SZFEMácsai PálMajor FesztCziegler BalázsVidnyánszky AttilaBondoró Fesztivál
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 9., csütörtök

    “Nagyon nagy lendületet ad az embernek, ha hisznek benne” – Interjú Csikász Ágnessel és Nagy Zsomborral

    2020. június 23., kedd 08:00

    Idén diplomázik a Színház- és Filmművészeti Egyetem második drámainstruktor osztálya, Gáspár Máté és Golden Dániel növendékei. Rendhagyó módon a végzősökkel az alattuk járó évfolyam hallgatói készítettek interjúkat.

    Nagy Zsomborral és Csikász Ágnessel Csernai Mihály beszélgetett.

    Csikász Ágnes és Nagy Zsombor

    Hogyan tekintetek vissza az elmúlt három évre? Mit kaptatok ettől a szaktól?

    CSÁ: Nagyon sokrétű és sokféle az oktatásunk. Azt gondolom, jó néhány olyan dologgal ismerkedtem meg, amiről korábban nem tudtam, bővültek a szakmai ismereteim, új elképzeléseim születtek és kialakult a véleményem erről az egészről, amit drámainstruktorságnak nevezünk. 

    NZS: Sokkal tapasztalatlanabbul kerültem be, mint Ági, de végig azt éreztem, hogy nagyon sok különböző lehetőséget kapunk arra, hogy a tudásunkat gyarapítsuk. Az eltelt három év során megismertük, mi mindent csinálhatunk és milyen területeken helyezkedhetünk el; ugyanakkor nagyon nagy szükség volt arra, hogy pontosan tudd, melyikben akarsz igazán elmélyülni, mert ez abszolút rád van bízva. 

    CSÁ: Vannak dolgok, amikben megbizonyosodtam, másokat megismertem. Szerencsére van választási lehetőséged, hogy ebből a többféle irányból, melyik érdekel a leginkább és valójában melyikkel akarsz igazán foglalkozni. 

    NZS: Az még nagyon fontos, hogy a tanárainknak köszönhetően rengeteg olyan kapcsolatra tettünk szert, ami lehetőséget biztosít arra, hogy később hosszútávon dolgozzunk emberekkel, alkotóközösségekkel. Ez az egyik legnagyobb erénye és tőkéje ennek a képzésnek. Ilyen volt a mi szakmai gyakorlatunk is az Orlai Produkciós Irodánál.

    Azt tudom, hogy Ági korábban több, a szakhoz szorosan kapcsolódó jellegű dologban részt vett. De Zsombi, téged mi vitt rá, hogy jelentkezz?

    NZS: Ez egyáltalán nem volt magától értetődő. Gimnáziumban sokáig, tizenegyedik végéig színész akartam lenni. Tizenkettedikre aztán kitaláltam, hogy mégse, erre apukám azt mondta, hogy „álljon már meg a nászmenet, négy éven keresztül erről dumáltunk, hogy színész akarsz lenni, most meg be se adod a jelentkezésedet…”, szóval, beadtam a papírt a színész szakra – viszont úgy mentem el a felvételire, hogy tudtam, ezt nem akarom. A jelentkezés során aztán valahogy szembeötlött ez a drámainstruktor-dolog. Igazából, nem sok fogalmam volt róla, mi is ez, de a leírás alapján szimpatikus volt. Előtte amúgy is tagja voltam a gimis színjátszó csoportnak, amit nagyon szerettem. Jó volt, hogy van egy közösség, akikkel jókat lehet együtt beszélgetni és játszani. Szóval emiatt ez az egész izgalmasnak tűnt, és úgy voltam vele, megpróbálom: bemegyek, megírom a tesztet, és lesz, ami lesz. 

