínháznak, a bábszakmának éppúgy. Kevés színésznek adatik meg szerintem, hogy egy ilyen emblematikus előadás részese legyen. Szerencsére ezt elmondhatom magamról, ráadásul a kezdetektől játszom benne. Lényegében hármas feladatot látunk el a színpadon, a színészet, a bábszínészet mellett zenészek is vagyunk. A zenével beiktatódott közlést a Harmadik figyelmeztetés színészzenekar dobosaként is ismerem. A számok megválasztásával ott sem a puszta szórakoztatás, hanem a gondolatközlés a célunk. 

Korábban is játszott több formációban. Nem vetődött fel, hogy professzionális zenész legyen?

Abszolút autodidakta módon tanultam meg dobolni, és ez sok türelmet igényelt a zenésztársaim részéről. A Színművészetin kezdtem, az ottani osztályunkból négy fiúval egy zenekarban, aztán ahová vitt az utam, ott szerveztem egy zenekart. Amikor a Vaskakas Bábszínházban töltött négy év után Győrből Budapestre szerződtem, Gémes Antos hívott az akkor még csak formálódó színészzenekarba. Örömmel mentem. Demokratikus módon működünk, mindenki hozza az ötleteit. Alapszabály nálunk, hogy semmit nem játszunk el úgy, ahogy azt már eljátszotta más. Sokkal könnyebb lenne az életünk, ha nem így gondolnánk, akkor simán össze tudnánk rakni egy nyolcórás műsort. Így egy kicsit küzdősebb.

A Semmin keresztül milyen gondolatiságot, közlést tart lényegesnek? A regény kissé nihilista, a létezés értelmetlenségéről filozofál.

Mivel nincs egy főszereplő, hanem kilenc egyenrangú szerep, mindenki tud menni az előadással, megtalálja azt a karaktert, akihez leginkább tudja magát hasonlítani, akinek a problémája leginkább az övé is. Ezért nem konkretizálnám Nagy Hans problémáját sem, hogy minél többen tudjanak rácsatlakozni. Az elmúlt években elég sokat változott bennem, hogy mit gondolok egy adott jelenetről, mondatról, mit hogyan hangsúlyozok. És egyre inkább arra jöttem rá, hogy mennyire van értelme az életnek. Lett egy feleségem, egy gyerekem, számos ügy az életemben, amit fontosnak tartok.

A Semmi filmes feldolgozásában a kamera kiemeli a bábok és mozgatóik viszonyát. A járvány idején „előremenekültek” a 100 perces filmes adaptációval?

A coviddal a színházak átálltak a saját előadásaik streamelésére. Időt, energiát, stábot, pénzt áldoztak arra, hogy több kamerával, nagyon profi körülmények között, egy-egy jelenetet akár többször újravéve filmes minőségű produkciók szülessenek. A Semmi esetében is ez történt. Másrészt Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett, hogy egy ilyen emblematikus előadást meddig lehet játszani. Mindig ott motoszkál bennünk, hogy lesz egy utolsó előadás, és onnantól kezdve nem láthatják a nézők. Elvileg felnőttként visszaemlékezve beszélünk arról, ami gyerekkorunkban történt, vagyis gyerekekről szól az előadás. Megvan a veszély, hogy egy idő után, ötven- hatvan évesen már necces lenne gyerekeket játszani. Ezért is fontos, hogy elkészülhetett a filmadaptáció.

A bábszínészetben a bábozás és a színészi létezés kettőssége izgatja?

Ezek a határok már elég régóta összemosódnak. Azok közé tartozom, akik gyerekkoruk óta bábszínészek szeretettek volna lenni. A rendszerváltás után az Állami Bábszínház kétfelé szakadt, a Budapest Bábszínházra és a Kolibri Színházra. A Kolibri által indított gyerekstúdióban kezdtem a bábozást, ahol a bábozás mellett színjátszást is tanítottak. Földessy Margit, később Závori Andrea tanította a színjátszást, a Kolibri akkori művészeti vezetője, Székely Andrea pedig a bábozást. Annyira megtetszett, hogy egészen a stúdió megszűnéséig, 1998-ig maradtam. Közben elindult a felnőtt bábszínész képzés is, ahová egy évet jártam, majd  a Színművészeti bábszínész szakára jelentkeztem. A legelső Meczner János osztályban végeztem. A mi osztályunkkal fektette le a bábszínész képzés alapjait Meczner.

A prózai és a zenés színészet- látszólag- a lehetőségek jóval szélesebb tárházát nyújtja, mint a bábszínészet. Mit gondol erről?

Mindig is azt éreztem, hogy nekem érdekesebb úgy közölni, ha van egy áttétel köztem meg a néző között, adott esetben a báb. Ez látszólag jobban korlátozza a közlést, mint az élő színpadi szereplés, viszont sokkal több asszociációs lehetőséget ad, sokkal több dolgot meg tudok csinálni bábbal. Amit meg a báb nem tud megcsinálni, azt élő színészként csináljuk meg. Ettől aztán elmosódik a határ a bábszínész és a prózai színész között. Aki bábszínész akar lenni, annak élő színészként is működnie kell. Már nincs arra lehetőség, hogy „elbújjon a paraván mögé”. Nagyon átalakult az egész bábszakma. Hiányoltam, hogy a járvány időszakban kevesebbet mehettünk más bábszínházakba előadásokat nézni. A két évente megrendezett Magyarországi Bábszínházak Találkozója is elmaradt Kecskeméten. Rendszeres látogatója vagyok, végig ott maradok, hogy minél több előadást láthassak. És persze prózai színházakba is járunk bemutatókat nézni. 

