Az alábbiakban Verebes István írására hívjuk fel a figyelmet, amelyben Hegyi Árpád Jutocsa rendező, festőművész, színházigazgató, egyetemi tanárra emlékezik közösségi oldalán.

„A hír megjelenése előtt egy héttel megbeszéltük telefonon, hogy hamarosan ellátogat hozzám Zalába. Ő azon a héten is ráért volna, nekem azonban dolgom volt Pesten, azután meg neki jött közbe egy vis major, hirtelen meg kellett halnia. Hogy hamarosan meghal, annak nem volt más jele, csak az, hogy újabban mindig ráért.

A 70-es évek második felében beszéltek egy kócos, szandálos, szakadt farme-res, furcsa keresztnevű főiskolásról, gondoltam is, „na, megint jön utánunk a követ-kező rendezőgenerációnak egy következő és kivetkező divatos furcsáskodója”.

A szépernői világ könnyed tragikusságával, tragikus könnyedségével, és érzékeny pontossággal játszatta a rebbenékeny stílusban színészeit, a két főszereplő, Igó Éva és Szirtes Gábor a századelő városlige-tének „couleur locale”-jában otthonosan közlekedett, áttetsző, lendületesen tehetságes játékuk blokkolta irigységemet.

Most hogy elvállaltam e búcsúbeszéd megírását, utánanézve a SZÍNHÁZ című folyosóiratban az egykor számomra ritka jó előadásról a kritika véletlenül, szokásától eltérően szakmai szempontból is fontosat észlelt:

„A rendezői elképzelés, a biztos színpadi érzék érvényesül az együttes összekovácsolásában is. Hegyi Árpád Jutocsának sikerül létrehozni olyan összjátékot, amelyben a színészek pontosan értik, mit kell tenniük a korabeli világ megismertetéséért, az egységes játékstílus kibontásáért.”

Akkoriban az ilyen elvétve volt gyakori.

Később aztán itt-ott, mások premierjén találkoztunk, és fogalmam nincs, hogy később igazgatóként első évadjának nyitó előadását megrendezni miért engem hívott. Talán akkor épp én voltam divatban, és hallott róla, hogy színházról vallott felfogásunk hasonló, merthogy e téren akkor sem voltunk sokan. Az első évadja pazarra sikerült.

A nagyszínházban négy nagyszemélyzetű, impozáns, de csöppet sem avítt előadás tarolt sikerként: a „Cyrano”, a „Stuart Mária”, a „Csárdáskirálynő” és egy Szép Ernő adaptáció, a „Háromlevelű lóhere”.

Ámde halottról csak jót vagy csak igazat.

Szakmai szempontból később is őrizte a színvonalat, de viselkedése, értékítélete kicsit hozzáigazodott a status quohoz. Nem volt bántó, erőszakos, nem volt kártékopny, nem volt ellenszenves, csak olyan fölöslegesen fölényes és „igazgatós” lett.

Ugorjunk is egyet, úgy drámai!

Felkérték az Operaház főigazgatójának. Azt tudtam, hogy van hozzá kompetenciája, azt viszont nem tudom, mi miért, és pontosan hogy történt, de azt hiszem, a helyzethez kellő óvatossága, az biztos nem volt hozzá! Az előtte és utána is „viperaháznak” nevezett intézmény politikai és személyzeti intrikáinak miazmáiba, nem-hogy ő, de a sokat próbált, gyakorlott diabolikusok, az elvetelmült fondorlatosak is belebuktak.

Ahogy egymást váltogatták a politika illuzionistái, a csodaszekrényből egyre-másra varázsoltak elő újabb az átlagosaknál is közepesebbeket és tüntettek el a süllyesztőben nehezen illeszkedő képességeseket.

Jutocsa még elment Amerikába tanítani, de amire hazajött, a hazai színházakból őt is kikoptatták. Jócskán ráért, volt bőven ideje eljönni Komáromba, akkor én hívhattam vissza főrendezőként, és ő biztos kézzel, de némileg szomorkás kedvvel rendezett több jó előadást. Legközelebb azt hallottam, hogy Franciaországban fest. Küldött is képet, e téren is tehetséges volt.

Egy éve megbeszéltük, és találkoztunk Badacsonyban. Újra kócos volt, újra farmerben, szandállban járt, és a vászonöltöny is lekopott le róla.

Jutó keserűsége fölé egy igen stílusos fellengzőséget vont -, előttem azonban sikertelenül. Emlékezésemet nem óhajtom emelkedett laudációvá váltani. Jelenlétének sem pályájára, és talán magánéletére sem volt jellemző az emelkedettség. Nagyvonalúság és laza elegancia volt a sajátja.

Meggyőződésem, ha valakinek a szervezetében meg-bújik valamiféle bajnak az esélye, és kirekesztettsége megalázza tehetségét, méltóságát, e kettő együtt végzetessé válhat.

Az utóbbi években ezért halt meg Jutocsa előtt nem egy barátom: Balikó Tamás, Konter Laci, Szurdi Miki, Nagy Sándor Tamás, Bajor Imi, és még jónéhány méltatlanul elhanyagolt színész és rendező is vár a sorára.

Jutó személyében egy esendő, magánlétezésében fegyelmezetlen, nyugtalan, de ugyanakkor pályáján egy jelentősen és jelentőségében ártalmatlanul tehetséges, sármosan megnyerő egyéniséggel lett szegényebb színházcsináló nemzedékünk. Nyugodjon békében -, feltéve, ha van másvilág, mert ha van, tartok tőle, hogy ott sem fog…!”