    CSÁ: Mielőtt idejöttem, előtte két évig tanítottam, dolgoztam ezen a területen. Mondjuk teljesen véletlenül kezdtem tanítani. Sokáig foglalkoztam tánccal és egyszer megkeresett egy csapat, hogy csináljak nekik koreográfiát. Rettegtem a találkozótól: nem akarok tanítani, soha nem akartam, mi ez az egész… én egy türelmetlen ember vagyok, aki erre tökéletesen alkalmatlan… nem tudom, hogy kell bánni a gyerekekkel. Így mentem el, aztán úgy jöttem haza, hogy „Úristen, úristen, én ezt akarom, ez nagyon jó!”. Teljesen véletlen, hogy odakerültem és megtetszett. Aztán elkezdtem utánajárni, hogy voltaképpen mi ez az egész, amit én ott csináltam, hogy működik ez a dolog. Így találtam meg ezt a szakot és jelentkeztem.

    Csikász Ágnes

    Akkor téged voltaképpen a képzés pedagógiai része érdekelt?

    CSÁ: Igen… bár, azt hozzátenném, hogy akikkel dolgoztam, egy színjátszó csoport volt. Igazából ők fogtak meg: a csoport és az, hogy hogyan lehet gyerekekkel színházat csinálni.

    Érzek ebben egy ellentmondást, hiszen ez nem egy pedagógusképzés. Mégis, nem ti vagytok az elsők, akik a pedagógia felől indulnak.  

    NZS: Édesapám elolvasta a szakdolgozatomat és azt mondta, hogy szerinte az egyik legerősebb pontja az, amit kevésbé tanítanak a Színműn: a pedagógiai része. Szerintem ez a képzés inkább művészképzés, de közben óhatatlanul – mivel gyerekekkel foglalkozunk – muszáj, hogy a pedagógiáról is szóljon. Az már más kérdés, hogy ezt mennyire kapjuk meg „csomagban” vagy élményeken keresztül.

    Mit gondoltok, mi a szak hiányossága a már említett pedagógus-képzésen túl?

    CSÁ: Egyrészt pont az a legnagyobb hibája, ami az egyik legnagyobb előnye: a sokféleség. Annyi mindent tanulunk, de épp ezért nem igazán lehet semmit alaposan megismerni. Ha az ember nem fektet bele energiát, akkor nagyon felületes tud maradni a képzés.

    NZS: Ez így van. Talán erre lehet majd jó a mesterszak, ha kiépül. Ott az ember el tud menni abba irányba, ami igazán érdekli: legyen az a színházi nevelés, a képzőművészet, vagy a drámapedagógia. Ezeket az irányokat persze mind felvillantja az alapképzés, de nem ad lehetőséget igazán alapos felkészítésre. Nekem a pedagógián túl a pszichológia hiányzott – tanulhattunk volna többet, akár mind a hat félévben.

    CSÁ: Ezzel teljesen egyetértek.

    Mit lehet ezen a szakon igazán megtanulni?

    NZS: Iszonyúan gyakorlatiassá és praktikussá tesz a szak. Egyszerű fogásokat tanulsz, amik lehet, hogy nem is jutnak eszedbe, pedig alapvetőek és könnyen adják magukat. Juli (Neudold Júlia, az Örkény Színház színházpedagógiai műhelyének vezetője, a jelenleg II. éves drámainstruktor-osztály osztályfőnöke – a szerk.) rengeteg ilyen dolgot mutatott nekünk. Megtanít a szak arra is, hogyan állj ki, hogyan képviseld magad egy csoport vezetésekor vagy egy projektben. A másik fontos tényező, hogy ezekben a projektekben milyen munkamódszereket tudsz alkalmazni. Alaposan fel lettünk készítve arra, hogy nagyon sokfajta munkamódszer létezik, és így a harmadik év végére azt hiszem, tudjuk is alkalmazni őket.

    CSÁ: Az van, hogy tanulunk a színházról, tanulunk a nevelésről – és ez néha találkozik.

    Kik azok a tanárok, akiktől a legtöbbet tanultátok?

    CSÁ: Neudold Juli!

    NZS: Így van. Neudold Juli forever!

