Nagypál Gábor: „Ott ér véget a szabadságod, ahol elkezdődik az öncenzúra”
2020. november 30., hétfő 06:10
Matei Visniec III. Richárd betiltba cím darabja Nagypál Gábort, a darab címszereplőját kérdezte a Jelen.
“Duplafenekű a dolog: van egy színész, aki Meyerhold társulatának tagja, s ő abban a III. Richárdban játszik, amit Meyerhold rendez. Ebben a darabban így szerintem nem lehet megkeresni Richárdot és nem is biztos, hogy van értelme. Sokkal érdekesebb azt elképzelni, hogy milyen típusú előadást rendezett volna Meyerhold, ha eljut odáig, szerintem inkább ebben van a játék” – kezdte szavait Nagypál Gábor.
A darab egyik legerősebb állítása, hogy a „saját gondolataimban szabad vagyok”, és az előadás mintha végig ezt az állítást tenné próbára. A kérdésre, szerinte hol kezdődik és hol ér véget a szabadság, a színművész azt felelte: “Ott ér véget a szabadságod, ahol elkezdődik az öncenzúra. Akkor biztosan vége van. Illetve, egy másik megfogalmazás szerint: a te szabadságod ott ér véget, ahol az enyém kezdődik. Az előadás szempontjából viszont az áll, amit először mondtam. Szokták mondani pszichológusok, hogy nézd meg, ki vagy mi az, akit vagy amit nem mersz kritizálni, mert az a személy vagy az a helyzet biztos, hogy uralkodik rajtad valamilyen szinten. Az öncenzúra pont ilyen dolog, és az a legaljasabb benne, hogy nem lehet rá figyelmeztetni az embert.”
Annak kapcsán, hogy Meyerholdra sem mér egyből megsemmisítő csapást a hatalom, hanem lassan elszívja a levegőt, kifejtette: “Ez nem új stratégia a mindenkori hatalmak részéről azoknak a dolgoknak a megszüntetésére, amik zavarják őket. Ilyen szempontból a színház, vagy alapvetően a művészet, kifejezetten jó táptalaj, hiszen azzal a céllal születik, hogy a művész az ő állítását valamilyen médiumon keresztül megfogalmazza, és azt megmutassa a világnak, hiszen a műtárgy vagy a műalkotás a befogadónál ér véget. Nem szuverén, mert befogadó nélkül nem tud megszületni, mindenképpen meg kell mutatni. Na most, ha nincs kinek vagy nem szabad megmutatni, akkor ez az egész nincs. Ez a fajta cenzúra a legesszenciálisabb pontján támadja a művészetet, rendkívül okosan egyébként, a létét teszi tönkre.”
Arról szólva, hogy ha a mi jelenünket nézzük, akkor a lehetőség fog-e előbb elfogyni vagy a közönség, úgy vélekedett:
“Rövid távon rendkívül pesszimista vagyok, ámde hosszú távon igenis, optimista. A színház régi műfaj és régóta van rá igény – nincs kétségem afelől, hogy színház is lesz és közönsége is lesz. Hogy az a történelmi szakasz, amelyben most vagyunk, az összes eseményével, hogy befolyásolja, azt visszafelé lehet majd elemezni. Én annyit tudok megállapítani nagy biztonsággal, hogy ebben a mostani környezetben rendkívül nehéz színházat csinálni. Akadálypályára van kényszerítve a művészet, mert ebben az országban, ezalatt a kormány alatt nem prioritás, sőt. Nyűg, teher, fölösleges. Nem stratégiai ágazat, szavazatszerzésre nem jó, relatíve szűk réteget érint, hát kit érdekel. (…) Ha most nagyon primitíven akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy ebben az országban a művészet, úgy egyáltalán, úri huncutság. A kommunikáció is ez, az igazodási pontok is ennek mentén alakulnak, és akkor két verzió van ebből az úri huncutságból: ami nem zavar, meg ami zavar. Csak a művészet természetét nem értik, nem is érdekli őket, hogy az szükséglet. Szükséglet annak, aki csinálja és a befogadónak is, ezt pedig nem lehet befolyásolni. Megnehezíteni lehet, manipulálni lehet, de ha a mindenkori hatalom nem érti meg, hogy erre szükség van ahhoz, hogy egészséges, normális, nyitott, kíváncsi társadalom alakuljon ki, ha ezt az igényt negligálja, azzal én nem tudok egyetérteni, és onnantól kezdve nyilván összefeszülésben vagyunk.”