Bérczes László két részes portrébeszélgetését jelentette meg Nánay István színikritikussal a Színház folyóirat. Az alábbiakban az első rész szemléjét olvashatják. A második már olvasható a lap áprilisi számában!
A teljes interjú a SZÍNHÁZ FOLYÓIRATBAN OLVASHATÓ.
“A színház strukturálta a napot. Igaz, most is vannak online közvetítések, de azokat nem szívesen nézem. Nekem az nem igazi színház, legalábbis abban az értelemben nem, amit évtizedeken át az nekem jelentett. Nem mondom, hogy kibírhatatlan ez a hiány, de mint az életem rendjét megtartó támasz, igen, hiányzik” – mondja Nánay István.
Azt is hozzáteszi, van miről írni: “a magamfajta öregembert egyre gyakrabban különféle visszaemlékezésekre kérik fel. Személyekről, társulatokról, korszakokról, Gerold Laciról, a kritikusról, Harag Györgyről… Lassan a visszaemlékezés lesz a műfajom.”
Nemcsak online néz előadásokat, de online órákat is tart a Károlin, az ELTE-n és a Pázmányon: “Technikailag működik a dolog, de nem tudok a tekintetükbe kapaszkodni, ők sem az enyémbe, egymáséba, szóval a személyesség hiánya már-már magát a tanítás értelmét kérdőjelezi meg. Le lehet darálni egy előadást, de ha együtt vagyunk egy osztályteremben, a mondandómat befolyásolja, amit a rám figyelő tekintetekből kapok.”
Nánay István korábban a Színművészetin is tanított, a jó ideje tartó háborúskodásról, ami az SZFE körül zajlik, kifejtette: nem lát esélyt arra, hogy elinduljon a kommunikáció: “Amikor az egyetemfoglalás mint az ellenállás egyik lehetséges útja felmerült, engem is megkérdeztek a hallgatóim, mit gondolok róla. Csak azt tudtam mondani, hogy nagyon szép és hősies gesztus, de feltehetően vesztesként lehet majd belőle kijönni. Bizonyos szempontból tévedtem, mert sokkal tovább kitartottak, mint azt el tudtam volna képzelni, és tekinthetjük őket erkölcsi győztesnek, de a lényeget tekintve úgy látom, igazam volt: nincs az a hatalom, amelyik ezt megengedi. Mi lett a vége a ’68-as franciaországi egyetemfoglalásnak? Vereség. Pedig a diáklázadást akkor és ott megtámogatta a szervezett munkásság azzal időben egybeeső sztrájk- és tüntetéshulláma. Ennek ellenére két-három hónap múltán a diákok többsége visszaszivárgott a Sorbonne-ra, és szorgalmasan látogatta az órákat. Nincs mese: ha a színművészetisek be akarják fejezni az egyetemet, márpedig be akarják, kénytelenek lesznek letenni a fegyvert. A hatalom által irányított új vezetés majd talál új épületet, új tanári kart.”
A kérdésre, mit gondol a felvetésről, miszerint változtatni kell: struktúrán, módszereken, úgy felelt: “Ez az egyetem értéket képvisel és értéket „termel”. Ugyanakkor az is igaz, hogy az elmúlt években történt kisebb-nagyobb változtatások és változások ellenére sok mindenben megmerevedett, beszűkült ez a rendszer, tehát a változtatás szándéka jogos. Csakhogy ez szakmai kérdés. Miként lehetne az elméleti oktatást úgy átalakítani, hogy az jobban segítse a gyakorlati munkát? Hogyan kellene a filmes és a színházi szakot ügyesebben-hasznosabban összekapcsolni? És vajon milyen módon lehetne a tervezőképzést becsatornázni az SZFE működésébe? Mondok egy konkrét példát: a Képzőművészeti Egyetemen tanuló bábtervezők és az SZFE-s bábrendezők kezdtek együtt dolgozni – de ezt kvázi „partizánban”, azaz alkalmilag, bár a tanáraik támogatásával tették, a struktúra ennek folyamatossá tételét nem segíti. Persze számtalan szakmai probléma fogalmazódott meg már az intézményen belül is – de a változtatásra vonatkozó kérdés nem szakmailag lett feltéve. A kérdés a hatalom felől hangzott el: kié ez a terület? Erődemonstráció, területfoglalás történt. Ezek után, hiába vannak „történelmi tapasztalataim”, nem tudom, hogyan fog ez folytatódni.”
Nánay István arról is beszélt, a jelenlegi körülmények között nem lenne kedve azt csinálni, ami az elmúlt 20-30 évben a legtöbb örömet adta: tanítani.
A tanítás és az írás mellett gyakran vállal zsűrizést. Arról szólva, miért szereti ezt a fajta tevékenységet, azt vallotta: “Meczner János mondta nemrég, hogy amikor még nem is- mert személyesen, de már olvasta a kritikáimat, azt gondolta, azokat egy tanító írta. Merthogy az írásaimat meghatározza a tanítói, a pedagógusi szemlélet. Akkor ezen elgondolkodtam, és arra jutottam, valószínűleg igaza van. Akarva-akaratlan ez hajt engem, és ezt találtam meg a zsűrizésben is. Hogy amit tudok, azt megosztom másokkal. Ez számomra a tanítás, ez a zsűrizés, talán az írás is. De ez nem egyoldalú kommunikáció: az órákon egy-egy hallgató kérdése, megjegyzése sokszor arra késztet, hogy újragondoljak mindent.”