    CSÁ: Most két Neudold Juli-fanatikusba ütköztél, mert az Orlais félévünkben (Ági és Zsombi a gyakorlati félévüket az Orlai Produkciós Irodánál töltötték – a szerk.) tulajdonképpen a Juli nélkül meghaltunk volna. Jó, ha nem is meghaltunk volna, de az biztos, hogy nem lett volna ennyire sikeres és jó félévünk, ha nincs a Juli.

    NZS: Julinak hihetetlenül sokat köszönhetünk. Ő volt az, aki minden évben tartott nekünk valamilyen kurzust. Látta rajtunk, hogy mi inkább gyakorlat orientált emberek vagyunk, és csinálni akarjuk a dolgokat, így nagyon jól, érdekesen, gyakorlatba ültetve tálalta nekünk az elméleti hátteret, közben meg rengeteg praktikus fogást tanított meg – ami nyilván annak is köszönhető, hogy egy lassan 10 éve a pályán dolgozó szakemberről beszélünk.

    Nagy Zsombor

    CSÁ: Azóta nagyon sok tervezésnél – akár csapatban, akár egyedül – azt veszem észre, hogy vannak a „Juli-módszerek”, amikből akár meg is lehet élni a pályán. Persze, az sem jó, ha az ember csak azokkal dolgozik, de mindenképp fontos és biztos alap. A másik meghatározó tanárunk Bethlenfalvy Ádám volt, aki a részvételi színházzal ismertetett meg minket. Jól tanított és sokat foglalkozott velünk.

    Milyen volt a viszonyotok a két osztályfőnökötökkel, Gáspár Mátéval és Golden Dániellel?

    CSÁ: Dani és Máté sokkal higgadtabb, nyugodtabb, átgondoltabb és strukturáltabb, mint én. Én sokszor borzasztóan vehemens és hirtelen döntő ember vagyok. Azt gondolom, így a helyzetem nem volt egyszerű. Viszont rengeteget tanultam tőlük az aprólékos tervezésről, a nyugodtságról, arról, hogy többször is át lehet gondolni azt az ügyet, amin épp dolgozunk és hogy ezek a dolgok mennyire hasznosak tudnak lenni. Bármennyire nehéz volt bizonyos szituációkban ezzel a lassú tempóval megküzdenem, rá kellett jönnöm, van értelme: el tudom hinni nekik, hogy ha már ők több tíz éve így működnek, akkor igazuk lehet. 

    NZS: Alapvetően azt lehetett érezni a három év alatt, hogy az osztály ment előre „sutty neki csináljuk” módon, ők pedig a higgadtságot képviselték, mintha egy atyai kéz lettek volna ők ketten: „álljunk meg, gondoljuk ezt át még egyszer”. Megtanítottak az újragondolásra és a strukturáltság fontosságára. Máté és Dani rengeteg mindent alánk rakott: az, hogy tavaly elmehettünk Drezdába (Drezda évek óta ad otthont a Börgerbühne Festivalnak, ami a világ egyik legnagyobb, részvételi színházzal és színházi neveléssel foglalkozó fesztiválja – a szerk.), vagy hogy idén Hollandiába utazhattunk volna, ha nincs a karantén – szóval olyan szakmai lehetőségeket kínáltak, ami egyáltalán nem magától értetődő.

    Hogy élitek meg azt, hogy a munkátok nagy része az asztal fölötti tervezéssel telik? Van lehetőségetek kipróbálni az egyes foglalkozásokat?

    NZS: Mi szoktunk próbálni az Ágival. Van egy próbamódszerünk. Igazán, élesben nem tudjuk letesztelni, de próbáljuk dinamikájában meg a felvezetésekben pontra tenni a foglalkozást mielőtt belevágunk.

    CSÁ: Zsomborral lett egy bevett mondatunk: „Vajon ez az anyámnak hogy tetszene?” Sokszor úgy tervezünk, hogy kiválasztjuk az anyukáinkat, akik amúgy színházkedvelő, de teljesen laikus emberek – Zsombor anyukája például eggyel könnyebben rábírható az aktivitásra, az enyém egyáltalán nem – és a fenti kérdéssel teszteljük az egészet: mit szólnának hozzá ők? Anyám hogyan reagálna erre? 

