Stúdió K Hegymegi Máté rendezésében játssza Heinrich von Kleist történelmi lovagdrámáját, a Heilbronni Katicát. A mese grófját, Vihar Frideriket Nagypál Gábor alakítja. Az ex-vajdasági színésszel arról is beszélgetett a Theater.hu, milyen volt az útja Újvidéktől a Ráday utcáig.

A Heilbronni Katicáról szólva Nagypál Gábor úgy fogalmazott, az ő verziójuk még a néhány éve bemutatott Szputnyik Hajózási Társaság előadásához képest is egy sötétebb olvasat: „Hegymegi Máté és Gyarmati Kata erősen átdolgozták a darabot, szerintem egy nagyon szerencsés, problémaközpontú dramaturgiai változat jött létre. Sokkal feszesebb így a szerkezet, a történetnek erősebb a sodrása. A jelenet-összefésülések, illetve a párhuzamosságok olykor vezetik a nézőt, olykor bizonytalanságba taszítják, hogy mégis kivel tartson a történet során. Szerintem ez nagyon izgalmas. Hét ember játssza az összes szerepet, és a szerepeösszevonások is lehetőséget adnak különféle asszociációkra, a karakterek egybecsengetésére. Nyilván a happy end, a szerelmesek nagy egymásra találása a lovagdráma műfaji sajátossága. Nálunk is megtalálhatók a meseszerű elemek, de ez az adaptáció nem teszi felhőtlenné ennek a meggyötört lánynak a történetét.”

Komolyan igénybe veszi ez az előadás a játszó személyeket, különösképpen a Katicát alakító Pallagi Melittát, aki végig egy futógépen halad – különböző sebességfokozatokra kapcsolva-, vagyis nagyon intenzív mozgásra van ítélve majd’ két órán keresztül. Nagypál Gábornak is bőven kijut a futógépből: „Nem feltétlenül maga az előadás nehéz, sokkal fárasztóbb volt a próbaidőszak 6 héten át napi 8 órában. Akkor Melcsinek összejött a napi 10-15 km is. S ami igazán megterhelő, hogy a folyamatos futás közben jönnek egymás után a jelenetek, a konfliktusok, a szöveg, tehát nagyon kell koncentrálni.”

Nagypál Gábor egy előadásra érkezett a Stúdió K-ba és már lassan 15 éve ott van. Arról szólva, tudnál-e, akarna-e másfelé menni, kifejtette: „A színházban számomra fontos, hogy ráhatással legyek arra, amiről úgy döntünk, hogy az nekünk fontos. A kőszínházi struktúra nem engedné meg, hogy akár beleszóljak a döntésekbe, vagy hogy ne azt érezzem, hogy egy fizetési listán vagyok és ki vannak írva a feladatok a próbatáblára. Ennek a független létezésnek van egy olyan szabadságfoka, ami nekem fontos. Mikor Újvidékről eljöttem, egy klasszikus kőszínházi helyzetből jöttem el, de azért az a határon túliságával, a szerb közegben magyar színházkénti létezésével egy nagyon-nagyon más helyzet volt. Most már egy kőszínházi helyzetet egyáltalán nem tudnék elfogadni. Mi megbízási szerződések szerint dolgozunk, egy szerb közmondás szerint: amennyi a pénz, annyi a muzsika. Itt a rendes fizetés kigazdálkodhatatlan, mint általában a független társulatoknál. Muszáj több lábon állnom, ezért játszom a Szkénében is, néha forgatok, meg szinkronizálok. Ennek a független létnek megvan az az átka/áldása, hogy van egy elég nagy repertoárom – 12-13 cím -, amit menedzselni kell. Ugyan havonta 15-17-et játszom, de az 15 féle, amit agyilag és fizikailag is bírni kell. Tehát a mostani helyzetem ad annyi és olyan feladatot, amiket szívesen csinálok, aztán ha nem így lesz, akkor lehet, hogy majd kopogtatok az Örkény Színházban Mácsainál.”