Közéleti, társadalmi kérdésekhez, az SZFE átalakításához is aktívan hozzászólt a Facebookon. Jelenleg milyen társadalmi ügyet érez magához közelállónak?

A mi színházunk is csatlakozott a Zöld Színház mozgalomhoz, én lettem a Budapest Bábszínház zöld nagykövete. Az igazgatónk, Ellinger Edina tudja rólam, mennyire környezettudatos vagyok. A feleségemmel közösen, teljesen önerőből nyitottunk egy hulladékmentes boltot Gyálon, ami közösségi térként is működik.

Milyen konkrét feladatokkal jár a nagyköveti tisztség? 

Törlesztettük a legfontosabb adósságunkat a szelektív hulladékgyűjtés bevezetésével. Sikerült elérni, hogy már majdnem az összes izzónk energiatakarékos. A következő nagyobb projekt a környezetbarát, utántölthető kivitelezésben elérhető tisztítószerek alkalmazása. Egy magyar-angol vegyes cég újrafelhasznált anyagokból készít tisztítószereket, amelynek az ecet az egyik fő összetevője. A fenntarthatóságban éppen az a vicces, hogy semmit nem kell hozzá kitalálni, csak meg kell nézni, hogy nagyanyáink hogy csinálták.

Milyen a fogadtatás a kollégái és a szűkebb környezete részéről?

Úgy látom, hogy kisebb- nagyobb mértékben mindenki fogékony, van aki inkább csak elfogadja, mások üdvözlik. Személyes felelősség kérdése, hogy ki milyen szinten áll a környezetével kapcsolatban. Családon belül a kisfiúnk születése volt a katalizátor, hogy rádöbbenjünk ennek a fontosságára. A mainstream médiában teljesen elterjedt, hogy ellentétes állítások fogalmazódnak meg mindennel kapcsolatban. Szaladunk a klímakatasztrófa elé, vagy nem, mindkét oldalon erős állítások vannak. Nem tudom, melyik az igaz, – én hajlamosabb vagyok azt hinni, a klímakatasztrófa felé tartunk- de azt gondolom, a mi bolygónk nem lesz rosszabb hely attól, ha megpróbálunk úgy élni, mintha a részei lennénk, nem pedig úgy mint vendégek, haszonélvezők.

Manapság komoly rangot jelent a Budapest Bábszínházhoz tartozni. A kísérleti előadásoktól a nagyszabású produkciókig széles a repertoár. Elégedett a helyzetével, a társulattal, a feladataival?

A Budapest Bábszínház leginkább egy kőszínházhoz hasonlít gazdag repertoárral, száztíz fős társulattal a portástól a díszítőkön át a színészekig. Rengeteget játszunk, három játszóhelyen. Nagyon jó most ennek a csapatnak a részének lenni, ide tartozni.  Egy olyan évadon vagyunk túl, ahol egyik előadás sem gyengébb a másiknál, hanem mindegyik egyformán erős. Köszönhető ez a társulatunknak, ami nem csak a remek színészgárdát jelenti, hanem a teljes csapatnak, beleértve a vezetőséget, a műszakot, a műhelyeket, mindenkit. Ez egy nagyon jól összehangolt gépezet. Ráadásul négy ötödéves egyetemista is csatlakozott hozzánk, Bartha Bendegúz, L. Nagy Attila, Csarkó Bettina, Podlovics Laura. Iszonyatosan erős színészek, abszolút illenek a társulatba. Mindegyikükkel dolgoztam már, elképesztően jó energiáik vannak, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazt gondoljuk a bábról, a csapatmunkáról, egy szituáció értelmezéséről. 

Legutóbbi bemutatójuk a Frankenstein Keresztes Tamás rendezésében, aki kezdőnek számít ebben a műfajban. Ettől aztán még inkább alkotótársnak tekinti a színészeket?

Tamás az évfolyamtársunk volt a Színművészetin Teszárek Csabival. Lövészárok barátság van köztünk. A fiatal kollégáknak viszont Keresztes Tamás egy sztár. Végtelenül tehetséges, szenzitív, befogadókész emberként elég hamar átlátta, hogy mi az amit nem tud a bábszakmából, és ráhagyta azokra, akik tudják. A Frankensteinnél a Teremtmény három színészből áll össze, itt meg lehet csinálni azt, hogy mikor lép ki a mozgató a báb mögül, mikor mond egy mondatot, vagy mi az amit egyszerre mond a három mozgató. Érdekes megfigyelni, ha egy színész kezd el rendezni. Van aki ilyenkor elfelejti, milyen színészként működni. Tamás nem ilyen, ezért nagyon figyel a színészekre, mindig olyan instrukciót ad, ami segít megtalálni, hogy mire gondol. 

Gyorstalpaló tanítás is zajlik a bábszínészek részéről a prózai rendezők felé, akiknek a báb nem az anyanyelvük.

Elég régóta dolgozom prózai rendezőkkel. Mosolyogva nézem az első két hétben, ahogy rádöbbennek arra, hogy míg a prózai színházban valós időben megy át valaki a színpadon, addig nálunk mindezt egy negyedórás megbeszélés és fél órás próba előzi meg!

Szerző: Szentgyörgyi Rita