    NZS: Az egyik leghasznosabb dolog, amit a három év alatt megtanultunk: hiába te ülsz ott az asztalnál és próbálsz megtervezni valamit, nem a saját fejeddel kell gondolkoznod, hanem azéval, aki bejön a foglalkozásodra és részt fog venni rajta. Hogy este, nyolcórás munka után, akár ügyvéd, akár kőműves, akár szereti a színházat, akár a párja rángatta el – ő hogyan fogja érezni magát? Ezt kell végig gondolni. Ez nem egyszerű folyamat, viszont meg lehet tanulni.

    Csikász Ágnes

    Meséljetek a szakmai gyakorlatról! Hogy találtatok egymásra ti ketten, és hogy találtátok meg az Orlai Produkciós Irodát?

    NZS: Orlai Tibor bejött Juli egyik órájára. Motivált minket, hogy végig nagyon érdeklődő volt: „hát, nagyon jó, hogy ti léteztek, én akarom ezt, és ha valaki odajön, annak szabadkezet adok és csinálja meg ezt a színházpedagógiai műhelyt”. Ez olyan mondat volt, ami nagyon-nagyon inspirált, mert itt tényleg arról volt szó, hogy egy színházi nevelési részleget teljesen az alapjaitól mi építhetünk föl, a mi szabályaink és a mi szájízünk szerint. Ilyen lehetőség szerintem kevés akad ma. Izgatott, hogyan lehet valamit a nulláról megcsinálni, hogy lehet egyszer majd olyan szintre fejleszteni, mint mondjuk az Örkényben az IRAM (az Iram az Örkény ifjúsági részlege, számtalan kurzusszerű foglalkozást tartanak, együttműködve a színház színészeivel – szerk.). A háttérmunka része érdekelt talán a leginkább. Megkérdeztem Ágit, hogy ő hova megy, min gondolkodik, nincs-e kedve az Orlaihoz. Rábólintott és aztán együtt mentünk. (nevet)

    CSÁ: Azért gondolkodtunk eleinte az Örkényben, mert ott azt láttuk, hogy van egy birodalom, ami nagyon izgalmasan működik. Aztán egyszer csak Zsombor odajött, hogy „te, nem próbálunk meg egy ilyen birodalmat felépíteni az Orlainál?” Hát, persze, hogy volt kedvem! Az, hogy ezt mi találjuk ki, mi működtethetjük, a mi „gyerekünk lesz”, mi ápolgatjuk – nagyon motiválónak tűnt.

    Mennyire volt hasznos számotokra a szakmai gyakorlat? Nekem úgy tűnik, hogy Orlai Tibor abszolút szabad kezet adott nektek.

    NZS: Ennél ideálisabb szakmai gyakorlatos helyet nem nagyon lehet elképzelni – még Juli is el volt hűlve, hogy milyen nagy szabadságot kaptunk és mennyire tárt karokkal vártak minket és a programjainkat. 

    CSÁ: Nagyon segítőkész a csapat és maximálisan hisznek ebben az egészben.

    NZS: Tibor támogatása bátorított minket arra, hogy tényleg bele merjünk vágni élesben olyan programokba, amikben még nem igazán voltunk tapasztaltak. Például nem biztos, hogy egy szakmai gyakorlaton belül kell elindítani a Jurányiban egy havi rendszerességű projektet, de úgy, hogy Tibor és Juli mögénk állt, maximálisan elégedetten zárhattuk a szakmai gyakorlatos időszakot.

    CSÁ: Nagyon kellett Tibor, hogy úgy érezzük, ez nem csak nekünk fontos, hanem egy közös ügy tud lenni. Mindenben segítettek, egyetlen feltétel volt: legyen jó, amit csinálunk. Nagyon nagy lendületet ad az embernek, ha hisznek benne. Számomra az egész egy óriási flow-élmény volt. Emlékszem, mikor szakmai beszámolókat kellett tartani, akkor talán a legnagyobb problémánk az volt, hogy a kétszáz munkaóra helyett mi beleraktunk vagy’ kilencszázat. Azt is tegyük hozzá, hogy ez nem egy lébecolós szakmai gyakorlat volt, nagyon sok időt, energiát fektettünk bele, de hiszek abban, hogy megérte, és egy csodálatosan jó helyre kerültünk. Szerencsések vagyunk. A magam részéről mindenkinek csak megköszönni tudom, aki hozzájárult ahhoz, hogy ez ilyen király legyen.

    Nagy Zsombor

    NZS: Ez a flow azóta is megmaradt. Többször beszéltük Ágival, hogy sokszor voltunk nagyon szerencsések. Nemcsak a közeg miatt, hanem mindenben, valahogy nagyon jól jött ki számunkra a lépés.

    CSÁ: Az, hogy a Jurányival sikerült megállapodni, hogy ennyi csoport jött a foglalkozásainkra, hogy mindenhol nagyon kooperatívak voltak… Gyanúsan jó fej volt mindenki. (nevet) „Itt mindenki jó fej, hát hogy van ez?”

    Mit láttok hosszútávon perspektívának, akár Orlainál, akár máshol? Mi lehet a következő mérföldkő?

    CSÁ: Szerintem az állandóság. Elkezdtünk bevezetni a Jurányiban egy állandó programot, amiről az derült ki, hogy működik. A Széttépvén kívül (Ági és Zsombor az Orlai Produkciós Iroda Széttépve című előadásához csinált először ráhangoló és feldolgozó színházpedagógiai foglalkozást – a szerk.) mindegyik másik alkalom párszor tudott csak megvalósulni, de mindegyikről kiderült, hogy szuper. Szerintem a következő lépcső, hogy az Állj bele! című projektünk egy egész éven át futó, állandó esemény legyen (az Állj bele! a Produkciós Iroda monodrámáihoz kapcsolódva tabutémákkal foglalkozó foglalkozássorozat a Jurányiban – a szerk.). Furcsán hangzik mérföldkőnek az állandóság meg hogy iskolák és csoportok tudatába eljuttassuk, hogy a programunk létezik, de szerintem ez lenne most a legfontosabb.

    NZS: Ez a nagy kihívás most. Tök jól elindítottuk, tök jól berobbant, viszont most az lenne a lényeg, hogy fenntarthatóvá váljon – amihez törzsközönségre van szükségünk. A következő évad erről kell, hogy szóljon, hogy a tanárok, a diákok és a többi néző fejébe elültessük: létezik az Orlainak ez a részlege is, az Orlai Produkciós Iroda Extra, ahol várjuk őket a mi programjainkkal. Legyen ez egy visszajáró tábor. Az Állj bele! esetében például fontos pozitívum volt, hogy már két alkalom után is voltak visszatérő emberek. A cél, hogy minél több ilyen visszatérő arc legyen. Ez persze nem könnyű – egy kicsit azért tartok ettől. 

    Most átveszitek a diplomát, elkezdtek dolgozni az Orlai Produkciós Irodánál. Úgy gondoljátok, hogy ebben van még tovább is a jövőtök?

    NZS: Abszolút.

    CSÁ: Igen.

    NZS: Abszolút van jövőnk, változatlanul nagyon ideálisak a körülmények. A jövőm egyik részét biztosan itt képzelem el, de tervezek mellette mást is csinálni. Ez a fő csapásirány, azt hiszem. Ezt tartom a fő munkámnak.

    CSÁ: Ugyanezt tudom mondani, ezt megtartva, ennek mentén mennék tovább. Természetesen, van más is, amin dolgozom, szeretném azokat is tovább vinni.

    A beszélgetés végére játsszunk egyet! Van egy befejezetlen mondatom, hogy fejeznétek be? „Az elmúlt három évemről az Egyetemen azt gondolom, hogy…”

    CSÁ: Azt gondolom, hogy megérte.

    NZS: Azt én is. (nevet)

    Szerző: Csernai Mihály

    - Színházi pillanatok az Instagramon -